Lukács Csaba

A tét a lélektani elégtétel

Kettős állampolgárság: itt az ideje az évtizedes adósság törlesztésének

Szeptember tizenharmadikán egyhangú szavazással döntött az Országgyűlés a Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett referendumról, és ügydöntő népszavazást rendelt el a kettős állampolgárság ügyében. A magyar választópolgároknak a közeljövőben arról kell voksolniuk, hogy az önhibájukon kívül a határokon kívülre szoruló nemzettársaik kaphassanak-e kedvezményes honosítással magyar állampolgárságot akkor, ha magyar nemzetiségüket magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott más eszközökkel igazolják.

Az első gondolat mindenekelőtt a tiszteleté: le a kalappal a Magyarok Világszövetsége előtt, hiszen a szervezet költségvetési támogatás híján, belső vitáktól terhelten is össze tudta gyűjteni négy hónap alatt a kétszázezret jóval meghaladó aláírást. Ehhez rendkívül sok munkára, alázatra és elkötelezettségre volt szükség, önkéntesek százaira, akik aluljárókban, köztereken, de még a csíksomlyói pünkösdi búcsúban is meg merték szólítani az embereket. Összejött, most már a kampányszervezőkön a sor, hogy a kétmillió igen összegyűljön. Azt gyanítom, a neheze csak most kezdődik. Beindult ugyanis az a (sajtó)gépezet, amely a státustörvény megszavazása idején elsöpörte a polgári kormányt a huszonhárommillió román magyar munkaerőpiacra való beözönlésének a rémképével, az ezzel való riogatással. A baloldali-liberális politikusok egyelőre hallgatnak (nem kockáztatják a további népszerűségvesztést), most a bérmunkások ellenjegyzeteinek és az óvatos tesztelésnek az idejét éljük.

Az első (ellen)érv a népszavazás költségeinek hangsúlyozása. A referendum megtartása a Belügyminisztérium számításai szerint külképviseleti szavazás nélkül 2,7 milliárd forintba kerül, ha külföldön is lehet majd voksolni, a költségek elérhetik a 3,4 milliárdot is - mondják, hátha sikerül felpiszkálni a kisemberben a haragot. Igen, pénzbe kerül a népszavazás, ez egy ilyen műfaj. Ha lett volna politikai akarat a kormánypártokban (ide tartozik, hogy az előző kormány sem szakította el a jármot a kettős állampolgárság ügyében), akkor megszavazhatták volna a törvényt referendum kiírása nélkül is. Persze az is megeshet, hogy az emberek nemmel szavaznak, a cechet akkor is állni kell, de legalább gazdagabbak leszünk egy tapasztalattal: az anyaországi magyarokban végképp kihalt a nemzettársak iránti szolidaritás. S ha már a költségeknél tartunk: a 4-es metró költségét úgy lépték túl már 1,3 milliárd forinttal, hogy egyetlen kapavágás sem történt a felszín alatt. Ennek persze nincs személyi felelőse, a négyes metró építése (amelynek ígéretével Demszky újra elnyerte a főpolgármesteri széket) éveket csúszik, és komolyabb összegbe mernék fogadni, hogy legalább kétszer annyiba kerül majd, mind amennyit terveztek.

A kettős állampolgárság ügye megosztja a társadalmat, nem valószínű, hogy sikeres lesz a referendum - írta baloldali laptársunk a héten, és honlapján szavazást indított a kérdésről. Az on-line voksolás (számukra) jól indult, a nagy többség elutasította a lehetőséget. Délre azonban a bigott törzsolvasókon kívül (ennek a lapnak az olvasottsága nem nevezhető tömegesnek) mások is odatévedtek a voksolásra, így kora délután már alaposan felborultak az arányok: az igen szavazatok meghaladták a hetvenöt százalékot. Az oldal üzemeltetői - nyilván lányos zavarukban - berekesztették a szavazást, és törölték az eredményeket. Hasonlóan jártak a kis egyház tulajdonában lévő műholdas tévé szerkesztői is: amikor a részt veszek és támogatom válaszok aránya meghaladta a hatvanhat százalékot, a linket eldugták a weblap címoldaláról.

