Magyarázó jelentés az állampolgárságról szóló
európai konvencióhoz

I. Bevezetés

a. Történelmi háttér

(61) Az Európa Tanács1 több mint 30 éve foglalkozik az állampolgársághoz2 kapcsolódó kérdésekkel. 1963-ban nyitották meg aláírásra a többes állampolgárság eseteiben a katonai kötelezettségekről szóló konvenciót (ETS No. 43, a továbbiakban az 1963. évi Konvenció). Azóta azonban egyre inkább nőtt az a felismerés, hogy ez a konvenció nem eléggé vett figyelembe számos, az állampolgársággal kapcsolatos problémát. E problémák némelyikével foglalkoztak az 1977-ben aláírásra megnyitott Jegyzőkönyvek3. 1993-ban a Konvenciót módosító Második Jegyzőkönyvet (ETS No. 149) is megnyitották aláírásra.
(62) 1977-ben a Miniszterek Bizottsága két határozatot fogadott el, egyet az eltérő állampolgárságú házastársak állampolgárságáról, illetve egy másikat a házasságban született gyermekek állampolgárságáról (77/12. és 13. számú határozatok). Az előző határozat azt javasolta, hogy a Tagállamok kormányai tegyenek lépéseket annak érdekében, hogy állampolgáraik külföldi házastársai megszerezhessék az állampolgárságukat kedvezőbb feltételek mellett, mint amelyeket megkövetelnek általában a külföldiektől, és szüntessék meg a külföldi férjek és külföldi feleségek közötti megkülönböztetést az állampolgárság megszerzése tekintetében. Az utóbbi Határozat javasolta, hogy a kormányok adják meg, de legalábbis segítsék elő az állampolgárság megszerzését olyan gyermekek számára, akik házasságban születtek, amennyiben szüleik egyike állampolgáruk.
(63) Az Európa Parlament szintén elfogadott több ajánlást az állampolgárságról, felhívta a tagállamokat, hogy segítsék elő különösen az országukban lévő menekültek honosítását. 1988-ban elfogadta az 1081. számú Ajánlást (1988) a vegyes házasságokban az állampolgárság problémáiról. Ebben az Európa Parlament megjegyezte, hogy kívánatos a vegyes házasságban élő házastársak mindegyike számára, hogy jogosultak legyenek a másik állampolgárságát megszerezni anélkül, hogy elveszítenék származási állampolgárságukat; továbbá, hogy a vegyes házasságból származó gyermekeknek is jogosultaknak kellene lenniük mindkét szülőjük állampolgárságának megszerzésére és megtartására.
(64) 1992 decemberében a Többes Állampolgársággal foglalkozó Szakértői Bizottság (CJ-PL), melyet később Állampolgársági Szakértői Bizottságnak neveztek át (CJ-NA), javasolta egy megvalósíthatósági tanulmány elkészítését egy új átfogó Konvencióhoz, ami tartalmazná az állampolgársággal kapcsolatos kérdések modern megoldásait oly módon, hogy az alkalmas legyen minden európai állam számára. E megvalósíthatósági tanulmány alapján a CJ-NA megkezdte a tervezet előkészítését 1993 novemberében.4 A CJ-NA munkacsoportja kilencszer ült össze 1994 márciusa és 1996 novembere között; maga a CJ-NA ötször ült össze 1993 novembere és 1996 júliusa között a Konvenció tervezetének előkészítése érdekében. 1995 februárja óta az Állampolgárságról szóló Európai Konvenció szövegtervezetét, ahogyan azt a CJ-NA felülbírálta, nyilvánosságra hozták, hogy tájékoztassák az összes érdekelt személyt és lehetőséget adjanak számukra a megjegyzések hozzáfűzésére.
(65) E munka, valamint az Európa Parlamenttel, az Emberi Jogokkal foglalkozó Irányító Bizottsággal (CDDH), az Európai Migrációs Bizottsággal (CDMG), a Nemzetközi Közjog Jogtanácsadóinak Ad Hoc Bizottságával (CAHDI) és a Családjog Szakértői Bizottságával (CJ-FA) folytatott konzultációk eredményeként a Jogügyi Együttműködés Európai Bizottsága véglegesítette a Konvenció szövegtervezetét 1996. november 29-én, majd azt 1997. május 14-én a miniszterek Bizottsága elfogadta. A Konvenciót 1997. november 7-én nyitják meg aláírásra.

b. Az 1963. évi Konvenció és az az után bekövetkezett
fejlemények Európában

(66) Az 1963. évi Konvenció I. fejezete arra a sok nyugat-európai államban abban az időben széles körben elfogadott gondolatra épült, hogy a többes állampolgárság nemkívánatos, és amennyiben lehetséges, el kell kerülni. E Konvenció 1. cikke rendelkezik különösen arról, hogy azok, akik saját akaratukból szereznek meg másik állampolgárságot, veszítsék el korábbi állampolgárságukat, és fenntartástól függően, ne legyenek jogosultak annak megtartására.
(67) Azonban az 1963. évi Konvenció is elismeri, hogy többes állampolgárság felmerül, különösen ott, amikor valamely Aláíró Állam második állampolgárságát automatikusan szerezték meg, vagy amikor egy állam, amelyik nem aláírója a Konvenció I. fejezetének, engedélyezi a többes állampolgárságot más esetekben. Ezért a II. fejezet, amelyet az Aláíró Államok akkor is elfogadhatnak, ha nem fogadták el az I. fejezetet, a katonai kötelezettségekre vonatkozóan tartalmaz szabályokat többes állampolgárság eseteire annak érdekében, hogy biztosítsa, hogy a többes állampolgárságú személyektől ne követeljék meg katonai kötelezettségeik teljesítését több mint egy Aláíró Államban.
(68) Mivel 1963 óta Európában több minden történt, melyre majd a későbbiekben hivatkozunk, az Európa Tanács úgy döntött, hogy újra megfontolja a többes állampolgárság elkerülése elvének szigorú alkalmazását: ilyenek voltak az európai államok közötti munkaerő-vándorlás, mely nagyszámú bevándorló népességek kialakulásához vezetett, az állandó lakosok integrálásának szükségessége, az egyre nagyobb számú olyan házasság, melyben a házastársak eltérő állampolgárságúak, valamint a mozgás szabadsága az Európai Unió Tagállamai között. Ezenkívül a nemek egyenlőségének elve azt jelentette, hogy az eltérő állampolgárságú házastársaknak meg kellene engedni, hogy megszerezzék házastársuk állampolgárságát azonos feltételek mellett, és mindkét házastársnak lehetővé kell tenni, hogy átadják állampolgárságukat gyermekeiknek. Az 1963. évi Konvenciót módosító Második Jegyzőkönyv így lehetővé teszi a többes állampolgárságot az alábbi három esetben: második generációs bevándorlók, vegyes házasságban élő házastársak, illetve az ő gyermekeik.
(69) Annak kérdése, hogy más állampolgárságot önkéntesen megszerző személyek számára lehető legyen-e korábbi állampolgárságuk megtartása, az egyes államokban fennálló helyzettől függ. Néhány államban, különösen ahol nagyobb arányban élnek olyan személyek, akik állampolgárságot kívánnak szerezni vagy már megszerezték azt, lehet úgy tekinteni, hogy egy más állampolgárság megtartása akadályozhatná az ilyen személyek teljes integrációját. Azonban más államok kívánatosnak tarthatják állampolgárságuk megszerzésének elősegítését oly módon, hogy lehetővé teszik az érintetteknek, hogy megtartsák származási állampolgárságukat, és így integrálják őket a befogadó államba (például: lehetővé téve az ilyen személyeknek, hogy megtartsák a család más tagjainak állampolgárságát, vagy hogy elősegítsék visszatérésüket származási országukba, ha ezt kívánják).
(70) Következésképpen az államoknak szabadon kell figyelembe venniük sajátságos körülményeiket, hogy meghatározhassák, hogy milyen mértékig engedélyezik a többes állampolgárságot (lásd e Konvenció Preambulumát).

c. Az állampolgárságról szóló átfogó Konvenció szükségessége

(71) Már amióta 1930-ban aláírták az állampolgársági törvények konfliktusához kapcsolódó bizonyos kérdésekről szóló Hágai Konvenciót, az állampolgárságról szóló rendelkezéseket tartalmazó nemzetközi instrumentumok száma lényegesen megnőtt.5 Ezért szükséges egyetlen szövegben konszolidálni azokat az új gondolatokat, amelyek a belső és a nemzetközi jog fejlődésének eredményeként megjelentek. A jelen Konvenció 14. cikke ezért lehetővé teszi a többes állampolgárságot az eltérő állampolgárságú házas személyek és gyermekeik esetében. Ezenkívül e Konvenció néhány rendelkezésének az a célja, hogy hozzájáruljon az állampolgárságra vonatkozó nemzetközi jog folyamatos fejlődéséhez, lásd például az Állami Jogutódlásról és az Állampolgárságról szóló VI. fejezetet.
(72) Miközben az 1963. évi Konvenció csak a többes állampolgársággal foglalkozott, ez a Konvenció a törvények konfliktusához kapcsolódó kérdések kivételével az állampolgársághoz kapcsolódó összes fontos vonatkozással foglalkozik: elvekkel, az állampolgárság megszerzésével, megtartásával, elvesztésével, újramegszerzésével, eljárási jogokkal, a többes állampolgársággal, az állampolgársággal az állami jogutódlás összefüggésében, a katonai kötelezettségekkel és az Aláíró Államok közötti együttműködéssel. Így a cím "Állampolgárságról szóló Európai Konvenció" ezt a tényt tükrözi. E Konvenció nem módosítja az 1963. évi Konvenciót, de nem is inkompatibilis azzal. Következésképpen a két Konvenció megfér egymás mellett. E kérdés fontosságának fényében az új Konvenció 26. cikke kifejezetten megerősíti ezt a kompatibilitást (lásd még alább, a 26. cikkhez fűzött kommentárt).
(73) A legfontosabb terület, amelyet nem lehetett bevenni a Konvencióba, a többes állampolgárságból származó törvényi konfliktushoz kapcsolódik. Azonban egyre nagyobb számú állam a "szokásos tartózkodás" fogalmát (lásd még a "telephely" és a "tartózkodási hely" jogi fogalmainak szabványosításáról szóló 72. Határozat 1. bekezdését) fogadja el az állampolgárság fogalma helyett a nemzetközi magánjogban összekötő tényezőként. Ez számos problémát megszüntet, amelyek többes állampolgárságú személyekkel kapcsolatban felmerülhetnének. Ebben az összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy a "szokásos tartózkodás", ahogyan ezt a Konvenció alkalmazza, általában olyan személyekre vonatkozik, akik rendszeresen és ténylegesen egy meghatározott helyen laknak.
(74) Az 1989 óta Közép- és Kelet-Európában végbement demokratikus változások eredményeként felmerülő problémák még inkább kihangsúlyozták az állampolgárságról szóló új Konvenció szükségességét. Gyakorlatilag ezen új demokráciáknak mindegyike rákényszerült, hogy új állampolgársági és idegenrendészeti törvényeket alkossanak meg. Ezen a téren egy átfogó Európa Tanács-i Konvenció léte fontos mérce. Ez különösen is igaz azokban az esetekben, amikor egy állam feloszlik. Ezért is foglalkozik e Konvenció olyan fontos kérdésekkel, mint a hontalanság elkerülése, illetve az érintett területeken szokásosan tartózkodó személyek jogai.
(75) E Konvenció, különösen ennek a 4-6., 10-13. és 18-20. cikkei, amelyek az állampolgárság megszerzésére, illetve a nem állampolgárokra vonatkoznak, különös fontossággal bír az 1995. évi, a Nemzeti Kisebbségekre vonatkozó Európa Tanács-i Keretegyezmény megvalósításához. A Keretegyezmény célja, hogy meghatározza azokat a jogelveket, amelyek tiszteletben tartását az államok elvállalják annak érdekében, hogy biztosítsák a nemzeti kisebbségek védelmét. Például a Keretegyezmény 4. cikkének 1. bekezdése megtiltja a nemzeti kisebbségekhez való tartozás miatti diszkriminációt, mely szabályt e Konvenció 5. cikke és 20. cikkének 1. bekezdése ismét megerősít. Továbbá bizonyos ENSZ-egyezmények elvei, mint például az 1961. évi, a Hontalanság Csökkentéséről szóló Konvenció, valamint az 1989. évi Gyermekjogi Konvenció 7. cikke is megerősítést nyer ebben a Konvencióban, különösen a 4-7., illetve 18. cikkei révén.

