| Tóth
Gy. László
Intellektuális deficit a baloldalon
A gyűlölködést a hatalom esetleges elvesztése miatti
félelem táplálja
Az ellenzéki létnek a legtermészetesebb velejárója
az állandó önvizsgálat és a vesztes helyzetből adódó
megújulási kényszer. Bár ez utóbbi végbement, és az
elmúlt két évben a demokratikus politikai jobboldal
is átrendeződött, de földrengésszerű változásokról mégsem
beszélhetünk.
A választások elvesztése fölötti csalódottságot és
a politikai-eszmei-ideológiai bizonytalankodást kihasználva
néhány közéleti szereplő, közvetlenül a választások
után megpróbálta a Fidesz korábbi irányvonalát korrigálni.
Helyzetüket megkönnyítette, hogy a váratlan vereséget
követő depresszió és a tartósnak ígérkező ellenzéki
lét átmenetileg a jobboldali identitást is kikezdte.
Egyre több utalás történt a Fideszben arra, hogy az
ideológiai elemek nem számítanak, a bal-jobb szembenállás
meghaladott, nemzeti egységre és összefogásra kell törekedni,
ezért meg kell nyerni a bizonytalankodókat és a baloldaliakat
is. Nem létezőnek tekintették a posztkommunista baloldal
és a polgári jobboldal közötti ellentétet, s a két irányzat
közötti küzdelemmel szemben - és helyette - a nemzeti
egység és összefogás gondolatát helyezték előtérbe.
E folyamat végeredményeként a jobboldali identitás helyébe
az önfeladás lépett volna.
Az elmúlt időszak egyértelművé tette, milyen óriási
hiba lett volna meghaladottnak tekinteni a Magyarországot
alapvetően megosztó bal-jobb ellentétpárt, hiszen az
igazi törésvonal ma is ott van, hogy valaki támogatja-e
a késő-kádári struktúrák és azok mutációinak továbbélését
vagy sem. Aki nem fogadja el a létező baloldal (MSZP,
SZDSZ, Munkáspárt) politikáját és értékrendjét, az szükségképpen
jobboldali, leszámítva néhány újbaloldali fantasztát.
A posztkommunista baloldal és a polgári-nemzeti-kereszténydemokrata
jobboldal nem hozhatnak létre nemzeti egységet, mert
eltérő politikai filozófiát vallanak, más értékrendet
képviselnek, ráadásul társadalom- és jövőképük sem egyeztethető
össze, s akkor a személyi ellentétekről még nem is szóltunk.
A jobboldal szükségszerűen gyengül, ha ideológiai önfeladásba
kezd, és balra nyit: az exkommunisták, a szocialisták,
a balliberálisok közös jellemzője ugyanis a valódi nemzeti
elkötelezettség hiánya. Ékes példája ennek a határon
túli magyarság kettős állampolgárságának kormányoldali
elutasítása, a december 5-i népszavazás erre vonatkozó
kérdésének az elvetése, a teljes érzéketlenség. Retorikai
fordulatokon és néhány zavaros megnyilvánuláson kívül
nincs semmi, ami arra utalna, hogy a magyar társadalomban
létezik számottevő baloldali nemzeti irányzat.
A jobboldal egésze szempontjából eleve problematikus
a liberális jobboldaliak, a középre húzni szándékozó
mérsékeltek és pragmatikusok álláspontja. Ők abból indulnak
ki, hogy a radikalizálódás, a konfrontáció nem növeli
a szavazóbázist, ezért középre kell húzódni, és a baloldali
szavazókat is meg kell szólítani. Ennek az álláspontnak
viszonylag nagy a támogatottsága: az azonos szubkultúrához
tartozó közvélemény-kutatóknak, a médiaértelmiségnek
és az egykori kommunistákból lett független szakértőknek
ez a leginkább tetsző vélemény. Ennek az álláspontnak
komoly hibája, hogy nem vesz tudomást arról, hogy a
Fidesz ma már a legerősebb jobboldali gyűjtőpárt, ezért
tűnik kockázatosnak a politikai centrum, illetve a baloldal
felé tett bármilyen lépés. A balról remélt szavazatoknál
ugyanis sokkal többet veszíthetnek a jobboldalon.
