Állampolgárságunkat
nem megadni, visszaadni kell
Beszélgetés Dolinszky Árpáddal,
a vajdasági
evangélikus egyház szuperindentensével
Óbecsén az európai integrációról és az egyházak e
folyamatban vállalt szerepéről szóló megbeszélésen valamennyi
területünkön tevékenykedő keresztény-keresztyén egyház
magas rangú papja részt vett, a világi hatalom képviselőivel
egyetemben elmondta véleményét, elvárásait, a tanácskozás
végén pedig a résztvevők együttes közleménnyel támogatták
az európai integrációt és az egyházak együttműködését
e téren. A megbeszélésen jelen volt Dolinszky Árpád,
a vajdasági evangélikus egyház főpásztora, szuperitendense
is. Arra kértük, összegezze az értekezleten tapasztaltakat.
- Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy az eddigi
történelmi múltat véve alapul, valóban történelmi esemény
részesei lehettünk, mivel először fordult elő, hogy
történelmi egyházaink között létrejött az egyetértés
nyomán a párbeszéd, és a megegyezés abban, hogy közösen
kell képviselnünk a keresztyén érdekeket ebben az országban,
és az ország határain túl is. A pravoszláv és a katolikus
egyházak, mellettük pedig a protestáns egyházak összefogtak,
hogy egy célt kijelölve tárgyaljanak a politikai szférával.
Ennek érdekében létrejött egy közös nyilatkozat, amely
egyaránt tükrözte a történelmi egyházak közös véleményét
és a politikai hatalom véleményét. Ez mérföldkő, és
a megkezdett utat folytatni kell. A tevékenység semmiképpen
sem állhat le a nyilatkozat közzétételével.
Miközben itt, az európai integráció kapcsán, az
egyházak összefogásáról és szerepéről tanácskoztak,
a magyarság - bátran fogalmazhatunk így - sorsdöntő
kérdés előtt áll, ez pedig a jelenlegi országhatárokon
kívül élő magyarok kettős állampolgárságának megadása,
vagy meg nem adása.
- Engedje meg, hogy személyes helyzetemből induljak
ki. Felvidéki születésű vagyok. Amikor én születtem,
akkor is dúlt egy csatározás arról, hogy voltaképpen
hova is tartozzon ez a terület. A születésem időpontjában
én magyarnak születtem, így anyakönyvezve, de a vita
miatt nem határozták meg állampolgárságomat. Később
viszont a sors úgy hozta, hogy Csehszlovákia állampolgára
lettem. Ez bennem mint emberben viszont a továbbiakban
olyan kétségeket váltott ki, hogy kutassam és megtaláljam
identitásomat, alapvető nemzeti hovatartozásomat. Nyilvánvaló,
hogy ha a nemzetiségem magyar, anyanyelvem is az, én
a magyar nemzethez tartozom. A Kárpát-medencében többségben
olyan magyar ember él, akiket, illetve őseiket voltaképpen
a hatalom, a politika választott el hazájuktól, nemzetüktől.
Ennek alapján úgy hiszem, nem jó az a megfogalmazás,
hogy nekünk meg kell-e adni a magyar állampolgárságot.
Sokkal inkább helytálló az, hogy vissza kell adni azt,
amit elvettek tőlünk. Mi nem mondtunk ugyanis le róla.
Egyszerűen megfosztottak bennünket a politikai érdekek,
diktátum alapján és én, de voltaképpen mindannyian,
szeretnénk, ha ezt visszakapnánk.
- Ön szerint helyes-e, hogy a kérdésben a döntést
népszavazással hozzák meg, holott annak megoldása voltaképpen
a mindenkori politika feladata lenne?