d. Az Emberi Jogok Védelméről és az Alapvető Szabadságjogokról
szóló Konvenció relevanciája

(76) Az Emberi Jogok Védelméről és az Alapvető Szabadságjogokról szóló Konvenció (a továbbiakban "ECHR") mindenkire vonatkozik az azt Aláíró Államok joghatóságán belül. E Konvenció szilárdan elismeri, hogy figyelembe kell venni mind az államoknak, mind pedig a magánszemélyeknek a törvényes érdekeit. A törvényes érdekekre való hivatkozás a szándék szerint azt jelzi, hogy az ECHR és Jegyzőkönyvei összefüggésében kizárólag a törvény által védett érdekeket lehet figyelembe venni. Még akkor is, ha az ECHR és Jegyzőkönyvei a 4. számú Jegyzőkönyv 3. cikke (Az állampolgárok kiutasításának tiltása) kivételével nem tartalmaznak az állampolgársághoz közvetlenül kapcsolódó ügyekkel foglalkozó rendelkezéseket, bizonyos rendelkezések vonatkozhatnak olyan ügyekre, amelyek kapcsolatban állnak az állampolgársági kérdésekkel.6 Ezek közül a legfontosabbak:
(1) - 3. cikk (a kínzás, az embertelen vagy méltatlan bánásmód vagy büntetés tilalma);
(2) - 6. cikk (a tisztességes és nyilvános tárgyaláshoz való jog);
(3) - 8. cikk (a családi élethez való jog);
(4) - 14. cikk (diszkriminációmentesség); valamint
(5) - a 4. Jegyzőkönyv 4. cikke (az idegenek kollektív kiutasításának tiltása).
(77) Azon személyek, akiknek a családi élete egy adott országban zajlik, például mert sok év óta családjukkal együtt élnek, még akkor is, ha ennek az országnak nem válhattak állampolgáraivá, jogosultak lehetnek ebben az országban maradni, ha bizonyítani tudják, hogy jogosultak a családi élet tiszteletben tartására az ECHR 8. cikke alapján.7 Ez a jog különösen is fontos olyan esetekben, amikor állami jogutódlást követően nagyszámú személy nem szerezte meg annak az államnak az állampolgárságát, amelyikben lakik.
(78) Ami az embertelen vagy degradáló bánásmód tiltását illeti (ECHR 3. cikk), az olyan intézkedések, amelyek egy állampolgárt vagy külföldit rangjában, pozíciójában vagy reputációjában lealacsonyítsanak vagy megalázzanak, a 3. cikk megsértését valósítják meg.
(79) Az ECHR 4. számú Jegyzőkönyvének 3. cikke tartalmazza az állampolgárok azon jogát, hogy beléphessenek azon államnak a területére, amelynek polgárai, és hogy ne lehessen őket onnan kiutasítani. Ezenkívül ugyanezen Jegyzőkönyv 4. cikke megtiltja a külföldiek kollektív kiutasítását.

II. Kommentár a konvenció cikkeihez

I. fejezet - Általános ügyek

1. cikk - A Konvenció célja
(80) Az 1. cikk foglalkozik a Konvenció céljával, mely általános jellegű elveket tartalmaz (lásd különösen a 4. és a 18. cikket), valamint specifikus, az állampolgárságra vonatkozó szabályokat, ideértve a katonai kötelezettségeket szabályozókat többes állampolgárság esetén (lásd különösen a III., illetve a VII. fejezetet), amellyel az Aláíró Államok belső jogát összhangba kell hozni. E rendelkezés utóbbi része, amely megköveteli, hogy az államok belső joga álljon összhangban a lefektetett elvekkel, annak jelzésére szolgál, hogy a Konvencióban lefektetett elvek és szabályok nem önmegvalósítóak, és ezért az államok, amikor átültetik azokat belső jogukba, figyelembe vehetik saját különleges körülményeiket.
(81) Az 1. cikk jelzi, hogy a Konvenció kizárólag magánszemélyekre vonatkozik.

2. cikk - Meghatározások
(82) Az állampolgárság fogalmát a Nemzetközi Bíróság a Nottebohm-ügy kapcsán vizsgálta. A Bíróság úgy határozta meg az állampolgárságot, mint egy "jogi köteléket, melynek alapja a kötődés társadalmi ténye, a lét, az érdekek és az érzelmek valódi kapcsolata, együtt a kölcsönös jogok és kötelezettségek létezésével" (Nottebohm-ügy, ICJ Report, 1955. 23.).
(83) A Konvenció 2. cikke úgy határozza meg az állampolgárságot, mint "egy személy és az állam közötti jogi köteléket, ami nem utal a személy etnikai származására". Így az egy specifikus jogviszonyra utal a személy és az állam között, amelyet az az állam elismer. Mint már e Magyarázó Jelentés 1. bekezdésénél lábjegyzeteiben jeleztük, a Konvenció hatásai tekintetében a "nationality", valamint a "citizenship" szóhasználat az állampolgárság vonatkozásában szinonimáknak tekintendők.
(84) Végig a Konvenció szövegén, amikor az "állampolgárok" kifejezést franciára fordították, a "ressortissants" kifejezést preferálták a "nationaux" helyett. A Konvenció céljaira a "ressortissants" csak azon személyeket foglalja magában, akik az érintett Aláíró Állam állampolgárságát birtokolják, és nem azon személyeket, akik az érintett ország joghatósága alá tartoznak.
(85) A "többes állampolgárság" magában foglalja mind a kettős állampolgárságot, mind pedig a több mint két állampolgárság birtoklását.
(86) A "gyermek" kifejezés definíciója az ENSZ 1989. évi Gyermekjogi Konvenciójának 1. cikkére épül. A gyermekekre vonatkozó jogra történő hivatkozás azt jelenti, hogy az alkalmazandó jog tartalmazhatja a nemzetközi magánjog szabályait.
(87) A "belső jog" definíciója szerint magában foglalja a nemzeti jogrendszer összes különféle típusú rendelkezését. A "kötelező érvényű nemzetközi instrumentumokból származó szabályok" kifejezés hivatkozik mind a közvetlenül alkalmazandó instrumentumokból származó jogszabályokra, illetve azokra a jogszabályokra is, amelyeket a kötelező érvényű nemzetközi instrumentumokból átemelnek.

II. fejezet - Az állampolgárságra vonatkozó általános elvek

3. cikk - Az állam illetékessége
(88) Az állampolgársági ügyeket általában úgy tekintik, hogy azok minden egyes állam belső joghatósága alá tartoznak;8 ez a nemzetközi közjog irányadó elve, amint arra az 1930. évi, az Állampolgársági Törvények Konfliktusához kapcsolódó Bizonyos Kérdésekről szóló Hágai Konvenció 3. cikke emlékeztet, azaz, hogy "minden egyes állam maga határozza meg saját törvényei szerint, hogy kik az állampolgárai". Ezen cikkek továbbá arról is rendelkeznek, hogy az "ilyen törvényt a többi állam köteles elfogadni, amennyiben összhangban áll a nemzetközi konvenciókkal, nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében általánosan elismert jogelvekkel".
(89) Az emberi jogokra vonatkozó törvényhozás fejlődésével a második világháború óta egyre inkább elismerik, hogy az állam diszkrecionális jogainak gyakorlása során ezen a területen figyelembe kell venni a személyek alapvető jogait9 (lásd még a 4. és 5. cikkekhez fűzött kommentárt).

4. cikk - Elvek
(90) A 4. cikk címe és bevezető mondata elismeri, hogy vannak az állampolgárság tekintetében bizonyos általános elvek, amelyekre az állampolgárság megszerzésére, megtartására, elvesztésére, újramegszerzésére vagy igazolására vonatkozó részletesebb szabályokat építeni kell. Az "építeni kell" szavakat úgy választották meg, hogy jelezzék, fennáll egy kötelezettség a nemzetközi elveknek mint az állampolgárságra vonatkozó nemzetközi jogszabályok alapjának a követése tekintetében.
(b) bekezdés
(91) Először az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 15. cikke mondta ki, hogy mindenkinek joga van az állampolgársághoz. Az 1989. évi ENSZ Gyermekjogi Konvenció 7. cikke minden gyermeknek megadja a jogot az állampolgárságra.
(92) Az állampolgársághoz fűződő jog elvét a Konvenció azért tartalmazza, mert inspirációt ad a Konvenció anyagi rendelkezéseihez, amelyek ez után következnek, különös tekintettel a hontalanság elkerülésére. Ez a jog tekinthető úgy, mint a hontalanság elkerülése kötelezettségének pozitív megfogalmazása, és így szorosan kapcsolódik ugyanezen cikk (b) bekezdéséhez. Miközben azt elismerték, hogy fennáll a jog az állampolgárságra, valamely adott állampolgárságra vonatkozó jogot az egyes Aláíró Államok állampolgárságáról szóló jogszabályai határozzák meg a Konvenció 3. cikkével összhangban, amely rendelkezik arról, hogy minden állam maga határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai.10
(c) bekezdés
(93) A hontalanság elkerülésére vonatkozó kötelezettség a nemzetközi szokásjog részévé vált; az 1961. évi, a Hontalanság Csökkentésére vonatkozó Konvenció lefekteti az annak végrehajtására vonatkozó szabályokat. Ami a hontalanság definícióját illeti, a Konvenció hivatkozik az 1954. évi, a Hontalan Személyek Jogállásáról szóló Konvenció 1. cikkére, amely úgy rendelkezik, hogy "a ťhontalan személyŤ kifejezés olyan személyt jelent, akit egyetlen állam sem tekint állampolgárának saját törvényei alapján". Így csak a "de jure hontalan személyek" tartoznak ide, és nem a "de facto hontalan személyek". A Konvenció a menekültekre vonatkozik, amennyiben ők is de jure hontalan személyeknek tekintendők.
(94) E bekezdés célja, hogy védelmezze az állampolgársághoz fűződő jogot azáltal, hogy megakadályozza a hontalan jogállás kialakulását. Amikor egy személy hontalanná válik, elveszítheti bizonyos jogait, sőt akár menekültté is válhat. E Konvenció számos rendelkezést tartalmaz, melyeknek célja, hogy megakadályozzák a hontalanság felmerülését. Meg kell jegyezni, hogy a 7. cikk 3. bekezdése az állampolgárság elvesztéséről, egy korlátozott kivételtől eltekintve, valamint a 8. cikk 1. bekezdése (amely nem teszi lehetővé az állampolgárok számára, hogy lemondjanak állampolgárságukról, ha ezáltal hontalanná válnának) az állampolgárság elvesztését a hontalanság elkerülésétől teszik függővé. Ezenkívül a 6. cikk 4 (g) bekezdése, valamint az állami jogutódlásról szóló VI. fejezet 18. cikke szintén a hontalanság elkerülését szolgálják.
(d) bekezdés
(95) Ez a bekezdés az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 15. cikke 2. bekezdéséből került át. Az általános garanciát ad, amely különösen is releváns a jelen Konvenció 7. cikke tekintetében, amely az állampolgárság törvény erejénél fogva vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére történő elvesztésére vonatkozik.
(96) Többféle javallat is adható az állampolgárságtól való önkényes megfosztás megakadályozását illetően. Ezek kapcsolódnak a megfosztás anyagi alapjaihoz is és az eljárási garanciákhoz is. Ami az anyagi jogalapokat illeti, a megfosztásnak általában előre láthatónak, arányosnak és törvény által előírtnak kell lennie. Ha az az 5. cikk 1. bekezdésében foglalt jogalapok bármelyikére épül, ellentétes ezzel a bekezdéssel. Így az állampolgárság politikai okoknál fogva történő megvonását önkényesnek kellene tekinteni. Specifikusabban, a Konvenció 7. cikke kimerítő felsorolást ad a megfosztás jogalapjairól. Amennyiben a megfosztás hontalansághoz vezetne, a 7. cikk 3. bekezdésében foglalt tiltás alkalmazandó. E bekezdés szerint az egyetlen kivétel akkor áll fenn, amikor a kérelmező vétkes magatartása folytán szerezte meg az állampolgárságot (lásd 7. cikk 3. bekezdés).
(97) Ami az eljárási garanciákat illeti, hivatkozást kell tenni a IV. fejezetre, különösen arra, hogy az állampolgársággal kapcsolatos döntéseknek írásos indoklást kell tartalmazniuk és lehetővé kell tenni velük kapcsolatban a közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálatot.
(e) bekezdés
(98) Ez a bekezdés az 1957. évi, a Férjes Asszonyok jogállásáról Konvenció 1. cikkének rendelkezéseit terjeszti ki a házastársakra általánosságban, annak érdekében, hogy figyelembe vegye a férfiak és nők közötti egyenlőség elvét (lásd még az 5. cikk 1. bekezdését).