A Fidesznek számolnia kell azzal, hogy a folyamatos
provokációk és az állandó baloldali offenzíva hatására
- mintegy ellenreakcióként - a jobboldali szavazók egy
jelentős része radikalizálódott. Becslések szerint a
jobboldali választók 15-20 százalékáról lehet szó. E
réteg tartós csalódottsága és elégedetlenkedése sokat
árthat a jobboldal egészének. Ezek a választók elutasítják
Csurka irracionalizmusát, de gyanakodva szemlélik a
Fidesz engedékenységét és az útkereséssel együtt járó
bizonytalankodást is. Ez a réteg tudatában van annak,
hogy jelentős nemzetközi erők működnek annak érdekében,
hogy a külföldi nagytőkét képviselő SZDSZ egy esetleges
jobboldali többségben is megőrizhesse a jelenleg is
meglévő - a szavazati arányokból nem feltétlenül következő
- jelentős befolyását. Ezért talán az indokoltnál is
élénkebben reagálnak azokra a jobboldali gesztusokra,
amelyekből a balliberális erőkkel történő esetleges
együttműködés szándékát olvassák ki.
Ebből a nézőpontból ugyanis nincs erkölcsileg elfogadható
magyarázat arra, hogy az SZDSZ-ben tömörült liberális
erők elárulták a rendszerváltoztatás és a polgárosodás,
azaz a magyar nemzet ügyét. Ebben a közegben valóságos
provokációnak tartják a liberális értelmiség kényszerű
magyarázkodását. E szerint jogosult lenne ugyan a kritika
a kádári-posztkommunistákkal szemben, de ezt nem szabad
megtenni, mert az exkommunisták - ellentétben a jobboldallal
- nem veszélyeztetik a demokratikus intézményrendszert,
és távol tartják a hatalomtól a „Nemzet és a Faj kerge
birkáit”. Ez az árulkodó okfejtés is bizonyítja, hogy
az SZDSZ szinte zsigeri szinten gyűlöli a tradicionális
jobboldali értékek képviselőit, és idegenkedik mindentől,
ami nem haladó és nem baloldali. De ugyanígy éreznek
a szocialisták is. E gyűlölet szinten tartásában persze
komoly szerepet játszik a baloldal válsága, az érvényes
és programba fogalmazható baloldali értékek hiánya,
valamint a hatalom esetleges elvesztése miatti félelem.
A Fidesz - Magyar Polgári Szövetségnek képesnek kell
lennie az állandó korrekcióra, mert ez nélkülözhetetlen
feltétele egy sokszínű, de egységes jobboldali gyűjtőpárt
létrejöttének. A Szövetség nem mondhat le a demokratikus
jobboldal egyetlen irányzatáról sem.
A 2002-es választási vereséget követően Orbán Viktor
elsőként ismerte fel, hogy azok a szervezési és vezetéstechnikai
módszerek, amelyek egy kis létszámú párt irányítására
jók voltak, az új helyzetben nem használhatók tovább.
A társadalmi bázis szélesítése, a polgári körök bevonása
az eddigitől merőben eltérő szemléletet igényelt. Megválaszolandó
kérdés, hogy a Szövetség létrehozói képesek-e (és akarnak-e)
a korábbitól teljesen eltérő szellemiségben dolgozni
és politizálni? Rendelkeznek-e az ügyhöz szükséges alázattal,
önmérséklettel, áldozatkészséggel? Kialakul(t)-e bennük
az öszszetartozás tudata? Képesek lesznek-e túllépni
saját zárt világukon? Sikerül-e végre úgy képviselniük
sokszor évezredes értékeket, hogy a társadalom döntő
többsége számára nyilvánvalóvá váljon: akik kongresszuszárójukon
még ma is képesek a múlt végleges eltörléséről és a
világ nemzetközivé válásáról énekelni, azok aligha alkalmasak
a XXI. század problémáinak megoldására.
A politikai jobboldal szervezeteinek hosszabb távú
feladata annak bizonyítása, hogy a demokratikus jobboldalon
meglévő erkölcsi- és intellektuálistőketöbblet még mindig
elegendő a posztkommunista-szocialista Magyarország
átalakítására, a kádári hagyaték felszámolására.
Tóth Gy. László
a szerző politológus
Forrás: Magyar Nemzet, 2004.
november 4. |
