Kántor Lajos

Kós Károllyal szóló üzenet Gyurcsány Ferencnek
és Hiller Istvánnak a 2004 novemberi MÁÉRT előtt

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr!

Több évtizede fogalmazott Kiáltó és Hívó Szók szellemében, megválaszolatlan nyílt levelek és misszilisek ismeretében (szerzőként és társszerzőként), úgy gondolom, a média útján, vagyis a legteljesebb nyilvánosság biztosításával újra szólni kell, időszerű szólnunk az úgynevezett "határon túli magyarok" jelenét és jövőjét illető kérdésekben: a szülőföldön maradás, a szülőföldön magyarként való érvényesülés, a magyarság egészében történő részesedés és az európaiság vonatkozásában. A magyar közvélemény egészét foglalkoztató kettős állampolgárság megadása vagy meg nem adása, ennek nemzetpolitikailag hasznos vagy káros volta csupán részkérdés - noha kiváló alkalom az ilyen vagy olyan jellegű manipulálásra.

A szlogenek szintjén tizenöt éve a magyar (kultúr)nemzet egységéről, illetve összetartozásáról van szó, valójában azonban a pártok és kormányok pillanatnyi politikai érdeke határozza meg a "határon túli magyarokkal" kapcsolatos gyakorlatot. Kétségtelenül van előrehaladás e téren (ezt személyesen, Magyarországon kiadott könyvek szerzőjeként, a MTA doktoraként és 2004-es Széchenyi-díjasként, illetve intézményvezetői minőségben, mint a kolozsvári Korunk főszerkesztője, tanúsíthatom), mégis azt kell mondanom, hogy a magyarországi szemlélet alapvetően nem változott - sem az intézmények többségéé, sem a közembereké. Lehet, erős túlzásnak minősül, mégsem spórolhatom meg a kemény kijelentést: a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer felfogása (és külpolitikai gyakorlata) a nemzetértelmezésben nem tűnt el nyomtalanul, legalábbis bizonyos taktikázásban tovább él - Tabajdi Csabáék oly fontos úttörése ellenére. A hamis beidegződöttségeket az iskola, a köznevelés - például a televízió révén - sem próbálja ellensúlyozni. Egyes emberek, elsősorban talán Illyés Gyula, a ma is köztünk lévők közül Csoóri Sándor, a most hetvenéves Ilia Mihály és Pomogáts Béla, sokat tettek az elkülönítő, illetve hazug, mert utópisztikus voltában leszerelő "internacionalista" szemlélet ellenében; az ő körükben (tanítványaik, barátaik révén) persze más az erdélyiek, vajdaságiak, felvidékiek, kárpátaljai magyarok megítélése. Ez azonban nagyon szűk kör, sőt, az ő segítő szándékuk is mindegyre gellert kap. (Pomogáts nemegyszer reménytelennek mutatkozó harcára utalok az Illyés-alapítvány ügyeiben, elnöki minőségben.) De jellemzőnek vélem a Duna Televízió helyzetét is: a Duna TV-t amolyan gettónak tekintik, amelyet az Antall-kormány idején hoztak létre, "különösen az országon kívül élő magyarok számára" - következésképpen nem arányítják (állami) támogatását a MTV-éhez, a kinyilvánított közszolgálatiság ellenére itt is a pártharcok érvényesülnek. A Duna TV sokat emlegetett alacsony magyarországi nézettsége nem csupán kulturális igényességével, "unalmasságával" magyarázható, hanem az említett általános szemlélettel, a "határon túliak" irányában. Az úgymond "nézett" magyar tévéadók velünk kampány-, azaz divatidőben foglalkoznak. (Az M2 olykor versenyez ugyan a Dunával, mégis megkérdezhető: mikor volt például "határon túli" meghívottja a Záróra műsorának, nem sajátosan kisebbségi kérdésben?)

Az ígéretek ellenére az aránytalanságok folytatódnak, illetve nőnek a nyilván szükségszerű karcsúsítások által - ez most, 2005 küszöbén ismét fenyeget. Különösen a "határon túli" magyar kultúra kerülhet az eddiginél is nehezebb helyzetbe. Egyetlen példát említek, amelynek több mint egyéves történetét közelről ismerem. Született egy gazdaságilag átgondolt, intézményes háttérre épített, három éven belül önellátóvá váló program Magyarország határain kívül megjelenő, európai kitekintésre törekvő magyar folyóiratok és könyvek magyarországi terjesztésére, érdemi jelenlétének (könyvtárakba való eljuttatásának) biztosítására. A kolozsvári Korunk, a marosvásárhelyi Látó (főszerkesztője ma is Markó Béla), a pozsonyi Kalligram és az újvidéki Híd szövetkezett e célból, és az ügyet támogatni látszott a HTMH, az Illyés-alapítvány, az NKÖM, az Informatikai Minisztérium, a szervezésben-előkészítésben pedig az Új Kézfogás Alapítvány. A projekt a 2004-es lefaragások következtében kútba esni látszik - a megértés és jóindulat kevésnek bizonyult a szigorú pénzügyi intézkedésekkel szemben. Minthogy nem ez az első csalódásunk, eszünkbe jut Kós Károly 1912-ben (!) írt cikke, az Erdély és a pesti közvélemény. Kilenc évvel a Kiáltó Szó előtt írta le Kós: "Mert más az erdélyi ember és más a magyarországi, de különösképpen más és nekünk idegen a pesti magyar." S a "mostohaság" okát keresve, így folytatta: "Egyik és talán legfőbb oka az erdélyi dolgokban való teljes és tökéletes járatlanság." Ezt, sajnos, azóta is sűrűn megéljük. Megélik, úgy vélem, a vajdaságiak, a felvidékiek és a kárpátaljaiak is. Egyesek úgy és ott, akkor próbálnak beavatkozni, ahogy, ahol és amikor nem hasznos, vagy éppen súlyos kárt okozhat. Kampány-vállalkozások helyett normalizálásra, normalitásra volna szükség, semmiképpen nem a feszültségek fokozására. Honos-hontalan című, 1997-ben (Miskolcon) megjelent kötetemben idéztem Kós Károlytól ezt a mondatot: "Most azonban leteszem a pennát, mert még keserűséget talál a papírra szántani, és nem akarom megzavarni a nemzet ünnepét." Igaz, most nem ünnepel a nemzet, hanem belső konfliktusokkal, pártharcokkal teli időket él - mégsem a keserűségek kiöntésének van az ideje. Inkább az újragondolásoké, az építésé. Az EU-ba bekerült Magyarország és az egész magyarság közös érdekei újragondolásának az ideje. A magyar kormány elérte, hogy az európai alkotmányba bekerüljön a kisebbségi jogvédelem; következésképpen gyakorolnia kell ezt a maga politikájában, magyar művelődéspolitikájában is. A hírek szerint szó van a nemzetstratégiai elvek kidolgozásáról. Kérem, eközben ne feledkezzenek meg Kós Károlyról. Hasonlóképpen gondoljanak rá a politikai gyakorlatban is.

Forrás: Szabadság, 2004. november 10.