5. cikk - Diszkrimiációmentesség
1. bekezdés
(99) Ez a rendelkezés figyelembe veszi az ECHR 14. cikkét, amely a "diszkrimináció" kifejezést használja, valamint az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációjának 2. cikkét, amely a "megkülönböztetés" kifejezést használja.
(100) Azonban az állampolgárság tulajdonításának jellege már önmagában is megköveteli az államoktól, hogy meghatározzanak bizonyos kritériumokat saját állampolgáraik meghatározásához. Ezek a kritériumok adott esetben preferenciálisabb elbánást eredményezhetnek az állampolgárság terén. A megkülönböztetés vagy preferenciális elbánás indokolt jogalapjaira szokásos példák közé tartozik a nemzeti nyelv ismeretének megszerzése a honosításhoz és a származás vagy születési hely miatti segített állampolgárság-szerzés. Maga a Konvenció a 6. cikk 4. bekezdésében rendelkezik az állampolgárság megszerzésének elősegítéséről bizonyos esetekben.
(101) Az Aláíró Államok nyújthatnak kedvezőbb bánásmódot bizonyos más államok állampolgárainak. Például az Európai Unió egy Tagállama rövidebb állandó tartózkodást követelhet meg Európai Unió-s Tagállamok állampolgárainak honosításához, mint amit az általános szabály megkövetel. Ez az állampolgárság alapján történő preferenciális elbánást jelentene, és nem a nemzeti származásjog alapján történő diszkriminációt.
(102) Ezért szükségessé vált, hogy eltérő módon vegyék figyelembe a bánásmódbeli olyan megkülönböztetéseket, amelyek nem érnek fel diszkriminációval, és az olyan megkülönböztetéseket, amelyek az állampolgárság terén a tiltott diszkriminációt merítik ki.
(103) A "nemzeti vagy etnikai származás" kifejezés az 1966. évi, a Faji Diszkrimináció Minden Formájának Megszüntetéséről szóló Konvenció 1. cikkére, és az ECHR 14. cikkének egy részére épül. A szándék szerint ezek magukban foglalják a vallási származást is. A "társadalmi származás" jogalapját nem vették be, mivel ennek jelentését túlságosan pontatlannak tekintették. Mivel az Emberi Jogokról szóló Európai Konvenció 14. cikkében felsorolt diszkrimináció különféle indokai közül néhányat úgy tekintettek, hogy azok nem merítik ki a diszkrimináció fogalmát az állampolgárság terén, ezeket ezért kizárták az 5. cikk 1. bekezdésében foglalt diszkriminációs alapok közül. Ezenkívül megjegyezték, hogy az ECHR-nek nem volt célja, hogy állampolgársági ügyekre vonatkozzon, a 14. cikkben foglalt diszkriminációs alapok összessége csak az abban a Konvencióban foglalt jogok és szabadságjogok tekintetében helyénvaló.
(104) Az 1. bekezdésben foglalt lista ezért az állampolgársági ügyekben a tiltott diszkrimináció lényegi elemeit tartalmazza, és a törvény előtti egyenlőség biztosítását szolgálja. Ezenkívül a Konvenció sok rendelkezést tartalmaz, melyek célja, hogy megakadályozzák a hatalom önkényes gyakorlását (lásd 4 (c) 11. és 12. cikkek), amelyek szintén diszkriminációt eredményezhetnek.
2. bekezdés
(105) E kifejezésben a "vezérli" kifejezés szándékdeklarációt jelez, és nem kötelező szabályt, amelyet minden esetben követni kell.
(106) E bekezdés célja, hogy megszüntesse a jogszabályok diszkrimináló alkalmazását állampolgársági ügyekben a születésüktől fogva állampolgárok és más állampolgárok között, ideértve a honosított személyeket is. A Konvenció 7. cikkének 1 (b) bekezdése rendelkezik egy kivételről ez alól az irányelv alól az olyan honosított személyek esetére nézve, akik vétkes magatartás révén szereztek állampolgárságot.

III. fejezet - Az állampolgárságra vonatkozó szabályok

6. cikk - Az állampolgárság megszerzése
3. bekezdés
(107) E bekezdés (a) pontja alapján minden Aláíró Állam belső jogában elismeri, hogy valamely állampolgárától született gyermekek automatikusan megszerzik az adott Aláíró Állam állampolgárságát azzal, hogy lehetséges kivételről rendelkezni a felségterületen kívül megszületett gyermekek esetében. Amikor az apaság-anyaság elismerésétől, bírósági végzéstől vagy hasonló eljárástól függ, az állampolgárság az Aláíró Állam belső jogában elrendelt eljárás után szerezhető meg.
(108) A (b) pontban említett "talált gyermek" kifejezés olyan újszülöttekre vonatkozik, akiket az adott állam területén elhagyva találtak meg ismert szülők, vagy állampolgárság nélkül akik hontalanok lennének, ha ezt az elvet nem alkalmaznák. Ez a bekezdés a Hontalanság Csökkentéséről szóló 1961. évi Konvenció 2. cikkéből származik. Az állampolgárság megadásának követelményét akkor is teljesítik, ha a talált gyermeket ellenkező bizonyíték hiányában ex lege (a törvény erejénél fogva) valamely állampolgár gyermekének és így állampolgárnak tekintik.
4. bekezdés
(109) A 2. bekezdés azon gyermekekre vonatkozik, akik az Aláíró Állam területén születtek és nem szerezték meg születéskor valamelyik más állam állampolgárságát, és elrendeli, hogy a 4. cikk (b) bekezdésében foglalt elvet, azaz hogy a hontalanságot el kell kerülni, a belső jog hajtsa végre. E bekezdés megfogalmazását a Hontalanság Csökkentéséről szóló 1961. évi Konvenció 1. cikkéből vették át. Hivatkozni kell a Gyermekjogi Konvenció 7. cikkére is.
(110) A 2. bekezdésben hivatkozott gyermekeknek az állampolgárságot vagy születésükkor a törvény erejénél fogva, vagy a későbbiekben, kérelemre meg kell adni. Amikor az állampolgárságot születéskor nem szerzik meg, biztosítani kell, hogy az érintett gyermek kérelmet nyújthasson be az állampolgárság megszerzésére a belső jog szerinti eljárásban a jelzett feltételek egyikétől vagy mindkettőtől függően. Feltételként időhatárt nem jelöltek meg, mert a rendelkezés csak gyermekekre vonatkozik, és ezért beleértendő, hogy a "gyermek" 2. cikk szerinti meghatározásával összhangban az időhatár a 18 éves életkor. Az állampolgárságot meg kell adni minden olyan gyermeknek, aki megfelel a (b) pontban meghatározott feltételeknek. Az 5. évet nem meghaladó törvényes és szokásos tartózkodás időtartamára vonatkozó hivatkozás azt jelenti, hogy az ilyen tartózkodásnak ténylegesnek kell lennie, és összhangban kell állnia a külföldiek tartózkodására vonatkozó rendelkezésekkel az adott államban.
5. bekezdés
(111) Ez a bekezdés elrendeli, hogy a belső jog tartalmazzon olyan szabályokat, amelyek lehetővé teszik a honosítást olyan külföldiek számára, akik törvényesen és szokásosan tartózkodnak az Aláíró Állam területén. A honosításhoz megkövetelhető maximális ott-tartózkodási időtartam rögzített (10 év a kérelem benyújtása előtt); ez megfelel a közös normának, a legtöbb európai ország 5 és 10 év közötti tartózkodást követel meg. Az Aláíró Fél ezenkívül meghatározhat más, indokolható feltételeket is a honosításhoz, különös tekintettel az integrációra.
6. bekezdés
(112) Az (a)-(g) pontokban felsorolt kategóriákhoz tartozó minden személynek biztosítani kell az állampolgárság elősegített megszerzését. Ez nemcsak a honosításra, hanem az állampolgárság más megszerzési formáira is vonatkozik, mint például a törvény erejénél fogva történő állampolgárság szerzése.11 E bekezdés betartásához elegendő, ha az Aláíró Állam kedvező feltételeket biztosít az állampolgárság megszerzéséhez az adott pontokban felsorolt személyek kategóriájához tartozó minden személynek. Ennek példái közé tartozik a tartózkodási időtartam csökkentése, a kevésbé szigorú nyelvi követelmények, a könnyített eljárás, az alacsonyabb eljárási díjak. Az Aláíró Államok változatlanul megtartják azonban diszkrecionális jogukat arra nézve, hogy eldönthetik, hogy megadják-e az állampolgárságot az ilyen kérelmezőknek. Ahol az általában megkövetelt feltételek már nagyon kedvezőek (például a rövid tartózkodási időtartam-követelmény minden honosítást kérelmező számára), az ilyen államoknak nem kell honosítási intézkedéseket hozniuk.
(113) Ami az (a) pontban említett házastársakat illeti, emlékeztetni kell arra, hogy már 1977-ben az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának (77)12. számú Határozatában az eltérő állampolgárságú házastársak állampolgárságáról azt ajánlotta, hogy kedvezőbb bánásmódot biztosítsanak a külföldi házastársnak, hogy elősegítsék a másik házastárs állampolgárságának megszerzését.
(114) A (d) pontban említett "örökbe fogadott gyermek" kifejezés magában foglalja az Aláíró Állam belső joga szerinti örökbefogadásokat, valamint azokat, amelyek külföldön történtek meg, és amelyeket az adott állam belső joga elismer. Ebben az összefüggésben hivatkozás történik az 1967. évi, a Gyermekek Örökbefogadásáról szóló Európai Konvenció 11. cikkére (ETS No. 58), amely megköveteli az e Konvenciót aláíró felektől, hogy segítsék elő állampolgárságuk megszerzését az állampolgáraik által örökbe fogadott gyermekek számára.
(115) Az (e) és az (f) pontok elsősorban a második és harmadik generációs bevándorlók kérelmére vonatkoznak. Ôk könnyebben integrálódnak a fogadó állam társadalmába, mivel gyermekkoruknak egy részét az adott állam területén töltötték el, és ezért biztosítani kell számukra az állampolgárság könnyített megszerzését (lásd ebben az összefüggésben az 1963. évi Konvenciót módosító Második Jegyzőkönyvet). Az Aláíró Állam időhatárokat szabhat meg az ilyen könnyített állampolgárság-szerzésre vonatkozó kérelmekre.
(116) A (g) pontban az "elismert menekült" kifejezés magában foglalja az 1951. évi, a Menekültek Jogállásáról szóló Genfi Konvenció és az 1967. évi Jegyzőkönyve szerinti elismert menekülteket, de nem korlátozódik azokra. Az Aláíró Államok szabadon terjeszthetik ki a fogalmat menekültek más típusaira is. Az 1951. évi Konvenció 34. cikke hasonlóan hivatkozik az elismert menekültek könnyített honosítására.
(117) Azok a személyek, akik szándékosan váltak hontalanná, mivel figyelmen kívül hagyták a Konvenció elveit (például azt, hogy az olyan személyek, akik olyan államból származnak, ahol a belső jog, e Konvenció 8. cikkével ellentétesen, lehetővé teszi az állampolgárságról való lemondást anélkül, hogy előzőleg egy másik állampolgárságot megszereztek volna), nem jogosultak az állampolgárságot könnyített módon megszerezni.

