Sós Péter János

Az állampolgárság kettős csapdája

Nagyon úgy tűnik nekem, hogy a kormányzat egyelőre vesztésre áll az első komoly kommunikációs csatában. Pedig - az ő szempontjából - olyan szépen indult minden. A megalakuló új kormány átvette a kezdeményezést a politikai kommunikációban. A miniszterelnök csípős nyelvvel küldte parádriposztjait az őt támadóknak. Bizalmat keltően debütált az új pártelnök. Az ellenzék zavarba került. A tetszési indexek meredeken emelkedtek.

Aztán elkövetkezett az első komoly csata: a kettős állampolgárságról szóló népszavazás bevezető kampánya.

Már a kezdet is zavarba ejtő volt. A kormány és a nagyobbik kormánypárt kihirdette: az emberek keveset tudnak ahhoz, hogy felelősen tudjanak dönteni. Ezt bárki mondhatta volna, kivéve a kormányt és a kormánypártokat. Ki tehet arról, ha keveset tudunk? Ők kormányoznak - hát tegyenek arról, hogy többet tudjunk.

Meg is indult - annak rendje-módja szerint öt-hat héttel a népszavazás előtt - a "felvilágosító kampány". Röpködtek a százmilliárdok, amit "kidobunk" majd külhoni testvéreinkre. Jönnek majd a magyarok Romániából, Szerbiából, s viszik a szociális gondoskodás százmilliárdjait az orrunk elől.

Belföldön már megint ijesztgetés és félelemkeltés - hangzott a summázat -, a környező országokban élő magyarok számára pedig a kormánypártoknak egyelőre semmi, komolyan vehető üzenetük nem volt. Hacsak a "szülőföldön maradás" (finoman szólva) nem túl átütő és kevés pénzzel megtámogatott programját nem vesszük annak.

Ezzel a kommunikációval, sajnos, több alapvető baj is van.

Az első: hogy a félelemkeltés már a múltban sem vált be. Negatív kampányokkal manapság igen nehéz csatát nyerni. Pláne, ha így csinálják. Amikor ezeket a sorokat írom, a fő üzenet valahogyan így szólt: lehet, hogy több (egyesek szerint: 5) száz milliárdjába is kerül majd a kettős állampolgárság a költségvetésnek.

Értik, ugye? A költségvetésnek. Nem nekem, nem nekünk. Nem arról van szó, hogy kevesebbet érhet majd a nagymama nyugdíja, a kismamák gyes-e. Nem arról, hogy még kevesebb jut majd kátyútlanításra, iskolai étkezésre, kórházi modernizációra. Nem: a költségvetés sínyli meg a külhoni magyarok állítólagosan várható rohamát. Ez bizonyosan félelmetesen hangzik az összes állami bürokrata fülnek - de népszavazást nyerni ezzel bajosan lehet. Nem is beszélve arról, hogy a környező országokban élő magyarok számára, a Délvidéken néha elemi rettegésben élő magyarok számára - s valljuk be: még a baloldali érzelmű magyarok számára is - kezelhetetlen, visszatetszést keltő, megbotránkoztató az efféle érvelés. Számukra van egy politikai erő, amelyik szívén viseli a sorsukat, különféle kezdeményezésekkel próbálja meg helyrehozni a helyrehozhatatlant - s van egy kormányzati válasz, ami nem több mint a milliárdok és százmilliárdok felszámítása. Jogos a kérdésük: hát mennyit ér egy magyar? S mennyit ér ötmillió magyar?

Ha nem sunyi módon, hanem egyenesen, becsületesen tették volna fel a népszavazás kérdését, akkor az valahogyan így hangzott volna: "Akarja-e, hogy a belföldön megtermelt nemzeti össztermék 5-10 százalékát a külföldön rekedt magyar milliókra költsük? Vállalja-e, hogy a belföldi magyaroknak - így Önnek is - ezért áldozatot kell hozniuk: kisebb szociális ellátással, kevesebb nyugdíjjal, kevesebb autópályával, még inkább leromló egészségüggyel?"

Meggyőződésem, hogy még erre a kérdésre is nagyon, nagyon sokan válaszolnának igennel.

