Mészáros Bálint

A kedvezményes honosítás lehetőségei: Magyar a magyarnak

Ha a nép úgy akarja, új szabályok szerint lehetnek állampolgárok a határon túli magyarok. A koordinátarendszer egyik tengelyén a kedvezmények mértéke lesz feltüntetve, a másikon az arra jogosult réteg szélessége. Az ikszet a jogalkotás biggyeszti oda, belátása szerint.

A népszavazásra bocsátandó kérdésről az Alkotmánybíróság márciusi határozata megállapította, hogy nyelvtanilag és tartalmilag is egyértelmű. Az igen voksok túlsúlya esetén ugyanis "a kérdésből megállapítható, hogy kedvezményes honosításra vonatkozó szabályokat kell megalkotni és ezek a megalkotandó szabályok a Magyarországhoz való szorosabb kötődés ellenőrzésére.

A jelenlegi állampolgársági törvényben megfogalmazott kedvezményes honosítás akár úgy is módosulhat, hogy aki bizonyítja magyarságát, az automatikusan honosítható - vélekedett kérdésünkre Hack Péter alkotmányjogász -, de a másik értelmezési végpontként az is elképzelhető, hogy a mostani kedvezményekkel adják meg az állampolgárságot: a kettő között bármi lehetséges. A meg-alkotandó törvény jogalanyaiként szerinte a kérdés minimálisan a magyarigazolvánnyal körülhatárolt személyeket határozta meg: "Sikeres és eredményes népszavazás esetén olyan törvény nem születhet, amely a magyarigazolványnál meghatározottaknál szigorúbb feltételekhez köti a kedvezményes honosítást. Egyéb feltételeket szabhat meg, elméletileg mondhatja azt, hogy az ott szereplő igazoláson túl még azt is elfogadja, ha például a gyulai határőrparancsnok ad egy igazoló iratot."

Korlátolt lehetőségek

Nagy Boldizsár nemzetközi jogász szerint az Országgyűlés jóhiszeműen csak úgy értelmezheti a kérdést, hogy olyan törvényt kell alkotnia, amely "kvázi technikailag átvezeti a státustörvény kijelölő szabályát az állampolgársági törvénybe". Aki a szerint magyarnak minősül, az anélkül válhasson magyar állampolgárrá, hogy itt kellene élnie, és egyébként még az is, akire egy külön törvényt fognak alkotni. A kérdés szerinte sem ad alkalmat a magyarságkritérium meghatározásának szigorítására: a státustörvény által meghatározott körön nem lehet szűkíteni, sőt a szomszédos államokban élőkön kívül akár a diaszpórában élők is beletartozhatnak.

Mióta tudatosult a pártokban, hogy a referendum után esetleg tényleges jogalkotói munkára is szükség lesz, különféle tervekkel álltak elő. Ezek kardinális pontja, hogy milyen állampolgárságot is lehetne adni a határon túli magyaroknak: előkerült a Magyarok Világszövetsége által évekkel ezelőtt már javasolt külhoni állampolgárság ötlete és a teljes körű állampolgári jogosultságokkal szintén nem járó magyar útlevél ideája is. A fél vagy mondjuk 0,3 állampolgárság intézménye elméletileg valóban megalkotható (és akkor pedig 1,5-es vagy 1,3-es állampolgárságként emlegethetnénk); az egykori koronagyarmatokon élők státusát Nagy-Britannia is ehhez hasonló módon rendezte. Az efféle gondolatokkal előrukkolók valószínűleg kimondatlanul is arra az eshetőségre melegítenek, ha a népszavazás nemleges eredménnyel zárulna. Az "Akarja-e, hogy" kezdetű mondat ugyanis minden sutasága ellenére világosan a magyar állampolgárság megadásáról beszél, ami viszont jelenleg egyféle van (ez pedig mindent tartalmaz, kivéve - egyelőre - az automatikus szavazati jogot), és egy új státus létrehozása természetesen nem lenne visszamenőleges hatályú.

A mostani állampolgársági törvény a magukat magyarnak valló, felmenőjük magyar állampolgárságát valamiképp igazoló kérelmezőknek egy év életvitelszerű itt-tartózkodást ír elő. A speciális eljárás nem tartozik az államigazgatási eljárások körébe: a belügyminiszternek a jogszabály huszonegy hónapos határidőt ír elő a honosítási kérelem előterjesztésére. A gyakorlatban ez valóban el is tart másfél-két évig (ez nyilván függ az ügyek mennyiségétől, az apparátus létszámától, hozzáállásától); ennyi idő alatt ellenőrzi a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatala a törvényi felté-telek meglétét, de adott esetben a papírok megjárják a rendőrséget és a Nemzetbiztonsági Hivatalt is. Csúszást okozhat, ha a csatolandó nagyszámú igazolások közül hiányzik vagy lejárt valamelyik, és a delikvenst hiánypótlásra kérik fel. Ha mégsem tartaná a hivatal a határidőt, akkor nincs mit tenni: a késedelemnek nincs szankciója. Az előterjesztés ezután a köztársasági elnök elé kerül; őt ugyan nem szorítja határidő, de általában néhány hónapon belül megszületik a döntés. Az eljárás végén nem készül formális határozat, ezért az elutasítottak nem tudják meg az indokokat, jogorvoslatra nincsen lehetőség. Az egyetlen, amit tehetnek, hogy újra próbálkoznak.