7. cikk - Az állampolgárság ex lege vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére történő elvesztése
(118) A 7. cikk olyan esetek kimerítő listájából áll, amikor az állampolgárság automatikusan, a törvény erejénél fogva (ex lege) vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére veszíthető el. Ezekben a korlátozott esetekben, és bizonyos feltételektől függően, az Aláíró Állam megvonhatja az állampolgárságot. A rendelkezést negatív módon fogalmazták meg annak érdekében, hogy hangsúlyozzák, hogy az állampolgárság automatikus elvesztése vagy az Aláíró Állam kezdeményezésére történő elvesztése nem történhet meg, kivéve, ha az az e cikkben foglalt valamely esetet érinti. Azonban az Aláíró Állam engedélyezheti személyeknek, hogy megtartsák állampolgárságukat még az ilyen esetekben is. A 7. cikk nem utal olyan esetekre, amelyekben adminisztrációs hibák történtek, s amelyeket a kérdéses országban nem tekintettek úgy, hogy azok az állampolgárság elvesztésének esetét képezzék.
7. bekezdés (a) pont
(119) Ez a pont lehetővé teszi az Aláíró Államoknak, hogy rendelkezzenek az állampolgárság elvesztéséről, amikor egy másik állampolgárság önkéntes megszerzéséről van szó. Az "önkéntes" szó jelzi, hogy itt az állampolgárság megszerzése kifejezetten az érintett személy szabad akaratának eredményeként és nem automatikusan (ex lege) történt.
(120) Miközben az 1963. évi Konvenció 1. cikke alapján az 1963. évi Konvenció I. fejezetét elfogadó Aláíró Államok kötelesek rendelkezni az állampolgárság elvesztéséről ott, ahol egy másik állampolgárságot az illető személy önkéntesen megszerzett, e pont szerint az Aláíró Államoknak választási lehetőségük van.
(f) pont
(121) A csalás, hamis tájékoztatás vagy bármilyen lényeges tény eltitkolása szándékos cselekmény eredménye, vagy a kérelmező olyan mulasztása kell hogy legyen, amely lényeges tényező volt az állampolgárság megszerzésében. Például ha egy személy azzal a feltétellel szerzi meg az adott Aláíró Állam állampolgárságát, hogy származásának állampolgárságáról utóbb lemond, és az illető személy önkéntesen nem tette ezt meg, az Aláíró Állam jogosult lenne az állampolgárság elvesztéséről rendelkezni. Ezenkívül, e Konvenció céljaira a "bármely releváns tény eltitkolása" olyan releváns feltétel eltitkolását jelenti, amely megakadályozná, hogy az érintett személy megszerezze az állampolgárságot (például bigámia). "Releváns" ebben az összefüggésben olyan tényekre utal (például egy más állampolgárság eltitkolása, súlyos bűncselekmény miatti elítélés eltitkolása), ami ha ismert lett volna az állampolgárság megadása előtt, az állampolgárság iránti kérelem elutasítását vonta volna maga után.
(122) E pont megfogalmazásának az a célja, hogy lefedje a csaló magatartás (hamis vagy nem teljes tájékoztatás vagy más félrevezető cselekvés, nevezetesen nem hiteles vagy hamis igazolások révén), a fenyegetés, a vesztegetés és más hasonló becstelen cselekvés révén történő állampolgárság-szerzést is.
(123) Amennyiben az állampolgárság megszerzése a (b) pont szerinti vétkes magatartás eredménye volt, az államok szabadon vonhatják meg az állampolgárságot (elvesztés) vagy tekinthetik úgy, hogy az illető személy soha nem szerezte meg az ő állampolgárságukat (semmis ab initio).
(124) Ez a pont foglalkozik az önkéntes szolgálattal bármilyen külföldi haderőnél, függetlenül attól, hogy az valamely külföldi állam fegyveres erőinek része-e. Nem tekinthető úgy egy személy, hogy külföldi fegyveres erőnél szolgált, ha az állampolgárság megszerzése előtt egy olyan ország fegyveres erőinél szolgált, amelynek állampolgára volt.
(125) Azonban részvétel valamely olyan állam nevében, amely államnak a személy állampolgára, egy multilaterális erőben, nem tekinthető külföldi fegyveres erőnél töltött szolgálatnak. Ezenkívül ez a rendelkezés szintén nem vonatkozik egy másik országban töltött önkéntes katonai szolgálatra, ha az a bilaterális vagy multilaterális egyezmény szerint történt.
(126) Meg kell jegyezni, hogy ez a bekezdés olyan önkéntesen szolgáló személyekre vonatkozik valamely külföldi fegyveres erőnél, akik hivatásos katonaként szolgálnak. Ez a helyzet eltér a 21. cikk 3 (a) pontjában hivatkozótól, ahol a személyek választhatnak a különféle olyan államokkal szembeni kötelezettségeik között, amelyeknek állampolgárai. Ezenkívül, mivel ez a bekezdés nem tartalmaz önvégrehajtó rendelkezéseket (ahogyan az egész Konvenció sem), az államok, amikor e kérdéssel kapcsolatosan hoznak törvényt, kötelesek meghatározni azon feltételeket, amelyeknél ez a rendelkezés alkalmazható.
(g) pont
(127) Az Aláíró Állam "életfontosságú érdekeit súlyosan sértő magatartás" megfogalmazás a Hontalanság Csökkentéséről szóló 1961. évi Konvenció 8. cikk 3 (a) (II.) bekezdéséből származik. Az ilyen magatartás nevezetesen magában foglalja az árulást és más, az érintett állam életfontosságú érdekei ellen irányuló tevékenységeket (például munka egy külföldi titkosszolgálat számára), de nem foglalja magában az általános jellegű bűncselekményeket, akármilyen súlyosak legyenek is azok.
(128) Továbbá az 1961. évi Konvenció leszögezi, hogy az állam életfontosságú érdekeit súlyosan sértő magatartás csak akkor képezheti az állampolgárságtól való megfosztás jogalapját, ha az érintett állam belső jogában az ilyen megfosztásnak létező jogalapja, amelyet aláíráskor, ratifikáláskor vagy csatlakozáskor az állam kinyilvánítottan fenntart.
(h) pont
(129) E rendelkezés egyik főcélja, hogy lehetővé tegye az államok számára, ha úgy kívánják, hogy megakadályozzák, hogy a szokásosan külföldön élő állampolgáraik generációról generációra megtartsák az állampolgárságot. Az ilyen állampolgárság-vesztés azonban csak egy más állampolgárság birtokában lévő személy tekintetében lehetséges.
(130) E cikkben a "valódi kapcsolat hiánya" csak azon kettős állampolgárságú személyekre vonatkozik, akik szokásosan külföldön tartózkodnak. Ezenkívül ez a rendelkezés vonatkozik különösen arra az esetre, amikor a személy és az állam közötti valódi és tényleges kapcsolat nem létezik amiatt, hogy ez a személy vagy családja már generációk óta külföldön él. Vélelmezett, hogy az érintett állam minden ésszerű intézkedést megtesz annak érdekében, hogy biztosítsa, hogy ezt a információt eljuttassa az érintett személyeknek.
(131) A valódi kapcsolat hiányára lehetséges bizonyíték különösen az alábbi lépések valamelyikének elmulasztása az érintett Aláíró Állam illetékes hatóságai felé:
(i) nyilvántartásba vétel,
(ii) személyazonossági vagy útiokmányok kérelmezése,
(iii) nyilatkozat annak a szándéknak a kifejezésére, hogy az Aláíró Állam állampolgárságát a illető megőrizze.
(132) Az (e) pontot az alábbiak fényében is kell értelmezni:
- az állampolgárságnak a magánszemély és az állam közötti jogi kötelékként történő definíciója (2. cikk (a) bekezdés);
- az állampolgárságtól való önkényes megfosztás tiltása (4. cikk (c) bekezdés);
- annak lehetősége, hogy a felségterületen kívül megszületett gyermekeket kizárják az egyik szülő állampolgárságának törvény erejénél fogva történő megszerzéséből (6. cikk 1 (a) pont); valamint
- a közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálathoz való jog (12. cikk).
(i) pont
(133) Ez a pont foglalkozik azokkal az esetekkel, amikor a gyermekek polgári jogállásában következik be olyan változás, ami magában foglalja az állampolgárság birtoklása előfeltételeinek elvesztését. Például, bizonyos országokban, ha egy gyermek az apához vagy az anyához fűződő kapcsolatai alapján szerezte meg a állampolgárságot, és később kiderül, hogy az illető valójában nem az apja vagy az anyja, az állampolgárság visszavonható a gyermektől, feltéve, hogy ezzel nem válik hontalanná. Minden Aláíró Állam belső joga határozhatja meg az ilyen elvesztés jogi kihatásait, például hogy az a megfosztás napjától legyen-e hatályos (ex nunc) vagy úgy, mintha az állampolgárságot sohasem szerezte volna meg (ex tunc).
(j) pont
(134) Azokban az esetekben, amikor a gyermekek az őket örökbe fogadó szülők állampolgárságát szerzik meg vagy már birtokolják, a származásuk szerinti állampolgárság elveszhet vagy visszavonhatják. Ez összhangban áll a Gyermekek Örökbefogadásáról szóló Európai Konvenció 11. cikke 2. bekezdésével (ETS No. 58), amely elrendeli, hogy "az állampolgárság olyan elvesztését, ami az örökbefogadás tényéből következhetne, függővé kell tenni egy másik állampolgárság birtoklásától vagy megszerzésétől.
8. bekezdés
(135) A 7. cikk 1. bekezdésében hivatkozott esetekre, amelyek a hontalanságról szóló 3. bekezdés hatálya alá tartoznak, az aláíró állam rendelkezhet úgy, hogy a gyermekeknek, beleértve az örökbe fogadott gyermekeket is, szüleiket kell követniük, ami az állampolgárság elvesztését illeti. Azonban van két kivétel, nevezetesen, hogyha a szülők állampolgárságukat a 7. cikk (c) vagy (d) pontja szerint veszítik el, a gyermekek nem követik a szülők helyzetét, mert a szülők elítélt magatartásának nem szabad hátrányos következményekkel járnia a gyermekekre nézve. Ezenkívül kifejezetten elrendeli, hogy a gyermek nem veszítheti el állampolgárságát, ha a szülőknek legalább egyike megtartja azt. E bekezdés alkalmazásakor az Aláíró Államokat minden esetben a gyermek érdekei kell hogy vezéreljék.
9. bekezdés
(136) A 3. bekezdés egy általános korlátozást tartalmaz az összes azt megelőző bekezdésre nézve, mivel nem engedélyezi az állampolgárság elvesztését minden olyan esetben, amelyre a 7. cikk hivatkozik, amennyiben az hontalanságot eredményezne; ezért ez a 4. cikk (b) pontjában foglalt általános elv specifikus alkalmazását jelenti. Néhány országban fennáll az a követelmény, hogy a meglévő állampolgárságról le kell mondani az új megszerzéséhez; az ilyen követelmény összhangban áll a 7. cikk 3. bekezdésével. Hivatkozni lehet ebben az összefüggésben a 8. cikk 1. bekezdésére is.
(137) Az 1. bekezdés (b) pontja az egyetlen olyan kivétel, amelyben a hontalanságot a Konvenció megtűri akár felnőtt személyek, akár gyermekek esetében. Így a hontalanságra vonatkozó tilalom tovább megy, mint az, amiről a Hontalanság Csökkentéséről szóló 1961. évi Konvenció 8. cikke rendelkezik.

