Diurnus,
a lelkiismeret napiparancsa
Beszélgetés Bodor Pál publicista-közíróval
Csinta Samu interjúja
- Milyen elvárásokkal érkezett annak idején Magyarországra,
s ahhoz képest hogyan fogadta önt az anyaország?
- Huszonegy év telt el azóta, talán senki sem tételezi
fel, hogy lódítok: nem a kint maradás szándékával érkeztem
Budapestre. Viszont körül akartam nézni. Trombocitózisom
volt, Kolozsváron Cucuianu professzor ajánlotta budapesti
kollégáját, Sass Géza professzort, mint aki képes meggyógyítani.
Sass doktor osztályára csak írószövetségi segítséggel
sikerült bejutnom, de napokkal később a professzort
Stockholmba hívták hat hétre. Meg kellett tehát hosszabbítanom
a kinttartózkodásomat, de nem nagyon reméltem, hogy
Magyarországon maradhatok.
- Miért döntött mégis úgy, hogy kinn marad?
- Nézze, akkor én már rokkantnyugdíjas voltam, miután
1979-ben, közel tízévi munkát követően lemondtam a tévénél.
Bár szerettem volna az Utunk vagy a Korunk bukaresti
szerkesztője lenni, nem engedélyezték, az Előréhez helyeztek.
A lap akkori vezetőinek tökéletesen megfelelt, hogy
a havi 54 gépelt kéziratnyi normát teljesítem, de gyakorlatilag
nem járok be a szerkesztőségbe. A riport és a publicisztika
mellett "előrés" három évem alatt jelent meg
szinte valamennyi, nekem fontos művem, a korábban írottak
is: az Apám könyve, A svájci villa, az Elszaporodtak
a kenguruk, a Szélmalomjáték. Nemzetiségi ügyekről,
magyar ügyről viszont nem írhattam. Pesten sokáig bajlódtunk,
míg kiderült, hogy a trombocitózisom egy reumagyógyszer
mellékhatása. Közben erősödött bennem az érzés, hogy
otthon már semmi hasznosat nem tehetek. Viszont Magyarországon
élt már a fiam, én Budán születtem, ott töltöttem a
gyerekkorom egy részét. Hát nagyjából ezért is...
- Milyen út vezetett az elhatározástól a magyarországi
sajtópublicisztika bő évtizedét meghatározó Diurnus-rovatig?
- Kezdetben hányódtam, hol itt laktam, hol ott, majd
öszszefutottam Oltványi Ottóval, a Magyar Távirati Iroda
korábbi bukaresti tudósítójával, akkori vezérigazgatójával.
Elmondtam, hogy ha élne a Magyar Nemzet korábbi főszerkesztője,
aki a hatvanas évek végén a lapban közölt egyik írásom
olvastán mintegy meghívott belső munkatársnak - most
tudnám, mit kell tennem. Oltványi beajánlott Soltész
Istvánnak, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztőjének.
Az ő ajánlásával mentem fel a szerkesztőségbe, vittem
két rövid írást, s arra kértem Soltészt, olvassa el,
így könnyen eldöntheti, hogy használhat-e. Szerződést
kínált az átadott írásaim fejében visszamenőleg néhány
héttel. Másfél év múlva Jovanovics Miklósnak, a lap
kulturális főszerkesztő-helyettesének - Szófiába indulóban,
a repülőtéren - eszébe jutott: már régóta vitatkoznak,
hogy a harmadik oldalra kellene egy állandó kispublicisztikai
rovat, meg kellene próbálni velem. A röptérről felhívta
Soltészt, nekem meg a sofőrrel küldött egy cédulát,
hogy menjek be a főszerkesztőhöz. Így indult 1985 januárjának
első számában a Diurnus-rovat. Erre szánt első írásomat
az ügyeletes szerkesztő visszaadta, mondván, sértheti
némelyek vallásos érzületét. Ebben ugyanis az újságíró
szilveszter hajnalán azt álmodta, hogy megfogta az isten
lábát...
