György Attila

Az anyaországról

Valami végre elkezdődött. Magyarország végre szavazni fog arról, hogy a határain túlra szakítottak intézményesen is visszatérhetnek-e a nemzet testébe. Tévedés ne essék: a születendő jogszabály nem a kettős állampolgárságról szólna. Ezt csupán a sajtó és a politikusok egy része gondolja így; az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyaroknak e jogszabály a magyar állampolgárságot jelenti. A már meglevő román, szerb, szlovák és ukrán állampolgárság nem sok boldogságot hozott ezeknek az embereknek - az üdvözülést nem ezektől, és nem egy mellérendelt státustól, hanem a magyar állampolgárságtól várják.

Képzeljük el Márai Sándort, Arany Jánost vagy Kosztolányi Dezsőt mint kettős állampolgárt. Képzeljük el őket, amint 500 euró felmutatását kérik tőlük a határon, és képzeljük el őket azért az állampolgárságért könyörögni, amely miattuk az, ami. És végül képzeljék el azt is, hogy ez a megaláztatás a mai magyar irodalom legjobbjainak hétköznapi osztályrésze. Ugyanakkor hivatásos tanulmánykészítők és pesszimisták szolgálnak adatokkal, statisztikákkal és paragrafusokkal a kettős állampolgárság ellenében. Hogy súlyos problémákat vet fel, hogy kivándorlás, hogy betelepedés, hogy összeférhetetlenség. Holott nem problémákat vet fel, hanem problémákat old meg: ötmillió nemzetétől elragadott ember hovatartozásának problémáját. A kivándorlás-bevándorlás feletti aggódás egyenesen groteszk képmutatás: száz évvel ezelőtt sem jelentett különösebb gondot, ha valaki Kassáról Kolozsvárra vagy Debrecenbe költözött. A nemzettest ugyanaz maradt, ugyanabban a Kárpát-medencében.

Erdélyi statisztikusok szerint a kettős állampolgárság hatására 7-14 százalék közötti erdélyi magyar kivándorlása várható. Azt már senki nem teszi hozzá, de mi számon tartjuk: az elmúlt tíz évben, magyar állampolgárság nélkül több mint tíz százalékot fogyott az erdélyi magyarság, és semmi okunk azt hinni, hogy ez állampolgárság nélkül nem folytatódik. Addig is azonban, a vajúdó magyar közélet döntéshozataláig a határon túli magyar közösségek kissé sértődötten és némi szorongással kísérik a történéseket.

Meghallgatják, hogy a kettős állampolgárság egyesek szerint életképtelen ötlet - de ezen csak mosolyogni lehet, hiszen ugyanezek az emberek ugyanezt mondották a státustörvényről és az Erdélyi Magyar Tudományegyetemről is. Aztán mégis. Meghallgatják, hogy a várhatóan legalább ötmillió embernek visszaadott magyar állampolgárság nagy tehertétel a magyar állam számára. És nem értik szegények, mert nem értik, hogyan lehet tehertétel Magyarországnak házakat építeni, földjét művelni, kultúráját-szellemét gyarapítani. Azoknak pedig, akik a magyar államot féltik a magyar nemzettől, üzenjük, hogy a mai magyar állam létezése azoknak köszönhető, akik a Don-kanyarban, Verdunnál, Piskinél és annyi más helyen harcoltak a piros-fehér-zöld lobogók alatt. Nagyapáinknak és szépnagyapáinknak, akiket senki nem kérdezett arról, hogy megérdemlik-e vajon a magyar állampolgárságot.

Nemigen akad olyan magyar falu a Kárpát-medence elcsatolt részein, melynek főterén ne állna a világháborús áldozatok névsora. Ezek a hősök magyar állampolgárok voltak és a magyar államért estek el. Ami kínnal-keservvel elkezdődött, hamarosan véget is ér: a népszavazásnak, így vagy úgy, de eredménye lesz. Messze csengő, és a magyar nemzet sorsát hosszú időre meghatározó jelentősége. Lehet ez kiindulópontja majd az új és egységes, tizenötmilliós magyar nemzetnek, amely növekedésnek indul, asszimilációs erővé válik, és amelynek fogalma többé nem válik szét a magyar államtól.

És lehet egy álom vége, egy másfél ezer éves álomé. Az álomé és az államé: mert ha Magyarország lakossága elutasítja testvéreit, nem érdemli meg többé ezt a nevet. Persze, mi, határon túli magyarok akkor is szeretni fogjuk: ahogyan anyját szereti az ember. Ahogyan a mostohát is. De leginkább mégis: bízunk benne.

Forrás: Magyar Nemzet, 2004. szeptember 24.