E fent leírt folyamat csak egy év jogszerű itt-tartózkodás után indítható el, ahhoz pedig előzőleg tartózkodási vagy letelepedési (bevándorlási) engedélyre van szükség. Ezt megelőzően pedig még a határ túloldalán kell tartózkodási (D típusú) vízumra szert tenni, amelynek elintézési ideje szintén nem egy hét. A szándék létrejöttétől az állampolgárság megszerzéséig hoszszú évek telnek el az ilyen-olyan papírok beszerzésével és hivatali sorban állással, amit az állampolgárságra vágyók esetenként méltán érezhetnek megalázónak. A kedvezményes honosítás a jogalkotói értelmezésben jelentheti ezen eljárás egyszerűsítését, lerövidítését is.

Jönnek a magyarok!

Jelenleg a teljes honosítási folyamaton végighúzódik az a nagyon fontos elem, hogy a kérelmezőnek életvitelszerűen Magyarországon kell élnie, azaz lakóhellyel kell rendelkeznie, és biztosítania kell a megélhetését. Ennek kihagyása az állampolgárságot kizárólag a származáshoz kötné, az eddig az állam politikai közösségére vonatkoztatott fogalmat az etnikai-kulturális felfogással váltaná fel. Ez nem huszonegyedik századi európai gondolat, bár pontosan nem látható előre, hogy a magyar állampolgárság-eszme megváltoztatásának milyen nemzetközi következményei lennének.

Az állampolgárság fogalmának meghatározásakor az egyik precedensértékű esetben, a Nottebohm-ügyben a hágai Nemzetközi Bíróság 1955-ben az effektivitás elvét fogalmazta meg. Bár a második világháború idején Nottebohmmal mint az ellenséges német állam állampolgárával bántak Guatemalában, a bíróság a kár-térítési ügyben nem ismerte el a pénzen vett lichtensteini állampolgárságát, mert - és ez a lényeg - az állampolgárság valamely személynek egy állam lakosságához való tényleges, szoros kötődését fejezi ki. Ezzel szemben a luxembourgi Európai Bíróság az 1992-es Micheletti-ügyben más megközelítést alkalmazott. Az argentin-olasz kettős állampolgárságú férfi Spanyolországban szeretett volna letelepedni, de mivel a korábbi lakhelye Argentína volt, és Olaszországgal nem tartott fenn valódi, szoros kapcsolatot, a spanyol hatóságok megtagadták ezt tőle. A bíróság azonban kimondta a közösségi jog elsőbbségét, tehát nem tagadható meg az uniós (olasz) állampolgársággal járó letelepedési jog akkor sem, ha a tagállami szabályok ezt az effektív kapcsolat hiányában lehetővé tennék. Az is igaz azonban, hogy az állampolgárságról szóló 1997-es európai egyezmény a Nemzetközi Bíróságnak a Nottebohm-ügyben hozott ítéletét veszi alapul.

Az EU egyes tagállamaiban (egységes szabályozás ugyanis csak a minimális követelményekre van) a kettős állampolgárság kezdeti elutasítását mostanra valóban a toleráns megközelítés váltotta föl. Ez azonban nem a határokon túlra került kisebbségekkel van összefüggésben, hanem a migráció általánossá válása az oka: az állampolgárság hiánya ne legyen a bevándorlók beilleszkedésének az útjában, másrészt az emberi jogi fejlemények következtében már nem feltétlenül kell a migránsoknak megszakítaniuk a származási országhoz fűződő jogi kötelékeiket. Éppen ezért az unióban az állampolgárság megszerzése egyedi mérlegelésen alapuló folyamat, melynek feltétele az adott ország területén való hosszabb-rövidebb idejű tartózkodás (e kérdéssel részletesen foglalkozik Tóth Judit tanulmánya: Miért nem lehet, ha szabad, Beszélő, 2003. október). A kettős állampolgárság szabályozása tehát alapvetően a bevándorlás-politikával összefüggő kérdés, ami, ugye, jelenleg Magyarországon föl sem merül.

Ha mégis az etnokulturális megközelítés mellett döntenénk, akkor Nagy Boldizsár szerint a politikai következményekkel mindenképpen számolnunk kell: "Mi egy közösség része vagyunk, minden cselekedetünk érinti az uniót, mintául szolgálhat másoknak. Ha holnap Portugália az összes volt gyarmatainak a lakosait portugálnak tekinti, és ők speciel Magyarországra fognak költözni, akkor azt nekünk tudomásul kell vennünk. Ha Románia uniós ország lesz, akkor a moldáv államban élő személyek egy része, akik románnak vallják magukat, szintén az unió állampolgárai lehetnek. (A román gyakorlatról lásd keretes anyagunkat.) Ugyanígy a litvánok és a lengyelek is kiterjeszthetik ezt a kört, hiszen őket is sújtotta a történelem így vagy úgy." Az esetleges elmarasztalás azon múlna, hogy a kedvezményes honosítás milyen folyamatokat generálna: ha a népszavazás pártolóinak igazuk van, és az intézkedés nem járna a migráció felerősödésével - vagy azok vándorolnának ki, akikre az uniónak szüksége van -, akkor valószínűleg nem lenne tiltakozás.