- Miért éppen a Diurnus álnevet választotta?
- Eredetileg a Spectator néven szerettem volna megjelenni,
mert gondoltam, a Magyar Nemzet olvasói úgyis tudják,
hogy Krenner Miklós már meghalt. A latinos álneveknek
mindig is volt tradíciójuk a lapnál. Utolsó pillanatban
mégis úgy gondolták a kollégák, hogy nem kellene magamra
öltenem Krenner álnevét. Igazuk lehetett. Antal Gábor
kollégám ötölte ki a Diurnust, vagyis a "napost",
a "napi ügyeletest". Bár többen őrültségnek
tartották a vállalkozást: napi rovatot, egyazon szerzővel.
Holott ilyen már volt... "Odakint" senki nem
tudta, ki rejtőzik a név mögött, a titkárságon sem volt
szabad megadni a nevemet. Előfordult, hogy a Magyar
Rádiótól kerestek, hogy interjút készítenének Diurnusszal,
de hiába... A lányom ugyanis még Bukarestben volt, s
nagyon féltettem. Főleg mert éppen arról igyekeztem
írni, amiről az Előrében nem írhattam.
- Furcsa lehetett névtelenként megélni a rovat
hatalmas sikerét. Amúgy ön szerint mitől lett akkora
siker?
- Nehezen magyarázható... Talán attól is, hogy nemcsak
eseményekhez kötötten igyekeztem aktuális lenni. Hanem
abban az értelemben is, hogy mit szerettem volna időszerűvé
tenni mint gondolatot, érzést. Szerintem attól is aktuális
egy írás, amit "be akar vinni" a köztudatba:
életérzést, erkölcsi eszményt.. Írói sorsomat viszont
leállította Diurnus, mert a mindennapos siker kellemes
"borravalója" kielégített. Nem írtam több
regényt, verset, novellát sem nagyon adtam ki a kezemből.
Soltész István sem hitte, hogy hosszú távon bírom majd,
arra számított, hogy időnként beugrik más is, s a Diurnus
név afféle jolly jokerként működik. Egyetlen, rokonszenves
"beugrás" kivételével végül is "bírtam
szuflával", egészen 1990 végéig, amikor felmondtam,
és elmentem.
- A rovatnak a Népszabadságba való átköltöztetése
sok vitát váltott ki...
- A Magyar Nemzet privatizációjának a módjával nem
értettem egyet, lemondtam tisztségemről, rovatomról,
majd állásomról. Csak ezt követően ajánlott állást a
Népszabadság. Amelybe eladdig csak Illyés Gyula halálakor
írtam, 1983-ban, és a romániai fordulatról, 1989-ben.
1991 elején újraindítottam rovatomat a Népszabadságnál,
s azt reméltem, ezzel segítem a lapnál megítélésem szerint
már javában zajló, jó irányú átalakulást. Sajnos azonban
soha nem "haverkodtunk" össze a lappal, igaziból
nem éreztem ott jól magam, és ennek nem politikai okai
voltak. Bő három évet töltöttem ott, ’94 tavaszáig,
ősszel pedig nyugdíjba mentem. A Diurnust már korábban
abbahagytam, indítottam egy Ötödnapi tárca című rovatot,
de abbahagytam, mert rossznak, unalmasnak, modorosnak
tartottam.
- Soha nem érezte, hogy agyonnyomja a mindennapi
megjelenés prése, hogy írásait kikezdi a rutin?
- Az írásnak néha csupán az értelem is értelmet adhat.
Biztos, hogy az ember nem mindig tehetséges, ihletett,
ötletes. Ilyenkor igyekszik legalább „okosat” írni,
amennyire tőle telik. Sokat töprengtem azon, hogy az
igazán nagy írók hogyan képesek termékenyek maradni
késő öregkorukban is. Rájöttem, hogy amikor az ember
meg akarja mutatni magát, bizonyítani akar, akkor bizony
hormonális háztartása szintjének függvényében is alkot.
