Füzes Oszkár
Gombostűvel
Ami biztos: a magyar államtól elszakított magyarok
zöme a trianoni igazságtalanság legalább részleges orvoslásának
tartja, ha ismét a magyar állam útleveles polgára is
lehet. Legalább jogilag: visszacsatolás. Méltányos is,
hiszen (felmenőik) nem saját akaratukból vesztették
el magyar állampolgárságukat, végre miért is ne kaphatnák
vissza. Már ha ehhez mostani államuk is hozzájárul,
s annak állampolgárságát is megtarthatják - ami jelenleg
Ukrajna kivételével így tűnik. De lám, máris vége a
teljes bizonyosságoknak. Hiába a morális járandóság,
ha politikailag, gazdaságilag és szociálisan egyelőre
csak bizonytalanul fityeg a kettős állampolgárság. Nagy
hirtelen tűzték a népi ügydöntés táblájára.
Még azt sem tudni, hogy kellő részvétel és többségi
igen esetén is, mikor és milyen kettős állampolgársági
törvényt alkot az Országgyűlés kétharmados többséggel.
Pedig ennek függvénye lenne (volna) legalább két tucat
más konkrét jogszabály, amely új állampolgártársaink
lehetőségeit és kötelességeit szabályozná. Ezektől függne
az, hogy mennyien és mire mennek újsütetű magyar állampolgárságukkal,
és ez menyibe kerül nekik, illetve nekünk. Ha vicc volna,
jöhetne a klasszikus kérdés: mi mennyi? Hiszen konkrét
döntéseken alapulhat majd, mire és hogyan lehet jogosult
egy nem állandó lakcímmel, nem életvitelszerűen Magyarországon
élő magyar polgár, ha nem itthon, hanem otthon van,
vagy fordítva (s közben egy részük uniós polgár is,
másik részük pedig nem). Van egy papír, ami félmillió
áttelepülő "költségét" 245 milliárd forintra
becsüli - ha "minden" járandóságot mai áron
mind a félmillióan megkapnak. De: 1. Lesznek-e ennyien?
2. Ennyien lesznek-e? 3. Megkapnak-e minden járandóságot?
4. S azok mekkorák lesznek akkor? (Mikor?) Csupa feltételezés.
Amelyből akár egészen szemét további feltételezések
fakadhatnak. Például: tízezer munkaképes, jó szakmájú,
kis tőkével is rendelkező harmincas jöhet, húszezer
nyugdíjközeli meg nem. Cselédnek való jöjjön, hivatalba
ülendő nehogy. Óvodás gyerekét hozhatja, de a gimnáziumot
nehogy túltöltsék már. Ja, és egyáltalán roma magyar
jöhet?
A népszavazáson ezt persze nem is kérdezhetik, előtte
pedig már nincs idő kérdezni se, nemhogy válaszolni.
Nem lehet átgondolni az igazi kérdést: jobb vagy rosszabb
lesz határon túli nemzettársainknak, ha igent mondunk?
Az biztos, nagyon rosszul fog esni nekik, ha nemet mondunk.
Az is, ha kevesen megyünk szavazni. Nem ezt érdemelnék
tőlünk.
De ha egyszer nem tudjuk, hogy jót teszünk-e, akkor
mire mondunk igent? Azt sem tudni még, hogy a magyar
papírhoz jutott kinti magyar mit csinál új útlevelével:
nyugodtabban érzi magát szülőföldjén, vagy kivándorol
vele. Bár ezt legkevésbé a papír befolyásolja. Annyi
biztos, hogy az állampolgárság megadásánál többet érne
neki, ha szülőföldjén megkapná a szükséges jogbiztonságot,
autonómiával is, valamint a megmaradást biztossá is
tevő anyagi-szociális-oktatási fejlődési esélyt, Magyarország
segítségével is. Ha mindezt megkapja, az állampolgárság
valóban ráadásnak, lelki elégtételnek kellhet neki.
De ha nem kapja meg, akkor nem sokra megy a kettős állampolgársággal
sem, és nem biztos, hogy egyáltalán vigasznak érzi.
Ha a magyar szavazók nagyja nem szavaz, a kevesek többsége
pedig nemet mond, akkor is meg kell gondolni, majd fokozatosan
meg is oldani a határon túliak tucatnyi valós problémáját,
az utazástól az oktatásig. De még a kettős állampolgárság
teljes, alapos átgondolása sem spórolná meg Magyarország
számára a hangzatosan nemzetstratégiának nevezett, logikus
és átfogó lépéssorozat megtervezését és végrehajtását.
Több is, más is kell. Kellene. Ám még ezt a részkérdést
is úgy tűztük népszavazássá, hogy el se kezdtük átgondolni.
A kettős állampolgárság megszavazása lehet "lelki
vagy jogi elégtétel", (szerintem legyen is), de:
ettől még belátható időben és konkrétan nem történik
semmi, ami tényleg ügydöntő. Egyelőre a nép táblájára
gombostűvel oda van biggyesztve egy majdnem üres papír.
Visszacsatolásnak gyenge - sőt, ha mellészúrunk vele,
az fáj, vérezhet is.
Füzes Oszkár
Népszabadság, 2004. november 3.
|