Esküszöm, magyar vagyok!

Azt viszont egészen biztosan nem kerülhetnénk el, hogy a kérdésben az érintett szomszédos országokkal megegyezzünk. A kedvezménytörvény ide vonatkozó tapasztalatain túl nyilvánvaló: a kiújuló viszály minden elképzelhető és elképzelhetetlen negatívuma a külhoni magyarokon csattanna, az etnikai konfliktusokkal terhelt Magyarország képe sem fedné éppen a csatlakozási szerződésben vállalt önmagunkat, ráadásul a kétoldalú megállapodások nélkül a magyar állampolgárság által nyújtott jogok biztosítása nem lenne más országoktól elvárható. Persze ha "csak" az érzelmi kötődés erősítését és a Magyarországra való utazást szolgálná, akkor ez utóbbi nem tétel - de hát az állampolgárság nem erre "való", ennél jóval több.

Az etnikai alapon megadott közjogi státus másik velejárója, hogy onnantól kezdve meg kell tudnunk mondani, hogy kit tekintünk magyarnak. A rövidített itt-tartózkodás kedvezményének odaítélésekor a hatályos jogszabály ma is tesz erre egyfajta kísérletet: aki annak vallja magát, felmenője magyar állampolgár volt, és ún. alkotmányos alapismereteiről képes magyarul beszámolni. Ha a referendum sikeres és eredményes lesz, ez a magyarigazolványok megszerzési feltételeire módosul, és tetszőlegesen tovább bővíthető. Azaz a kinyilatkoztatott magyar öntudaton kívül elég, ha a kérelmező tud magyarul; ha nem, akkor egy ottani magyar szervezethez vagy egyházhoz való tartozás igazolására van szükség, vagy az adott ország papírjára, hogy ő már magát korábban valahol magyarnak vallotta.

Az etnikai elv mindenhatósága már a nyelvtudással megbicsaklik; persze, mondjuk, egy magyarul tudó szerb állampolgársághoz juttatását valószínűleg senki nem kifogásolhatná. A magyarigazolványra jogosító feltételek meglétéről (tud-e magyarul vagy hozott-e valamilyen papírt) az adott állambeli külképviseleteken győződnek meg, és az erről szóló igazolással ellátott kérelmet küldik el döntésre a Belügyminisztérium Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatalának. Mivel a külképviseletek a hatósági eljárásban közreműködőként vesznek részt, az igazolás kiadásához szükséges feltételek hiányában is továbbítják a kérelmeket. A különféle papírok hamisítása vagy pénzért való megszerzése köztudomásúlag csak a megszerezni kívánt, amúgy szintén hamisítható okmány értékétől függ. E tekintetben a magyarigazolvány és a magyar útlevél természetesen össze nem hasonlítható, bár az előbbiről amúgy sem tudunk sokat. Vadászi Tiborné, a hivatal Magyar Igazolványok és Internetes Közigazgatási Szolgáltatások főosztályának vezetője lapunknak elmondta: mivel hatósági tevékenységük ellátásához nincsen szükség olyan elemzés készítésére, amely azt vizsgálja, hogy a jogosultsági feltételek közül melyikre alapozva nyújtotta be a kérelmező a magyarigazolvány iránti kérelmet, ilyen statisztikák nem is készülnek. A november 15-i állapot szerint eddig egyébként 2873 esetben utasítottak el kérelmet, az indoklások a törvény által előírt kizáró okokat tartalmazzák (például bevándorlási, letelepedési engedélyt kapott vagy magyar állampolgár).

A tapasztalatok alapján az a nem meglepő megállapítás azért megkockáztatható: magyarigazolványra jelenleg döntően a nyelv-tudás alapján tesznek szert a kérelmezők, de azt már csak találgatni lehet, hogy egy "világútlevél" elérhetősége kinek mennyit érne meg. Márpedig igenlő népszavazás esetén a magyarságszempontok köre csak tágítható. De annyira talán a visszaélések növekedése árán sem, hogy mindenki beleférjen, aki magyarnak érzi magát. "Jól működő magyarságdefiníciót nem tudunk adni - állítja Nagy Boldizsár -, hiszen annak arra is kell szolgálnia, hogy a hatóság megtagadhassa valakitől, aki pedig magyarnak vallja magát. Ha arra kell használnunk, hogy valakitől megtagadjuk, akkor nagyon sok igazságtalanság kreálásában fogunk elkerülhetetlenül részt venni. Mindig van egy határzóna, ahol nem lehet élesen elmetszeni, ki tartozik bele, ki nem. Egy kulturális magyar öndefiníció túl széles mezsgyét hagyna, ahol a döntéshozó személyes ítéletén múlna, ki kerül bele."

Forrás: Magyar Narancs, 2004. november 25.