Bolgár György

Mennyire esszük forrón?

A kása készül, hamarosan rotyogni fog, de még nem tudni, vajon éhesen nekilátunk-e, hogy azonmód forrón bekanalazzuk, vagy hagyjuk állni, kihűlni, aztán szép lassan megromlani. Kásánk már biztosan lesz, hogy ehető lesz-e, nem biztos, és még az is elképzelhető, hogy az egész a szokásos magyar kásahegyet növeli csak. Mindnyájunknak el kell menni, hirdeti szórólapján a Magyarok Világszövetsége, és nekünk elég csupán hozzágondolni, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, máris tudjuk, mi a kötelességünk. Aki magyar, aki hazafi, az szavazni fog, méghozzá arra, hogy a határon túl élő magyarok (egész pontosan: külhonba kényszerített testvéreink) kedvezményes eljárással kaphassanak magyar állampolgárságot. És aki távol akar maradni a népszavazástól, esetleg nemmel kívánna szavazni, az nem magyar, nem hazafi, nem fáj neki Trianon, nem akar igazságot, hanem utolsó hazaáruló. Ilyen egyszerű a képlet. Sőt még egyszerűbb. A szocialisták és a szabad demokraták a hazaárulók, na.

Már megint ott tartunk tehát, hogy ha minden jól (rosszul) megy, sikerül magyarra és nem magyarra felosztani az országot. Magyar az, aki velünk tart, és idegen, aki nem. Mert a magyar olyan, hogy csakis egyet akarhat, azt, amit mi, és ha mégsem, annak kizárólag az lehet a magyarázata, hogy az illető nem magyar, még ha annak álcázza is magát. Nem keresztény, nem nemzeti érzelmű, nem foglalta a hont, hanem csak bekéredzkedett ide, nem fáj neki a mi fájdalmunk, mert idegenszívű és idegenszerű, ráadásul betolakodóként a maga képére akarja átformálni a magyarságot, és a végén bennünket akar kirekeszteni. Erről (is) szól, sajnos, a decemberi népszavazás, elég elolvasni a kezdeményező szervezet röplapját. Azért kell szavazni menni (és persze igennel voksolni) többek között, mert védő kart nyújthatunk feléjük, mert együtt erősebbek leszünk, mert az igazság és méltányosság nevében elégtételt szolgáltatunk, mert helyreállíthatjuk nemzetünk méltóságát. Igazság, méltóság, méltányosság, erő, védelem, ezek a kulcs- és hívószavak. De vajon igazak-e? Igaz-e, hogy egy népszavazási igennel védelmet nyújthatunk, erőt adhatunk, magunkat is erősíthetjük, és igazságot is teremthetünk? Ez a kérdés - mondhatnám a nemzeties(kedő) kódrendszerben maradva -, válasszatok!

Mert volna mire válaszolni, volna min gondolkodni, volna mit mérlegelni. Hogy azonban az alapkérdéstől induljunk el, Trianont természetesen nem lehet orvosolni a magyar állampolgársággal. A békeszerződéssel ugyanis nemcsak magyarok, hanem nem magyarok is (méghozzá kétszer annyian) átkerültek a szomszéd országokhoz, és ők boldogan alakították meg saját államukat, nem akarnának visszatérni hozzánk. Hatalmas területeket is vesztettünk, de nincs az a népszavazás, nincs az a kettős állampolgárság, valamint nincs az az európai újrarendezés, amellyel ezek valaha is visszakerülhetnének Magyarországhoz. Egyetlen esély van a több mint nyolcvan éve kialakult helyzet valamennyire megnyugtató kezelésére, mégpedig az Európai Unió integrációs szelleme. Éppen az a szellem, amely nem a vérségi kapcsolatokra, származásra, egymás ellen feszülő nemzetállamokra épít, hanem az együttműködésre, az egyenlő jogokra, a különbségek és különbözőségek jóindulatú elismerésére és elfogadására. Trianont nem tudjuk meg nem történtté tenni azzal, hogy az elcsatolt területeken élt magyarok leszármazottainak magyar állampolgárságot adunk, mert ettől még Kassa, Kolozsvár, Szabadka, Munkács ott marad, ahol van, legföljebb a most még ott élő magyarok nem maradnak ott, hanem a magyar útlevéllel a zsebükben idejönnek, és itt akarják folytatni az életüket.

Az alapérv tehát hamis és megtévesztő, az érvelők politikai céljai pedig egyértelműek: könnyen érthető érzelmi politizálással támogatást és befolyást szerezni. Mindazonáltal a hamis érv mögött meghúzódik annyi igazság, hogy a határon túl élők minden bizonnyal érzelmi elégtételként fogadnák az állampolgárság könnyebb megszerzésének lehetőségét. Éppen ezért őket nem is lehet hibáztatni azért, hogy támogatják a kezdeményezést, még akkor sem, ha az érzelmeknél fontosabb és konkrétabb a lehetséges fizikai védelem, valamint az esetleges gazdasági előny. Hogy vajon a vajdasági magyarverések megakadályozhatók-e magyar állampolgársággal (nem, hiszen őket sem tudnánk jobban megvédeni, mint a szerb állampolgárságú magyarokat, akik végső esetben úgy védhetők, hogy itt telepednek le), és hogy vajon a szerényebb körülmények között élő határon túliak nem akarnak-e nálunk jobban élni, mint otthon (bolondok lennének, ha nem)? Vagyis az állampolgársággal kétségtelenül lehetne valami kézzelfoghatót adni a határon túliaknak, csakhogy ez a kézzelfogható nem más, mint az emigráció. Haza. Ami számukra lehetne jogos igény és remény is, az itt élő magyarok számára pedig megfontolandó dilemma. Hiszen a népességcsökkenés megállítására jól jöhet a beáramló friss munkaerő, és hosszabb távon megszűnhet a nemzetiségi konfliktus a szomszédokkal. Ezzel szemben viszont gyorsan kiürülnének vagy drámaian meggyengülnének a határon túli magyar közösségek. Lehet, hogy ez előbb-utóbb amúgy is bekövetkezne, de a kettős állampolgárság ezt a folyamatot siettetné. Beteljesedne Trianon. Ha forrón esszük a frissen főzött kását.

Forrás: Népszava, 2004. november 5.