8. cikk - Az állampolgárság elvesztése a magánszemély kezdeményezésére
(138) A magánszemély akarata releváns tényező az állammal való jogi kötelék állandóságára nézve, ami jellemzi az állampolgárságot; ezért az Aláíró Államoknak fel kell venniük olyan rendelkezéseket belső jogukba, ami lehetővé teszi az állampolgárságukról való lemondást, feltéve, hogy állampolgáraik ezáltal nem válnak hontalanná. A lemondást a lehető legtágabban kell értelmezni, beleértve különösen az állampolgárságról való lemondás kérelmezését, amelyet a illetékes hatóságok jóváhagyása követ.
(139) Problémák merülhetnek fel, ahol a magánszemélyek számára lehetővé teszik vagy tőlük megkövetelik az állampolgárságukról való lemondást, mielőtt megszerezték volna egy másik állam állampolgárságát. Ahol az állampolgárság megszerzése bizonyos be nem töltött feltételektől függ, és az érintett személyek még nem tudták megszerezni az új állampolgárságot, annak az államnak, amelynek az állampolgárságáról lemondtak, engedélyeznie kell, hogy visszaszerezhessék állampolgárságukat, vagy úgy kell tekinteniük, mintha soha nem vesztették volna azt el, hogy ne merülhessen fel a hontalanság.
(140) Az ilyen lemondáshoz kapcsolódó illetékeknek, díjaknak nem szabad ésszerűtlennek lenniük (lásd a Konvenció 13. cikkének 1. bekezdését).
(141) A 8. cikk 2. bekezdése lehetővé teszi az államok számára, hogy korlátozzák az állampolgárságukról való lemondáshoz fűződő jogot, az 1. bekezdésben olyan állampolgárokra, akik szokásosan külföldön tartózkodnak. Nem elfogadható a 8. cikk alapján az állampolgárságról való lemondás megtagadása kizárólag azért, mert a másik államban szokásosan tartózkodó személynek még mindig fennállnak katonai kötelezettségei származásának országában, vagy mert polgári vagy büntető eljárás még folyamatban van az illető személy ellen származási országában. A polgári vagy büntetőjogi eljárások függetlenek az állampolgárságtól és rendesen lefolytathatók akkor is, ha a személy lemond eredeti állampolgárságáról.

9. cikk - Az állampolgárság visszaszerzése
(142) A 9. cikk alapján az Aláíró Államok kötelesek belső jogrendjükben elősegíteni az állampolgárság visszaszerzését azon személyek számára, akik arról a 8. cikk alapján lemondtak, illetve azok számára, akik a 7. cikk szerint veszítették el állampolgárságukat. Azonban a 9. cikk nem rendeli el az állampolgárság visszaszerzéséhez fűződő jog megadását. E cikk szerint elegendő, ha az Aláíró Államok elősegítik az állampolgárság visszaszerzését korábbi állampolgáraik bizonyos kategóriája számára. Hogy az Aláíró Állam kielégíti-e az elősegítés követelményét, azt az összes releváns körülmény fényében kell megvizsgálni, különösen arra nézve, hogy léteznek-e igen előnyös feltételek az állampolgárság megszerzéséhez.

IV. fejezet - Az állampolgársághoz fűződő eljárások

(143) A IV. fejezet az állampolgárság megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, visszaszerzéséhez vagy igazolásához fűződő eljárásokkal foglalkozik. Az "igazolás" kifejezés bármiféle, az egyes Aláíró Államok belső joga szerint eldöntött módon és formában történő állampolgárságra vonatkozó igazolást jelent.
(144) Az Európai Közösséget Létrehozó Egyezményben nincs olyan rendelkezés, amely az állampolgárság megszerzését vagy elvesztését szabályozná, mivel az ilyen ügyek elvben a Tagállamok döntési hatáskörébe tartoznak. Azonban mivel valamilyen Tagállam állampolgárságának birtoklása a szabad mozgásra vonatkozó specifikus rendelkezések alkalmazásának és általában az uniós állampolgárságból származó jogok élvezetének előfeltétele (TEC 8 (a)-8 (e) cikkek) másodlagos közösségi jogszabály kötelezi a Tagállamokat arra, hogy ellássák állampolgáraikat állampolgárságuk bizonyítékával olyan érvényes személyi igazolvány vagy útlevél kiadásával vagy megújításával, amely specifikusan jelzi a birtokos állampolgárságát.12

10. cikk - A kérelmek feldolgozása
(145) Minden, az állampolgárság megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, visszaszerzéséhez vagy igazolásához kapcsolódó kérelmet ésszerű időn belül kell elintézni. Hogy a kérelmet ésszerű időn belül dolgozták-e fel, azt az összes releváns körülmény fényében kell eldönteni. Például olyan esetben, amikor a jogelőd állam állampolgárai, akik állami jogutódlás eseteiben nem szerezték meg annak az államnak az állampolgárságát, amelyben laknak, kötelesek az állampolgárságért folyamodni, kérelmeiket rendkívül gyorsan kell elintézni, a kérdés sürgőssége folytán. Mindenesetre, miközben kérelmeik feldolgozására várnak, az ilyen személyek legtöbbje rendszerint jogosult az országban való maradásra, például az ECHR 8. cikke szerint a családi élethez fűződő jogok alapján.

11. cikk - Döntések
(146) Az állampolgársággal kapcsolatos minden döntésnek, és nem csak azoknak, amelyek egy kérelmet követnek, írásos indoklást kell tartalmaznia. Minimális követelményként jogi és tényszerű indokokat kell megadni. Azonban az állampolgárság ex lege megszerzésének és elvesztésének esetei puszta nyilvántartásba vételéhez nem szükséges írásos indoklást adni. A nemzetbiztonsági kérdéseket érintő döntésekben csak minimális tájékoztatást kell adni. Olyan döntéseknél, amelyek a magánszemély kívánságával vagy érdekeivel összhangban álltak, például amikor a kérelmet teljesítik, egyszerű értesítés vagy a releváns okmány kibocsátása elegendő. Megjegyezték, hogy néhány állam belső joga nem felel meg ennek a rendelkezésnek, mivel ott az állampolgárságra vonatkozó döntéseket a parlament hozza meg.

12. cikk - A felülvizsgálatra vonatkozó jog
(147) Ezenkívül minden döntést közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálattól kell függővé tenni. Ennek a rendelkezésnek az alapján a magánszemélyeknek élvezniük kell a fellebbezés jogát az állampolgársághoz kapcsolódó döntésekkel szemben. E jog végrehajtásának eljárási vonatkozásait a Konvenció az egyes Aláíró Államok belső jogára bízza. Nem tekintették helyénvalónak ebben a Konvencióban, hogy kivételről rendelkezzenek olyan esetekben, amikor a honosításra vonatkozó döntéseket a parlament hozza meg, ami ellen fellebbezés nem nyújtható be, mint ami a helyzet bizonyos államokban. Azonban a fellebbezéshez való jog általános elismerését rendkívül nagy fontosságúnak tartották.
(148) A felülvizsgálathoz fűződő jog azonban nem zárja ki az olyan nemzeti rendelkezéseket, melyek szerint a legmagasabb szintű állami hatóságok általi döntések bizonyos speciális esetekben nem fellebbezhetők meg még felsőbb testületnél, ha e döntéseknél a jogi vagy közigazgatási felülvizsgálat más formái nyitva állnak a belső jog szerint.
(149) Miközben az ECHR nem tartalmaz rendelkezést a polgári jogsegélyre vonatkozóan, a 6. cikk 1. bekezdés szerinti tisztességes tárgyaláshoz fűződő jog néha megkövetelheti, hogy az állam rendelkezzen az ügyvédi segítségről, amikor az elkerülhetetlennek bizonyul, például valamely eset bonyolultsága folytán (lásd ebben az összefüggésben az Airey-ügyet, 1979. október 9., ECHR, A sorozat 32. szám).

13. cikk - Díjak (Illetékek)
(150) A cikk hivatkozik az állampolgárság megszerzéséhez, megtartásához, elvesztéséhez, visszaszerzéséhez és igazolásához kapcsolódó eljárásokért fizetendő minden díjra és illetékre. Ezek közé tartozhat például a kérelmezési űrlap megszerzésének, feldolgozásának és a döntés megszerzésének a díja.
(151) Az 1. bekezdés általános célja, hogy az állampolgárság megszerzésének, megtartásának, elvesztésének, visszaszerzésének vagy igazolásának díjai összegükben ne legyenek ésszerűtlenek. Hogy a díjak összege ésszerűtlen-e vagy sem, azt a összes releváns körülmény fényében kell meghatározni. Ezt például meg lehet határozni az adminisztrációs költségekre történő hivatkozással. Nem szabad megengedni, hogy a díjak megfizetése legyen az az eszköz, amellyel megakadályozható, hogy személyek megszerezhessék, megtarthassák, elveszthessék vagy visszaszerezhessék állampolgárságukat például ott, ahol az állampolgárságot állami jogutódlás folytán veszítették el.
(152) A 2. bekezdésben a "nem akadály" kifejezést az 1. bekezdésben szereplő "ésszerű" kifejezéshez képest szándékosan választották, jelezvén, hogy az Aláíró Államokat egy terhes kötelezettség terheli, amikor a közigazgatási vagy bírósági felülvizsgálat illetékének összegéről van szó.
(153) Miközben a törvényes illetékek nem tartoznak a jelen cikk értelmezési tartományába, ebben az összefüggésben tudomásul kell venni az Európai Emberjogi Bíróságnak az Airey-ügyben a bírósági eljárások költségeire vonatkozó ítéletében hivatkozott normákat. Hivatkozni lehet az Európai Tanács R (81)7 számú Ajánlásában megfogalmazott elvekre is: Ez azokról az intézkedésekről szól, amelyek elősegítik az igazságügyhöz való hozzáférést, különösen a D-Elv, ami az igazságügy költségeire vonatkozik és elrendeli, hogy "nem szabad az állam nevében valamely féltől a bírósági eljárás megkezdésének feltételeként olyan pénzösszeget követelni, amely a kérdéses ügy tekintetében ésszerűtlen lenne".

V. fejezet - A többes állampolgárság

14. cikk - A többes állampolgárság ex lege esetei
(154) A 14. cikk megköveteli az Aláíró Államoktól, hogy két esetben engedélyezzék a többes állampolgárságot. Ezek azok az esetek, amelyeket még azok az államok is rendszerint elfogadnak, amelyek a többes állampolgárságot el kívánják kerülni. Ezek automatikusan merülnek fel két vagy több állam jogának egyidejű alkalmazásakor. Különösen a 14.1 (a) cikk rendelkezése épül arra a követelményre, hogy abban az esetben, ha eltérő államok állampolgárainak házasságáról van szó, a házastársak egyenjogúságának elvét kell alkalmazni az állampolgárságaiknak a gyermekeikre történő átadására. Az 1963. évi Konvenció I. fejezete, amely a többes állampolgárság eseteit kívánja csökkenteni, sem zárja ki a többes állampolgárság e két esetét.
(155) Az 1. (a) bekezdés a "gyermekekre" hivatkozik, és ezért a kifejezésnek a 2. (c) cikkben foglalt meghatározása szerint csak a 18. életév eléréséig alkalmazható. A gyermekek nagykorúvá válása után a 7. cikk releváns részei alkalmazandók, különösen az 1. (e) bekezdés, mely az állampolgárság elvesztéséről rendelkezik az Aláíró Állammal való valódi kapcsolat hiánya miatt, azért, mert az érintett személyek külföldön élnek.

15. cikk - A többes állampolgárság más lehetséges esetei
(156) A 15. cikk specifikusan jelzi, hogy a Konvenció nem korlátozza az Aláíró Államok jogát abban, hogy engedélyezzék a többes állampolgárságot. Ez a cikk világossá teszi, hogy az államok, ha úgy kívánják, szabadon engedélyezhetik a többes állampolgárság más eseteit.
(157) Az új Konvenció semleges abban a kérdésben, hogy a többes állampolgárság kívánatos-e. Miközben az 1963. évi Konvenció I. fejezete a többes állampolgárság elkerülését célozta, e Konvenció 15. cikke azt a tényt tükrözi, hogy számos európai állam elfogadja a többes állampolgárságot, míg más európai államok inkább kizárják azt.
(158) Azonban az, hogy egy állam engedélyezheti-e a többes állampolgárságot, attól függ, hogy vonatkoznak-e rá ezzel ellentétes kötelező érvényű nemzetközi kötelezettségek. Különösen azok az államok, amelyekre az 1963. évi Konvenció I. fejezete kötelező érvényű, állampolgáraik tekintetében nem engedhetnek meg többet, mint a többes állampolgárság korlátozott számú eseteit (lásd még a fenti I. részt a további részletekre).