- Bizony ütközésben vannak egymással a különböző nézetek
és hozzáállások, ámbár én továbbra is hangsúlyozni szeretném
azt az alapvető, a döntéshozatal formájától és módjától
független hozzáállásomat, miszerint nem arról van szó,
hogy meg kell-e adni a kettős állampolgárságot, hanem
hogy vissza kell adni a tőlünk egyszerűen elvett magyar
állampolgárságot. Ez így megfogalmazva egészen más légkört
teremt. Gondot okoz viszont számomra az a kérdés is,
hogy az állampolgárságunktól akkor nem az anyaországban
élő nemzettársaink fosztottak meg, hanem a nagypolitika,
vagyis egy ránk kényszerített kívülálló erő. Az tett
bennünket idegen ország állampolgáraivá. Így tehát nem
a magyarországi testvéreinknek kellene dönteniük arról,
hogy visszaadják állampolgárságunkat, vagy sem, hanem
azt természetes dolognak tekintem, amelyre szerintem
sem különleges törvény, sem népszavazás nem szükségeltetik.
Ez politikai döntés, mint ahogyan politikai döntés volt
elvétele is.
- A dolgok mégis úgy állnak, hogy a kérdést népszavazás
dönti el. Ebben a percben, erről a helyről mit üzen
azoknak, akiknek dönteniük kell, illetve erre jogosultak?
- Követve a folyamatokat, egyre inkább az a megérzésem,
hogy az anyaország lakosságának java része nem is tudja,
miről kell szavaznia, döntenie. Ezzel a dologgal átestünk
a ló másik oldalára. A kérdést egyre inkább kihasználják
a politikai pártok, a különböző politikai nézeteket
vallók, és felhasználják arra, hogy félrevezessék a
tömegeket, megbontsák a nemzeti egységet. Más államokban
is megtörtént a nemzet ilyenfajta egyesítése. Korántsem
csináltak ebből ekkora felhajtást, mint anyaországunkban.
Az ilyen viszonyulás bizony számunkra, határon kívül
élők számára is problémát okoz. Egyre inkább úrrá lesz
rajtunk a szorongás, hogy vajon a december 5-i népszavazással
visszavesznek-e bennünket a magyar nemzetbe vagy továbbra
is - ezúttal még határozottabban - kizárnak bennünket
onnan. Úgy érzem, hogy azok, akik nemmel szavaznak,
igent mondanak arra a politikai nyomásra, ami 1918-ban
jutott kifejezésre.
- Ön mint egy egyház képviselője, aki nagyon jól
ismeri az embereket, mindenekfelett hívői táborát, milyen
üzenetet küldene magyarországi nemzettestvéreinknek?
- Szavazzanak lelkiismeretük szerint, de megnyugtathatom
őket, hogy nekünk nem az innen való elköltözés, hanem
éppen a maradás a célunk. Megjegyzem, hogy azok, akik
el akartak innen menni, már korábban elmentek. Az emberek
többsége ősei földjén kíván maradni, és ez így természetes.
Az elvándorlás azért is valószínűtlen, mert sajnos,
erre felénk is meg a más határon túli területeken is,
bizony igencsak elöregedett a magyarság, nem elvándorlási
korban él. A szavazók lelkiismeretén múlik tehát, hogy
elmennek-e szavazni, és hogy hogyan szavaznak. Remélem,
hogy az a mondás, ami például itt bennünk még eleven:
nyelvben él a nemzet, arra készteti őket, hogy igennel
szavazzanak.
- És ha mégis a NEM lenne több?
- Nem is merek erre gondolni. Ez számunkra újabb kitaszítottságot
jelent, és ennek nemzetközi megítélése sem lesz pozitív.
Én már most, ezen az összejövetelen is tapasztalhattam
ezt. A testvéregyházak képviselői értetlenül álltak,
és kérdezték, létezik-e ilyesmi, hogy egy nemzet azon
részeit, amelyeket erővel elszakítottak tőle, így kallódni
hagyja. Elképednek anyaországunk tehetetlenségén.
Lajber György
Forrás: Magyar Szó, 2004. november
25.
|