De itt, ezen a ponton tűnik ki, hogy a népszavazás egyáltalán nem a külhoni magyarokról szól. Egy politikai manőverrel van dolgunk.

Próbáljunk meg hát ez egyszer tiszta szöveggel, egyenesen beszélni.

Számomra nem kétséges, hogy a politikai ellenzék előtt már a 2006-os választások sorsa lebeg. Kettős csapdát állítottak, ezért karolták fel az eleddig csak kikacagott MVSz kezdeményezését. Nyilvánvaló, hogy egy kormánynak felelősen kell gondolkodnia a költségekről is, tehát nem teheti meg, hogy dalolva fogadja be szociális ellátó rendszerébe hirtelen beeső esetleges tíz, vagy százezreket.0 Egy kormánynak el kell mondania, hogy azt a pénzt, amit eddig szűk tízmillió felé osztott el, ezután esetleg tizenegy, vagy több millió felé kell majd elosztania, egy főre kevesebb jut tehát.0 De ezzel kénytelenségből fel kell vállalnia az ördög ügyvédje szerepét. Ilyenformán pedig, ha az "igen" szavazat győzne a népszavazáson, maga ellen fordít több tízezer potenciális szavazót 2006-ban.

Mert ne legyünk naivak: ha százezrével lehet majd hozzájutni a magyar állampolgársághoz, nem lesz majd túl nehéz 2006-ban néhány tízezernyi magyarországi lakhelyet felmutatniuk az új állampolgároknak. S egy olyan országban, ahol ennyire kiegyenlítettek az erőviszonyok, mint nálunk, néhány tízezer szavazat az egyik oldalra eldöntheti a választások végeredményét.

A kettős csapda tehát: a mostani ellenzék gyakorlatilag szavazatokat vásárolhat a jelenlegi kormány terhére - miközben a számlát végső soron mi álljuk. A mostani kormány lesz az anyagias, az undok, a számító - esetleg később a megszorító, a szociális juttatásokat lefaragó, az ígéreteit nem teljesítő -, miközben az új szavazók voksai az ellenzéket segítik hatalomra. Ebben a nem túl gusztusos politikai játszmában azután háttérbe szorulnak azok a valódi magyar sorskérdések, amelyeket most meg lehetne tárgyalni - de az ellenzék taktikusan hallgat róluk, a kormány meg nem meri elővenni.

Én ha kormány lennék, a szavazás előtt azért nyilvánosságra hoznék egy elszámolást: a rendszerváltás óta eltelt tizenöt évben vajon hányszor tíz- és százmilliárd forintot költöttek a magyar adófizetők a környező magyarságra? Konkrétan mire mentek el a százmilliárdok? Mi épült belőlük? S mennyi az a pénz, ami csöndben eltűnt kézen-közön, amiről gyanítható, hogy nem a közösség javára, hanem néhány ember gazdagodására szolgált?

Itt az ideje egy ilyen elszámolásnak is.

A továbbiakban azután már nem is beszélnék számokról. Százmilliárdok nélkül is baljós dolgokat látok magam előtt.

Vajon végiggondolták-e a népszavazás kezdeményezői, micsoda időzített bombát helyeznek el, micsoda magyar-magyar ellentét magvait hintik szét? Azt mondják: nem kell félni a szociális juttatások összegének növekedésétől, hiszen azt az újonnan átjövő munkába állók megtermelik majd. Így is volna ez - ha nem lenne Magyarországon kínzó munkanélküliség. De itt az van. Így aztán minden beérkező és dolgozni akaró új állampolgár veszélyezteti majd egy-két másik ember munkahelyét. A munkáért folytatott harc, az alákínálás pedig feszültséget - rosszabb esetben gyűlöletet - eredményez. Kialakulhat az "újonnan jöttek" és a "régiek" között egy új frontvonal.

Kinek jó ez?

Ha valaki kételkedne mindebben, ajánlom, látogasson el bármelyik magyar építkezésre. Ott dolgoznak a "románok", illetve "oláhok", illetve "szőröstalpúak". Egyébként magyarok ők, csak éppen feketemunkán vannak itt Romániából. S amit ők a "magyar" magyaroktól kapnak! Mindennek hívják őket, csak rendes embernek nem.