16. cikk - A korábbi állampolgárság megőrzése
(159) Ez a rendelkezés azt kívánja biztosítani, hogy senkit ne akadályozzanak meg egy állampolgárság megszerzésében vagy megtartásában csak azért, mert nem lehetséges vagy nehéz egy másik állampolgárságot elveszteni. Az ésszerűtlen, tényszerű vagy jogi követelmények meglétét minden egyes esetben annak az Aláíró Államnak a nemzeti hatóságainak kell vizsgálnia, amelynek az állampolgárságáért a személy folyamodik. Például a menekültektől általában nem várható el, hogy visszatérjenek származási országukba, vagy hogy diplomáciai vagy konzuli képviseletüket kérjék az állampolgárságukról való lemondás elintézésére vagy az abból való elbocsátás megszerzésére.
(160) Miután ez a cikk különösen is fontos a jogutódlás eseteiben, a 18. cikk külön hivatkozik a 16. cikkre.

17. cikk - A többes állampolgársághoz fűződő jogok és kötelezettségek
(161) Az 1. bekezdés azt az alapelvet tartalmazza, hogy a többes állampolgárok annak az Aláíró Államnak a területén, amelyen laknak, azonos bánásmódot kell hogy élvezzenek, mint csak az egyetlen állampolgársággal rendelkező személyek, például a szavazati jogok, a tulajdonszerzés vagy a katonai kötelezettségek teljesítése tekintetében. Ezeket a jogokat és kötelezettségeket azonban bizonyos körülmények között nemzetközi megállapodással lehet módosítani (lásd például a VII. fejezetet a katonai kötelezettségek tekintetében).
(162) A 2. bekezdés (a) pontja foglalkozik a diplomáciai és konzuli védelemmel. A nemzetközi jog diplomáciai védelemre vonatkozó általános szabályát az 1930. évi Hágai Konvenció 4. cikke tartalmazza, amely elrendeli, hogy "az állam nem nyújthat diplomáciai védelmet állampolgárának olyan állammal szemben, amelynek az állampolgárságát az ilyen személy szintén birtokolja". Azonban a nemzetközi közjog 1930 óta történt fejlődése folytán ezen a területen kivételes egyedi körülmények között és a nemzetközi jog szabályait betartva, az Aláíró Állam nyújthat diplomáciai vagy konzuli segítséget vagy védelmet olyan állampolgára javára, aki egy másik állampolgárságnak is birtokosa, például a gyermekrablások bizonyos eseteiben. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az Európai Unió egy Tagállama nyújthat diplomáciai vagy konzuli segítséget egy másik Európai Unió-s Tagállam állampolgárának, amennyiben az utóbbi állam nem képviselteti magát egy harmadik ország területén.
(163) A 2. bekezdés (b) pontja foglalkozik az egyes Aláíró Államok által a nemzetközi magánjogi szabályok alkalmazásával többes állampolgárság eseteiben. A Konvenció nem érinti ezen szabályok alkalmazását.

VI. fejezet - Állami jogutódlás és állampolgárság

(164) Ez a fejezet foglalkozik az általános nemzetközi közjog által meghatározott állami jogutódlásból származó állampolgársági kérdésekkel. Az 1978. évi, az egyezmények tekintetében az államok jogutódlásáról szóló Bécsi Konvenció az "államok jogutódlását" úgy határozza meg, mint az egyik államnak a másik által történő helyettesítését az adott terület nemzetközi kapcsolataiért viselt felelősség tekintetében. Az állami jogutódlással és az állampolgársággal kapcsolatos rendelkezések a létező általános nemzetközi gyakorlatra épülnek, és általános irányelveket tartalmaznak. Ezek lehetővé teszik az Államok számára, hogy eldöntsék, hogy mi a megfelelő módja ezen rendelkezések belső jogukban történő alkalmazásának.
(165) Bár ezek a rendelkezések nem vonatkoznak közvetlenül személyekre, céljuk, hogy a lehető legmesszebbmenőkig biztosítsák, hogy egy adott régióban élő személyek ne kerüljenek kedvezőtlen helyzetbe pusztán a területi változások miatt.
(166) Ezek az elvek vonatkoznak az Aláíró Államokra, függetlenül attól, hogy jogutód vagy jogelőd államok. Azonban jellegük folytán a fejezet különösen a jogutód államokra vonatkozik.
(167) A főgond, bár nem az egyedüli, a hontalanság elkerülése, ahogyan azt a 18. cikk 1. bekezdése hangsúlyozza, és ezért a súlypont az állampolgárság megadására vagy megtartására helyeződik. A fejezet célja, hogy megerősítse a létező egyezményes rendelkezéseket a hontalanság elkerüléséről, mint például az 1961 évi, a Hontalanság Elkerüléséről szóló Konvenció 10. cikke.

18. cikk - Elvek
(168) A 18. cikk vázolja azokat a specifikus elveket, amelyeknek a betartását az Aláíró Államok felvállalják minden állampolgársággal kapcsolatos, az állami jogutódlás összefüggésében felmerülő ügyben. Ezenkívül a Konvenció más fejezetei vonatkoznak általánosságban is az állami jogutódlás eseteire. Ezt a cikket annak a nemzetközi jogi vélelemnek a fényében kell értelmezni, hogy a lakosság követi a terület fölötti szuverenitásváltozást állampolgársági ügyekben.
10. bekezdés
(169) Ez a bekezdés sorolja fel azokat az alkalmazandó általános elveket, amelyek az Európa Tanács demokratikus elhivatottságának részei: a jogállamiság és az emberi jogokkal kapcsolatos jogszabályok elvei tiszteletben tartásának biztosítása. Ebben a vonatkozásban figyelembe kell venni az Európa Tanács Statútumát, különösen a 3. cikket, amely elrendeli, hogy "az Európa Tanács minden tagja köteles elfogadni a jogállamiság elveit, valamint azt, hogy joghatóságának határain belül minden személy élvezhesse az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat", az Emberi Jogokról szóló Európai Konvenció és annak Jegyzőkönyveinek rendelkezéseit, valamint az Európai Emberjogi Bíróság eseti jogát.
(170) Az állampolgársági jog területén a "jogállamiság" fogalmának relevanciáját az egyes államok alkotmányos és jogi tradícióinak fényében kell látni. Azonban néhány alapvető kritérium a fogalom részét képezi. Ezek például:
- a döntéseket szilárd jogalapon kell meghozni;
- a törvényt azzal a céllal kell értelmezni, hogy az védelmezze az állampolgárok jogait és szabadságjogait (és nem csak azzal a céllal, hogy az állam érdekeit védje);
- valamilyen arányosságot kell fenntartani az állam által meghozott, magánszemélyeket érintő intézkedésekben, különösen hogyha ezek az intézkedések szankciók vagy érintik az egyéni jogokat;
- a törvénynek előre láthatónak kell lennie, és az egyéneknek képeseknek kell lenniük arra, hogy előre lássák cselekedeteiknek a jogi következményeit; következésképpen nem szabad megengedni a jogi vákuumot;
- a törvényeket abban a szellemben kell értelmezni, amiben azokat meghozták.
(171) A "jogállamiságra" vonatkozóan további iránymutatás található a Tanács által a polgári jog hatékonysága és tisztessége terén elfogadott különféle jogi instrumentumokban13 és az Európai Emberjogi Bíróság eseti jogában, különösen ami az ECHR 6. cikk 1. bekezdésében hivatkozott tisztességes tárgyaláshoz fűződő jogot illeti.14 Végül az 1. bekezdés emlékeztet a Konvenció 4. és 5. cikkeiben, illetve az e cikk 2. bekezdésében hivatkozott elvekre. Az 1. bekezdésben említett összes elvnek van általános szignifikációja, bár itt az elsődleges cél a hontalanság elkerülése.
11. bekezdés
(172) A 2. bekezdés azokra a tényezőkre összpontosít, amelyeket az állami jogutódlással érintett Aláíró Államoknak kell figyelembe venniük, amikor döntést hoznak állampolgárságuk megadásáról vagy megtartásának lehetőségéről. Nem fogalmaz meg részletes szabályt, de meghatározza az elveket. Mindezen tényezőket az adott eset körülményeinek fényében kell súlyozni.
(173) Az (a) pontban a "valódi és tényleges kapcsolat" kifejezést először a Nemzetközi Bíróság használta a Nottebohm-ügyben. Ez az érintett személynek az állammal való "lényegi kapcsolatára" utal. Az állampolgárság jogi kötelékének ezért összhangban kell állnia az illető személynek az állammal való tényleges kapcsolatával.
(174) A (b) pont tekintetében az érintett személynek a szokásos lakóhelye az állami jogutódlás idején az állami jogutódlással érintett területen vagy a jogelőd állam területén lévő szokásos lakóhelyére vonatkozik. Itt nem követelmény a "törvényes tartózkodás" azon vélelem miatt, hogy az a személy, aki közvetlenül az állami jogutódlást megelőzően állampolgár volt, akkor egyben törvényes lakos is volt.
(175) Ami a (c) pontot illeti, az érintett személy akaratát figyelembe kell venni. Ez jelentheti azt például, hogy választási jogosultságot kell adni a személynek, vagy el kell kerülni az állampolgárság akarata ellenére történő ráruházását.
(176) Ami a (d) pontban használt "területi származás" kifejezést illeti, az nem hivatkozik a személynek sem az etnikai, sem pedig a társadalmi származására, hanem arra, ahol az illető személy született, ahol a szülei vagy nagyszülei születtek, vagy egy lehetséges létező belső állampolgárságra. Így az hasonló a jus soli és a jus sanguinis elvek alapján történő állampolgárság megszerzésének eldöntésére alkalmazott kritériumokhoz.
12. bekezdés
(177) A 3. bekezdés rendelkezik arról, hogy amennyiben a jogutód állam állampolgárságának megszerzését valamely külföldi állampolgárság elvesztésétől teszik függővé, a Konvenció 16. cikkét kell alkalmazni, azaz az ilyen állampolgárság-vesztés nem követelhető meg ott, ahol ez nem lehetséges vagy ésszerűen nem követelhető. Ez a bekezdés különösen is fontos azokban az államokban, ahol bizonyos esetekben a többes állampolgárságot rendszerint nem engedélyezik.