A másik sokat hangoztatott ellenérv szintén anyagi természetű. Mi lesz akkor - teszik fel a kérdést -, ha az újdonsült állampolgárok (akik soha nem adóztak Magyarországon) igényt tartanak mindazon szolgáltatásokra (az egészségügytől a nyugdíjig), amelyek a magyar állampolgárokat alanyi jogon megilletik? "Meg fogom gondolni, finanszírozzam-e a Kárpát-medence összes, szükségét szenvedő magyarjának a jólétét" - írja Aczél Endre a Népszabadságban. Attól tartok, Aczél kolléga jelenleg még a Magyarországon szükséget szenvedő állampolgárok jólétét sem finanszírozza. Akinek nincs tb-kártyája - és sok ezren élnek köztünk érvényes társadalombiztosítás nélkül -, az tudna mesélni arról, milyen egészségügyi biztosítás jár errefelé alanyi jogon. Aki életében nem fizetett nyugdíjjárulékot, azt élete alkonyán messze kerüli a jólét.

Miről beszélünk, emberek? Mi ez a hangulatkeltés? Attól tartunk, hogy az erdélyi nyugdíjas kitelepül a Rózsadombra? Hol fog lakni? Kivel fog beszélgetni? Aki ilyeneket mond, annak halvány fogalma sincs a magyar közösségek belső szabályairól, lélektanáról: aki leélt egy életet egy közösségben, az nem fogja otthagyni múltját, vagyonát, ismerőseit és halottait, hogy átköltözzön Magyarországra! Beszéljünk őszintén: aki ki akar vándorolni, az így is, úgy is eljön, akár van neki magyar útlevele, akár nincs. Zömük pályakezdő fiatal: nincs még saját családi háza, egyéb vesztenivalója, és úgy ítéli meg, nálunk jobbak a gazdasági körülmények. Nagy részük már most is itt van: napokat áll sorba munkavállalási engedélyért, tartózkodási vízumért, tízezreket fizet különféle hatóságoknak, vagy feketén dolgozik félévente három hónapot. Ahogy lejárt a kilencven nap, jobbik esetben hazamegy, rosszabbikban Nyugat-Európában keres aljamunkát magának. Ahogyan eltúlozták a huszonhárommillió román munkavállaló veszélyét (ha jól emlékszem, egyetlen pincér jött az Orbán-Nastase-egyezmény alapján), ugyanúgy eltúlozzák a kettős állampolgárság veszélyét is.

Nem mondom azt, hogy a könnyített magyarországi letelepedés nem gyorsítja fel a kivándorlást, és minden bizonnyal lesznek olyanok is, akik kettős állampolgárság nélkül talán otthon maradnának. De mélységesen hiszek abban, hogy a többség megmaradását (nota bene: hazatelepülését) segíti elő az a biztonság, amelyet a magyar útlevél jelent. Arról nem is beszélve, hogy felelős határon túli magyar politikusok a szülőföld elhagyása nélkül megkapható magyar állampolgárság megszerzését támogatják. A harmadik fóbia a szavazás kérdése. Uraim: magyar állampolgár ma is csak akkor voksolhat, ha állandó lakcíme van az anyaországban. Nem kell félni a baloldalon, a határon túli magyarok döntő többsége nem áll úgy anyagilag, hogy házat vegyen a határ innenső oldalán.

A kettős állampolgárság lehetősége egy évtizedes adósság azoknak, akiket jogtalanul fosztottak meg a nemzethez való tartozás élményétől. Hogy ehhez mit szólnak a többségi nemzetek? Őszintén szólva nem érdekel: Horvátország is megadta ezt a jogot a határokon túl élő nemzettársainak, és nem lett világháború belőle. Bukarest esetleges aggályai sem lehetnek hitelesek akkor, amikor a moldvaiak tízezreinek (százezreinek?) lapul román útlevél a zsebükben. Szerbiát nem zavarja az ügy, egyedül Ukrajna esetében van nyitott kérdés. Aki pedig azt mondja, hogy a nagy uniós összeborulás miatt okafogyottá vált a kérdés (Szlovákia és Szlovénia már tagja az Európai Uniónak, és várhatóan Románia is az lesz, így mindannyian közös, uniós állampolgárok leszünk), annak megint csak halvány fogalma sincs arról, ami nem fejezhető ki mutyiban, profitban vagy sunyiságban: a magyar állampolgárság nem az előnyök miatt fontos, hanem a lelki elégtételért: akárhol élünk is, mi magyarok vagyunk.

Forrás: Magyar Nemzet, 2004. szeptember 21.