A kettős állampolgárságnak egyetlen értelme és célja lehetne, hogy közelebb hozza egymáshoz a ma Magyarországon élő és a történelem folyamán külhonban rekedt magyarokat. Segítse újra építeni a határokon és virtuális határokon át a közös kultúrájú nemzetet. Helyette: új kenyérharcot látok.

Van ennek feszültségkeltésnek egy igen kellemetlen, és politikailag nem éppen korrekt vonzata is: a külföldi magyar romák helyzete. Kellemetlen, de nem szabad hallgatni róla. Azt nyilvánvalóan nem lehet majd mondani egy határon túli roma családnak, hogy nem lehet magyar, mivel cigány. Az világ csúfja lenne! De egyáltalán nem lehet kizárni, hogy nagy tömegben érkeznek majd romák a jobb magyarországi szociális ellátás reményében - s "megélhetési magyarrá" válnak.

Következmény: újra fellángoló cigányellenes hullám. Ma már - sokak áldozatos munkája következtében -, talán mintha kissé csitulni kezdene a romaellenesség. Talán kezd kialakulni egy roma középosztály. Egyre feszültebb munkapiaci helyzetben még egy újabb, "roma" feszültség. Az kell a nemzetnek?

S végül talán a legfájóbb seb: a délvidéki magyarság veszélyeztetettsége.A fel-fellángoló szerb nacionalista hullám néha fizikai létükben fenyegeti a vajdasági magyarokat. Magyarverések, fenyegető feliratok a házak falán, határnak nekiinduló családok.Mekkora olaj lesz majd a pánszerb nacionalisták tüzére a magyar állampolgárság lehetősége? Kis fantáziával is látható előre, hogy megújulnak majd a magyarokat a szülőföldjükről elkergető fenyegetések. "Lehet uniós útleveletek! Magyar állampolgárok lehettek! Tűnjetek a földünkről, menjetek haza!" - szólal meg majd a nacionalista kórus.

Vajon hozhatjuk-e ilyen helyzetbe a vajdasági magyarokat? Ki vállalja a felelősséget, ha kialakul egy ellenséges szerbiai közhangulat, s magyar családok tucatjai, százai - vagy többen - lesznek kénytelenek odahagyni házukat, s menekülni a hazájukba?

Félreértés ne essék: nem vagyok a magyar nemzet egységesítése, a külföldön rekedt magyar milliók segítése ellen. De a közelmúlt történelme bebizonyította, hogy az etnikai alapú "rendezések" a Kárpát-medencében és a Balkánon hihetetlen feszültségeket szítanak. A kölcsönös sérelmek, a szegénység, a kenyérharc könnyen egymásnak uszít népeket, népcsoportokat, etnikumokat. Nagyon, nagyon óvatosan és meggondoltan szabad csak hozzájuk nyúlni. Egy ilyen - nyilvánvalóan aktuálpolitikai érdekek és választási pozíciószerzés által motivált, s hűbelebalázs módjára megrendezett - népszavazás leírhatatlan károkat okozhat a nemzetnek. Többet, mint az évi néhány száz milliárd.

El kellene még gondolkodni ezen a hátralévő pár hétben.

Végül: a politika fintora.

Ha a mostani kormány eléggé okosan kommunikál, egy esetleges "igen" népszavazási eredményből csinos kis politikai tőkét kovácsolhat magának. Meglesz a minden nehéz helyzetre alkalmazható, kézből előrántható jolly-joker kifogás:"Nem teljesültek az ígéretek? Kevés az autópálya? Nem nőnek a nyugdíjak? Tovább pusztulnak le a kórházak? Nem nő a közalkalmazotti fizetés? Koldusszegények az önkormányzatok? Hát persze - mi javítani akartunk, meg is ígértük, dehát, tudják, a pénz elment a külhoni magyarokra, a kettős állampolgárságra. Köszönjék a népszavazásnak!"

Sós Péter János
a szerző közíró

Forrás: Népszava, 2004. november 16.