19. cikk - Rendezés nemzetközi megállapodással
(178) A 19. cikk állampolgársági ügyekre olyan megoldásokat preferál, amelyeket a jogutód államok között egyeztettek, és megköveteli az államoktól, hogy biztosítsák, hogy az ilyen megállapodások álljanak összhangban a Konvenció VI. fejezetében foglalt vagy hivatkozott elvekkel és szabályokkal.
20. cikk - A nem állampolgárokra vonatkozó elvek
(179) Ez a cikk foglalkozik azon állandó lakosoknak a jogaival a jogutód állam területén, akik a jogelőd állam állampolgárai voltak, és akik nem szerezték meg a jogutód állam állampolgárságát az állami jogutódlás eredményeként. Így az magában foglalja azokat a személyeket, akik már benyújtottak kérelmet és várnak a döntésre, míg a kérelmet elintézik. Magában foglalja azokat a személyeket is, akiknek a kérelmeit visszautasították, és azokat is, akik nem nyújtottak be ilyen kérelmet.
(180) Ahhoz, hogy a 20. cikk hatáskörébe essenek, a "nem állampolgároknak" az alábbi feltételek mindegyikének meg kell felelniük:
(i) a jogelőd állam állampolgárai voltak és nem szerezték meg a jogutód állam állampolgárságát;
(ii) az állami jogutódlás időpontjában a jogutód állam területén éltek állandó lakosként;
(iii) még mindig a jogutód állam területén laknak.
(181) Mivel ez a cikk foglalkozik a szociális és gazdasági jogokkal, célja, hogy biztosítsa, hogy az aláíró államok lehetővé tegyék nem állampolgáraiknak, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, melyben ugyanolyan életmódot folyatathatnak gyakorlati napi szempontból, mint az állami jogutódlás megtörténte előtt. A szociális és gazdasági jogok legfontosabb példái között meg kell említeni a foglalkoztatáshoz és a mozgásszabadsághoz fűződő jogokat. Ebben az összefüggésben további iránymutatásról gondoskodnak a Megtelepedésről szóló Európai Konvenció (ES No. 19) és az Európai Szociális Charta (ETS No. 35.) rendelkezései. Az Aláíró Államok nyújthatnak további jogokat, például politikai jogokat helyi szinten.
(182) A szociális és gazdasági jogok élvezetének szükséges előfeltétele, hogy az illető jogosult legyen az illető jogutód állam területén maradni, ahogyan azt az 1. bekezdés megköveteli. Ezt a jogot néha tartózkodási jognak vagy a megtelepedés szabadságának nevezik. Emlékeztetni kell, hogy az ilyen személyeknek joguk van a családi élethez az ECHR 8. cikke alapján, és amennyiben ez a cikk alkalmazható, nem utasíthatók ki még akkor sem, ha nem tekintik őket állampolgároknak.15
(183) A szociális és gazdasági jogok tekintetében az állampolgárokkal való azonos bánásmód elve alól e cikk 2. bekezdése egy kivételt tesz lehetővé. Ennek alapján az aláíró állam kizárhatja a nem állampolgárokat a köztisztviselőként történő foglalkoztatásból, de csak abban az esetben, ha az ilyen foglalkoztatással a közhatalmi jogkör is érintett. Ezt a kifejezést az Európai Bíróság ítéletéből választották, és annak a megfogalmazására épül (az Európai Közösségek Bizottsága a Belga Királyság ellen, 1982. május 26. 149/79 számú ügy).16 Ez a kivétel a közszolgálatban meghatározott tevékenységekre történő alkalmazásra korlátozódik, amennyiben az ilyen alkalmazás a közjog által ráruházott jogkör gyakorlását érinti azzal a felelősséggel, hogy az állam általános érdekeit védelmezze. Ilyen kivételes körülmények között az állampolgárság birtoklása elfogadható szükséges előfeltételként, mivel az alkalmazás területe olyannyira érzékeny.

VII. fejezet - Katonai kötelezettségek többes állampolgárság esetén

(184) Tekintettel arra, hogy az 1963. évi Konvenció II. fejezetében megfogalmazott szabályokat általánosan elfogadják, ezeket lényegi változtatások nélkül átvette a Konvenció (21. cikk), együtt az 1977. évi, az 1963. évi Konvenciót módosító Jegyzőkönyv rendelkezéseivel, amelyek az alternatív polgári szolgálatra és a katonai kötelezettségek alóli mentesítésre vonatkoznak (22. cikk).
(185) Az egyetlen kivétel az 1963. évi Konvencióban és az 1977. évi Jegyzőkönyvben alkalmazott "rendes lakóhely" kifejezéshez kötődik, melynek a helyére az e Konvenció más fejezeteiben alkalmazott "szokásos lakhely (tartózkodás)" megszokottabb kifejezései léptek. Nem állt szándékban a fogalom megváltoztatása, inkább az, hogy ez összhangban álljon a "rezidence habituelle" francia fogalommal, amelyet mind az 1963. évi Konvenció és ez a Konvenció, valamint más, közelmúltban készült instrumentumok is alkalmaznak.
(186) A VII. fejezet egészét vagy részeit elfogadó Aláíró Államokat arra ösztönzik, hogy fontolják meg az 1963. évi Konvenció II. fejezetének a ratifikálását is, hogy azon államoknak a többes állampolgárai, amelyek csak az 1963. évi Konvenció II. fejezetét fogadták el, élvezhessék ezeknek a fejezeteknek a közös elveiből származó előnyöket is.

21. cikk - A katonai kötelezettség teljesítése
(187) A 121. cikk 1. bekezdésében megfogalmazott legfontosabb szabály, hogy a két vagy több Aláíró Állam állampolgárságának birtokában lévő személyek csak az egyik ilyen Aláíró Állammal kapcsolatos katonai kötelezettségeik teljesítésére legyenek kötelezhetők. Rendszerint ez az az állam lesz, amelyikben az illető személyek szokásos (állandó) lakosként tartózkodnak. Azonban az ilyen személyek szabadon választhatnak abban, hogy katonai kötelezettségeiket egy másik olyan Aláíró Féllel szemben teljesíthessék, amelynek szintén állampolgárai.

22. cikk - A katonai kötelezettségek alóli mentesítés vagy alternatív katonai szolgálat
(188) A 22. cikk (a) bekezdése rendelkezik arról, hogy azok a személyek, akiket katonai kötelezettségeik alól mentesítettek, vagy polgári szolgálatot teljesítettek alternatívaként az egyik állammal kapcsolatban, úgy tekintendők, hogy a másik olyan állammal szemben is teljesítették katonai kötelezettségeiket, amelyiknek szintén állampolgárai. Továbbá a (b) pont szerint, ha az ilyen személyek állandó lakosként olyan állam területén élnek, amelynek állampolgárai, és amelynél nincs kötelező katonai szolgálat, úgy kell tekinteni, hogy ők teljesítették katonai kötelezettségeiket azzal a másik aláíró állammal szemben is, amelyiknek szintén állampolgárai, és amelynél van kötelező katonai szolgálat.

VIII. fejezet - Együttműködés az aláíró államok között

23. cikk - Együttműködés az aláíró államok között
(189) A 23. cikk 1. bekezdés (a) pontja megköveteli, hogy az illetékes hatóságok tájékoztatást nyújtsanak az állampolgársággal kapcsolatos ügyekben, ideértve a hontalanság és a többes állampolgárság eseteit, valamint a jelen Konvenció alkalmazásával kapcsolatos fejleményeket, az Európa Tanács főtitkárához eljuttatva. A főtitkár ez után az összes releváns információt megküldi az összes Aláíró Államnak. Tulajdonképpen sok információt már most megkaptak, és ezek megtalálhatók az állampolgárságra vonatkozó Európai Dokumentációs Központban (EURODOC), amely központosítja az állampolgársággal kapcsolatos információt és dokumentációt, szinte az összes európai államra. A központ felel az Állampolgárságról szóló Európai Közlöny kiadásáért is; ez összegezi az előbb említett államok állampolgársággal kapcsolatos törvényeit.
(190) Ezenkívül a (b) ponttal összhangban az Aláíró Államok kötelesek kérésre egymást tájékoztatni az állampolgársággal kapcsolatos ügyekről és a Konvenció alkalmazásával kapcsolatos fejleményekről.
(191) E cikk 2. bekezdése megköveteli az államoktól, hogy működjenek együtt a Tanács megfelelő kormányközi testületeinek a keretein belül. Az Állampolgársággal Foglalkozó Szakértői Bizottság (CJ-NA), mely testület e Konvenció előkészítésének felelőse volt, az illetékes szakértői testülete a Tanácsnak ezen a téren. A testületben szinte minden európai állam részt vesz vagy tagként, vagy megfigyelőként. Az együttműködés célja, hogy foglalkozzanak az összes releváns problémával, elősegítsék a jó gyakorlatot és az állampolgársággal és ezzel kapcsolatos ügyekre vonatkozó jogelvek folyamatos fejlődését.

24. cikk - Információcsere
(192) A 24. cikk foglalkozik az egyik Aláíró Állam állampolgárságának egy másik Aláíró Állam állampolgárai által történő önkéntes megszerzésére vonatkozó információ cseréjéről. Az ilyen információ különösen is fontos olyan államok számára, amelyek a többes állampolgárság elkerülésének politikáját követik. A Konvenció aláírói nem kötelesek ilyen információt nyújtani, de bármikor kinyilváníthatják, hogy kívánnak ilyen információt adni.
(193) Az ilyen nyilatkozat megtétele után több feltételnek is meg kell felelni, mielőtt az információt átadnák. Először is az információt a kölcsönösség alapján nyújtják, azaz azon Aláíró Államokra tekintettel, amelyek ugyanilyen nyilatkozatot tettek. Másodszor az információt nyújtó Aláíró Állam nyilatkozatában foglalt feltételeknek meg kell felelni. Harmadszor az információt adó fél adatvédelmi törvényeit tiszteletben kell tartani. A második és a harmadik feltétel különösen magában foglalhat a személyes adatok automatikus kezeléséről és a magánszemélyeknek a magánélete és emberi jogai tekintetében történő védelméről szóló belső törvényeket. A cikk nem akadályozza meg az információt fogadó Aláíró Államot abban, hogy további részleteket kérjen. Ekkor az információt adó állam diszkrecionális joga az ilyen kérelemről döntést hozni.
(194) Az 1963. évi Konvencióhoz csatolt Kiegészítő Jegyzőkönyvet (ATS No. 96) és az Állampolgárság Megszerzéséről szóló Információ Cseréjére vonatkozó 1964. évi Konvenciót is figyelembe vették ebben az összefüggésben. A Kiegészítő Jegyzőkönyv és az 1964. évi Konvenció rendelkezik a Felek közötti kommunikáció módjáról, ahol az egyik Fél állampolgárai megszerzik a másik Fél állampolgárságát. A Kiegészítő Jegyzőkönyv célja, hogy ezt egy mellékelt mintaűrlap segítségével végezze, amelyet ki kell tölteni és az állampolgárság megszerzésének hatályosulása dátumától számított hat hónapot nem meghaladó késedelemmel továbbítani. Az 1964. évi Konvenció szintén tartalmaz egy mintadokumentumot négy nyelven, amelyet közvetlenül az állampolgárság megszerzése hatályosulásától számított három hónapon belül kell továbbítani. Azonban ezeket az instrumentumokat nem használták vagy alkalmazták széles körben, ezért tartalmazza ez a konvenció az információcsere lehetőségéről szóló rendelkezést.

IX. fejezet - A Konvenció alkalmazása

25. cikk - A Konvenció alkalmazására vonatkozó nyilatkozatok
(195) Mivel a VII. fejezet esetleg nem releváns bizonyos államok számára (például ahol annak rendelkezéseinek alkalmazását nem tekintik kívánatosnak, az államok lehetőséget kaptak arra, hogy nyilatkozatukban kizárják a fejezet alkalmazását. Ezt a fejezetet az 1963. évi Konvenció II. fejezetéből vették át. Ez azt is jelenti, hogy az Aláíró Államok, amelyek nem használják ki az e bekezdés szerinti nyilatkozat tételének lehetőségét, egyetértenek a Konvenció egészének alkalmazásával a megengedett fenntartások függvényében.
(196) Azon államok tekintetében, amelyek elfogadják a VII. fejezetet, a kölcsönösség alapján az csak azon aláíró államokkal való kapcsolatukban alkalmazható, amelyek szintén elfogadták a VII. fejezetet.

26. cikk - A jelen Konvenció hatásai
(197) Az 1. bekezdés garanciákat ad a belső jog és a kötelező érvényű nemzetközi instrumentumok azon rendelkezéseire, amelyek további jogokat adnak a magánszemélyeknek az állampolgárság terén; a Konvenció nem értelmezhető úgy, hogy az ilyen jogokat korlátozza. Az "előnyösebb jogok" kifejezés annak a lehetőségére utal, hogy az egyént előnyösebb helyzetbe hozzák, mint amiről a Konvenció rendelkezik, például az állampolgárság megszerzésére vonatkozóan, az Aláíró Állam szabályai révén.
(198) A 2. bekezdés jelzi, hogy ez a Konvenció nem lép be az 1963. évi Konvenció vagy annak Jegyzőkönyvei helyére az ezen instrumentumokat Aláíró Államok viszonyában. Az államok dönthetnek úgy, hogy aláírják mindezen instrumentumokat.
(199) Bár az 1963. évi Konvenció és ez a Konvenció kompatibilisek, hatásaik eltérőek lehetnek, függően az érintett állam belső jogától, különösen ami a többes állampolgárságot illeti. Így az az állam, amelynek a belső joga lehetővé teszi a többes állampolgárságot az e Konvenció 14. cikke és az 1963. évi Konvenció rendelkezésein kívüli esetekben is, lehet, hogy nem kívánja, hogy rá az 1963. évi Konvenció I. fejezete kötelező érvényű legyen, de ugyanakkor elfogadhatja ezt a Konvenciót.

