Kovács M. Mária

Egy tanulságos párhuzam

Összeegyeztethető-e a külhoni magyar állampolgárság bevezetése az elfogadott nemzetközi gyakorlattal? A népszavazás kapcsán az "igen" és a "nem" hívei egyaránt hivatkoznak külföldi példákra.

Az "igen" válasz hívei leginkább a moldovai románok, illetve a Szerbia határain túl élő szerbek külhoni állampolgárságát hozzák föl, vagyis meglehetősen rendezetlen viszonyok között élő országok példájára hivatkoznak. A "nem" válasz hívei meg inkább a konszolidált Nyugat-Európára, az Európai Unióra. Arra, hogy az európai állampolgárság eszméje ellentétes bármiféle etnikai alapú megkülönböztetéssel.

Az unión belül is létezik azonban egy eset, amely mind a két tábor számára kínál bizonyos érveket és tanulságokat, Németország esete. Az újraegyesítés és a német-lengyel határ végleges elismerése után bevezetett 1992-es német állampolgársági reform lehetővé tette, hogy külhoni állampolgárságot kapjanak azok az 1993 előtt született, Lengyelországban élő német etnikumú emberek, akik nem tartottak igényt a Németországba történő bevándorlásra.

1993-tól a lengyel kormány hallgatólagos beleegyezésével meg is kezdődött a német állampolgárság kiterjesztése a lengyelországi németekre, akik német útlevelet kaptak, és ezáltal uniós állampolgárságra is szert tettek. A félmillióra becsült lengyelországi német népességből Lengyelország uniós csatlakozása előtt kb. 275 ezren bírtak német útlevéllel.

A lengyelországi (sziléziai) németek esetében pontosan az történt, ami akkor történne, ha Magyarország útlevelet adna a romániai magyaroknak. Ezzel európai állampolgárságot is nyernének, s - ellentétben a többi román állampolgárral - még Románia csatlakozása előtt európai állampolgárrá válnának.

De a német állampolgársági reform nem csak ennyiből állt. A reform többi fontos eleme éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az intézkedés végcélja egyáltalán nem az volt, hogy szorosabb összefüggést teremtsenek etnikum és állampolgárság között. Éppen ellenkezőleg, ezt az összefüggést kívánták felszámolni. A reform mindenekelőtt a korábbi, történelmi okokból kialakult jogi helyzet megváltoztatását célozta. 1992 előtt ugyanis minden Kelet-Európában élő német etnikumú ember jogosult volt német állampolgárságra. Bár - a közhiedelemmel ellentétben - e jogosultság nem a német etnikumhoz tartozás tényéből fakadt, hanem abból, hogy a kelet-európai országokból a második világháború után németek millióit űzték el, s őket a német állam állampolgárként fogadta be.

E hagyomány egészen a szovjet blokk felbomlásáig fennmaradt. A német állam azért adott állampolgárságot a kelet-európai németeknek, mert esetükben feltételezhető volt, hogy a német etnikumhoz való tartozásuk miatt üldöztetést szenvednek el. Pusztán az etnikai hovatartozásra hivatkozva, pl. egy brazíliai német korábban sem szerezhetett állampolgárságot.

Az 1992-es reform pedig egy olyan folyamatot indított el, amely hosszabb távon a Kelet-Európában élő németek jogait a Brazíliában élők jogaihoz közelíti, és 18 év múltán az ő esetükben is felszámolja majd az etnikum és állampolgárság automatikus kapcsolatát.

A reform a külhoni német állampolgárságot csupán az 1992 előtt született egyének számára tette lehetővé. 2010-től, amikor a reform után született egyének elérik a nagykorúságot, a német etnikumhoz tartozás ténye többé nem lesz jogalap a német állampolgárság elnyerésére. A külhoni állampolgárságot megteremtő reformot Németország a két korszak közötti átmeneti megoldásként tette lehetővé, hogy méltányos elbírálásban részesülhessenek a német etnikumú egyének azon csoportjai, akik számára hosszú távon a német állam a régi jogosultságokat nem kívánja fenntartani.

A reform végcélját - az etnikum és állampolgárság közötti kapcsolat felszámolását - szolgálta a reform többi eleme is. A külhoni állampolgárság ugyanis nem jár együtt olyan betelepülési engedéllyel, amellyel birtokosa Németország területén belül teljes körű állampolgári jogokat élvezne, választójoggal bírna és jogosult lenne jóléti ellátásra. Ellenkezőleg: a régebbi gyakorlattal ellentétben, amikor a német etnikumú kérelmező Németországon belül folyamodhatott német állampolgárságért, a reform óta a külhoni német állampolgárságra irányuló kérelmet csak valamelyik külföldi német konzulátuson lehet beadni, és a kérelem elbírálása több évig elhúzódik.

Végül a reform korlátozta az évente kiadható betelepülési engedélyek számát. Az évi kvótát előbb 200 ezer, 1999-től pedig 100 ezer főben állapították meg.

A lengyelországi németekre érvényes külhoni állampolgárság bevezetése nem ütközött az unió ellenkezésébe, mert az unió az állampolgársággal kapcsolatos jogok szabályozását meghagyja a tagországok hatáskörében. Mindazonáltal a német-lengyel viszonyban komoly politikai feszültséghez vezethetett volna.

Csupán a történelmi helyzettel magyarázható, hogy ez nem következett be. Nevezetesen azzal, hogy a reformmal nagyjából egy időben Németország végleg elismerte a német-lengyel határt, világosan megfogalmazta a reform rövid és hosszú távú célját; és sohasem hagyott kétséget afelől, hogy minden eszközzel támogatja Lengyelország integrációját.

Forrás: Népszabadság, 2004. december 3.