A kor előrehaladtával e késztetés csökken, s már csak
az marad meg, akit a siker, mint a szökőkút sugara a
labdát, magasan tart, megerősít. Netán fanatikusan önhitté
tesz. Jókaitól Goethéig számtalan példát hozhatnánk
fel alkotókról, akik már régen túl voltak testi teljesítőképességük
csúcsán, a szellemük azonban még mindig rendkívül ép
és erős volt. Ma már nem lennék képes a húsz évvel ezelőtti
színvonalon teljesíteni. Szétfoszlott a boldog illúzió
is, ami jövetelemkor meghódított. Megszűnt az érzés,
hogy nincsen zárt mennyezet fölöttem.
- Az idő múlása apasztotta el ezeket a forrásokat,
vagy beteljesületlenségek, csalódások keresendők a háttérben?
- Egészen addig "működtettek" zavartalanul
engem ezek a források, amíg először le nem zsidóztak
Magyarországon. Soha nem tagadtam apám zsidó származását,
bár reformátusnak születtem, s mindig magyarnak tudtam
magam. Egy itt, Magyarországon élő erdélyi ember zsidózott
le, olyan, akinek az életébe sokszor avatkoztam bele
korábban, segítően. Azóta nagyon vigyázok, nehogy a
magyarkodás vádja érhessen. Ez nagyon megfogja az embert.
- Ön valóban nagyon ritkán hallatja a hangját manapság,
viszont fontosnak tartotta csatlakozni ahhoz az értelmiségi
körhöz, amely nyilvánosan igen szavazatra szólította
fel a magyar választópolgárokat a december 5-ei népszavazáson.
Ennyi "magyarkodás" még belefér?
- Érzelmileg csakis igent mondhattam, miközben a rációm
sok ellenérvet ismer, olyat is, amely eddig el sem hangzott.
Például: senki nem mer célozni arra, hogy amennyiben
ebből netán mégis tömeges kivándorlási kedv kerekedne
Erdélyben, annak ki örülne. Tehát magam is azt hiszem,
hogy a kérdést sokkal világosabban, sokkal "pontosabban"
kellett volna megfogalmazni.
Bodor Pál
Budapesten született 1930-ban. Temesváron járt iskolába,
nyolc évig a románul tanító piaristákhoz (a magyar nyelvű
tanítás jogát megvonták tőlük). 1948-ban sikerrel felvételizett
a bukaresti egyetem lélektan-filozófia szakára, és a
Romániai Magyar Szónál dolgozott. Még abban az évben
átiratkozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre,
hogy legalább az egyetemet magyarul végezhesse. Három
évig a kolozsvári Igazságnál, 1951-től 1967-ig az Utunknál
dolgozott, majd Domokos Géza utódja lett az Irodalmi
Könyvkiadó nemzetiségi osztálya, végül a Kriterion élén.
1970 elejétől papíron a Román Rádió és Televízió nemzetiségi
műsorainak főszerkesztője lett, elsősorban a bukaresti
magyar televíziós műsorral foglalkozott, amely a kezdeti,
20-25 perces heti időtartamról 180 percesre növekedett.
1979 végén lemondott tévés tisztségéről, 1982 novemberéig,
betegnyugdíjaztatásáig az Előrénél dolgozott. 1983 óta
Magyarországon él. A kíváncsiság mestersége című esszéisztikus
újságírótankönyve 3., javított kiadását most adták ki.
2002-ben megjelent a közel 3000 Diurnus-jegyzetből válogatott,
365 írását tartalmazó kötet. ’91-93 között a Magyar
Újságírók Országos Szövetsége elnökévé választották,
majd az Európai Újságírók Szövetsége magyar szervezetének
elnöke lett, ma tiszteletbeli elnöke. Szakmai díjai
között szerepel a Déry Tibor-, az Open, a Magyar Lajos-,
a Pulitzer- és az Aranytoll Díj.
Forrás: Krónika, 2004. december
3.
|