X. fejezet - Záró rendelkezések

27. cikk - Aláírás és hatálybalépés
(200) A Konvenció attól a naptól számított három hónapos időszak elteltét követő hónap első napján lép hatályba, amelyen az Európa Tanács három Tagállama kifejezte hozzájárulását ahhoz, hogy a Konvenció számukra kötelező érvényű legyen. Figyelemmel e Konvenció fontosságára sok állam számára, annak hatályba lépését nem szabad azzal késleltetni, hogy nagyszámú ratifikációt követelnek meg. Mindenesetre a megkövetelt ratifikációk száma az Európa Tanács-i Egyezmények esetén szokásos számot követi.
(201) A Konvenciót megnyitották aláírásra olyan államok számára is, amelyek ugyan nem tagjai az Európa Tanácsnak, de részt vettek a Konvenció kidolgozásában. Ezek az államok Örményország, Azerbajdzsán, Belorusszia, Bosznia-Hercegovina, Kanada, Grúzia, a Szentszék, Kirgizisztán és az Amerikai Egyesült Államok.

28. cikk - Csatlakozás
(202) Mivel igen fontos, hogy lehetővé tegyék nagyszámú államok számára, hogy részesei legyenek a Konvenciónak, különösen akkor, amikor szükség van a közöttük lévő együttműködésre, a Konvenciót megnyitották a nem tagállamok csatlakozása előtt is, azon államok tekintetében, amelyeket nem sorol fel a fenti 27. cikkhez fűzött kommentár, azután, hogy a Konvenció hatályba lépett a 28. cikkben lefektetett eljárás szerint.

29. cikk - Fenntartások
(203) A Konvenció lényegét képező fejezetek, azaz az I., II. és VI. fejezetek tekintetében fenntartások nem engedélyezhetők. Más fenntartások befogadhatók mindaddig, ameddig azok összhangban állnak a Konvenció tárgyával és céljával, összhangban az Egyezményes Jogról szóló Bécsi Konvenció 19. (c) cikkével.
(204) Ami a Konvenció tárgyát illeti, hivatkozás történik a Konvenció 1. cikkére. Ami a célját illeti, magában foglalja a hontalanság elkerülését, az állampolgársággal kapcsolatos ügyekben a tisztességes eljárás garantálását, az Aláíró Állammal kapcsolatban álló személyek számára az állampolgárság megszerzését, az állampolgárság elvesztésének korlátozását - csak az indokolt esetekre -, és annak biztosítását, hogy a többes állampolgársággal rendelkező személyek csak egy állam tekintetében kényszerüljenek katonai kötelezettségeik teljesítésére, de ezekre nem korlátozódik. A Konvenció Preambuluma nyújt további iránymutatást.
(205) Tekintettel arra, hogy a fenntartások általában nemkívánatosak, a fenntartásokkal élő Aláíró Államoknak két kötelezettséget kell teljesíteniük:
- értesíteniük kell a főtitkárt belső joguk releváns tartalmáról vagy bármilyen más releváns információról; és
- meg kell fontolniuk a fenntartás visszavonását egészében vagy részben, amint azt a körülmények lehetővé teszik.

30. cikk - Területi alkalmazás
(206) Ez a rendelkezés alapvetően külföldi területekre vonatkozik, miután ellentétben áll a Konvenció filozófiájával az, hogy valamely Aláíró Állam saját területének részeit ezen instrumentum alkalmazásából kizárja.

31. cikk - Felmondás
(207) Ez a cikk lehetővé teszi a Konvenciót Aláíró Államoknak, hogy felmondják vagy az egész Konvenciót, vagy annak VII. fejezetét (lásd a 25. cikket).
31. cikk - A főtitkár értesítései

*Nem hivatalos fordítás.

1 Az Európa Tanács tagállamai 1996 novemberében: Albánia, Andorra, Ausztria, Belgium, Bulgária, Ciprus, Horvátország, Cseh Köztársaság, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Magyarország, Izland, Írország, Olaszország, Lettország, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Málta, Moldova, Hollandia, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Románia, az Orosz Föderáció, San Marino, Szlovákia, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Svájc, "Macedónia, korábbi Jugoszlávia köztársasága", Törökország, Ukrajna és az Egyesült Királyság.
2 A legtöbb közép- és kelet-európai országban a Konvencióban és a legtöbb nyugat-európai államban használt "nationality" kifejezés helyett a "citizenship" kifejezést használják az állampolgárság fogalmának jelölésére, a két kifejezés egyenértékű.
3 Lásd a Konvenciót módosító jegyzőkönyvet (ETS No. 95), valamint a Konvencióhoz csatolt kiegészítő jegyzőkönyvet (ETS No. 96).
4 Kezdetben a CJ-NA elnöke G. Kojanec úr volt (Olaszország), majd U. Hack (Ausztria) lett az elnök. A munkacsoport elnöke kezdetben Hack úr volt, majd tőle az elnökséget R. Schaerer (Svájc) vette át. Az Európa Tanács minden Tagállama képviselteti magát a CJ-NA-ban. A Bizottság munkájában részt vevő megfigyelők között van Örményország, Belorusszia, Bosznia-Hercegovina, Kanada, a Szentszék, Kirgizisztán, a Polgári Jogállás Nemzetközi Bizottsága (International Comission of Civil Status - ICCS), a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM), a Nemzetközi Magánjogról szóló Hágai Konferencia, valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (NHCR). Az Európai Közösségek Bizottságának képviselője is részt vett ebben a munkában.
5 A legfontosabb egyéb megállapodások közé tartozik az 1948. évi, az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja, az 1951. évi, a Menekültek Jogállásáról szóló Konvenció, az 1957. évi, a Férjes Asszonyok Állampolgárságáról szóló Konvenció, az 1961. évi, a Hontalanság Csökkentéséről szóló Konvenció, a Diplomáciai Kapcsolatokról szóló Bécsi Konvencióhoz, illetve az 1963. évi Konzuli Kapcsolatokról szóló Konvencióhoz csatolt, az Állampolgárság megszerzéséről szóló Választható Jegyzőkönyvek, az 1964. évi, az Állampolgárság Megszerzéséről szóló Információ Cseréjére vonatkozó, a Polgári Jogállással foglalkozó Nemzetközi Bizottság Konvenciója, az 1966. évi, a Faji Megkülönböztetés Megszüntetéséről szóló Nemzetközi Konvenció, az 1966. évi, a Polgári és Politikai Jogokról szóló Nemzetközi Egyezmény, az 1967. évi, a Gyermekek Örökbefogadásáról szóló Európai Konvenció, az 1969. évi, az Emberi Jogokról szóló Amerikai Konvenció, az 1973. évi, a Hontalanság Eseteinek Csökkentéséről szóló, a Polgári Jogállással foglalkozó nemzetközi Bizottság konvenciója, az 1979. évi, a Nőkkel Szembeni Diszkrimináció Minden Formájának Megszüntetéséről szóló Konvenció, valamint az 1989. évi Gyermekjogi Konvenció.
6 Az Európai Emberjogi Bíróság alábbi ítéletei a legrelevánsabbak: Abdulazis, Cabales és Balkandali, 1985. május 28., Vol. 94; Berrehab, 1988. június 21., Vol. 138; Moustaquim, 1991. február 18, Vol. 193; Cruz Varas, 1991. március 21., Vol. 201; Beldoudi, 1992. március 26., Vol 234-A; Nasri, 1995. július 13., Vol. 324; Gül, 1996. február 19.; Boughanemi, 1996. április 24. Lásd még az Európai Emberjogi Bizottság fontos véleményét a kelet-afrikai ázsiaiak ügyében 1973. december 14., publikálva in HRLJ, Vol. 15, 215. (1994).
7 Az e jog gyakorlásába való beavatkozást csak a 8. cikk 2. bekezdése teszi lehetővé, kizárólag az állami hatóság számára, zavargások vagy bűnözés megakadályozása, az egészség vagy az erkölcsök védelme esetére, és azt is csak akkor, ha az ilyen beavatkozásra egy demokratikus társadalomban szükség van (lásd a fent említett Boughanemi-ügyet).
8 Lásd Tunis and Morocco Nationality Decreeses (Tunézia és Marokkó állampolgársági rendeletei PCIJ reports (1923) B. sorozat 4. szám.
9 Lásd különösen az Emberi Jogok Amerika-közi Bíróságát, mely 1984. évi tanácsadói véleményében kinyilvánította, hogy az állampolgársághoz fűződő jog egy inherens emberi jog, melyet a nemzetközi jog elismer, és azt is, hogy az államnak az állampolgársághoz kapcsolódó ügyek szabályozására vonatkozó jogkörét behatárolja azon kötelezettsége, hogy biztosítania kell az emberi jogok teljes körű védelmét. (Re Amendments to the Naturalisation Provisions of the Constitution of Costa Rica - A Costa Rica-i Alkotmány honosítási rendelkezéseinek módosításai ügyében, OC-4/84, (1984) 5 HRLJ 161).
10 Az állampolgársághoz fűződő jog létének és precíz tartalmának a tárgyalását lásd Chan: The right to a nationality as a human right (Az állampolgársághoz fűződő jog mint emberi jog). 12 HRLJ 1 (1991).
11 Lásd még a VI. fejezetet az állami jogutódlásról és állampolgárságról.
12 Lásd 68/360 számú Tanácsi Direktíva 2(2) cikke: "a Tagállamok kötelesek saját törvényeikkel összhangban eljárva személyi igazolványt vagy útlevelet kiadni és megújítani, mely különösen közli a birtokos állampolgárságát". Ez a szabály mutatis mutandis vonatkozik a diákokra is - 93/96 számú Tanácsi Direktíva -; azon alkalmazottakra és önfoglalkoztató vállalkozókra, akik felhagytak hivatásuk gyakorlásával - 90/365 számú Tanácsi Direktíva -; azokra, akik szolgáltatásokat nyújtanak, illetve önfoglalkoztató személyekre - 73/148 számú Tanácsi Direktíva -; a tartózkodási jogot élvező személyekre - 90/364 számú Tanácsi Direktíva.
13 Ezen instrumentumok közé tartozik nevezetesen az R (94)12 számú Ajánlás a bírák függetlenségéről, hatékonyságáról és szerepéről, valamint az R (90)5 számú Ajánlás a fellebbezési rendszerek és eljárások bevezetéséről és működésének javításáról polgári és kereskedelmi jogi ügyekben. Lásd az Európa Tanácsnak az igazságügy hatékonyságáról és tisztességéről szóló publikációit.
14 Lásd különösen a Ringeisen-ügyet, 1971. július 16., Vol. 13; a Golder-ügyet, 1975. február 21., Vol. 18; az Airey-ügyet, 1979. október 9., Vol. 32; valamint az Albert és Le Compte-ügyet, 1982. február 10., Vol. 58.
15 Ebből a szempontból az Európai Emberjogi Bíróság alábbi ítéletei a legfontosabbak: Berrehab, 1988. június 21., Vol. 138; Moustaquim, 1991. február 18., Vol. 193; Beldjoudi, 1992. március 26., Vol 234-a; Nasri, 1995. július 13., Vol. 324; Gül, 1966. február 19.
16 Lásd még az Európai Bíróság alábbi ítéletét: Európai Közösségek Bizottsága Luxemburg ellen, C-4473/93., 1996. július 2.; Európai Közösségek Bizottsága Belgium ellen, C-173/94, 1996. július 2.; Európai Közösségek Bizottsága Görögország ellen, C-290/94, 1996. július 2. Ezekben az esetekben a Bíróság fenntartotta, hogy az állampolgárság követelménye korlátozásának hiánya a közhatalmi jogosítványok gyakorlását is érintő köztisztviselői foglalkoztatásban ellentétben áll a Közösségen belül a munkások szabad áramlására vonatkozó rendelkezések