Rab László

Egyforma magyarok

Szeretnék föltenni egy végtelenül egyszerű kérdést. Pusztán azért, mert valaki határon túli magyar, kell-e nekem szeretnem és támogatnom? Nem azt helyes-e segítenem és támogatnom, aki bizalommal közelít hozzám, akit rendes és tisztességes embernek tartok, függetlenül attól, hogy mely állam polgára volna ő?

A mi családunkban jelenleg a következő államok polgárai találhatók: Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia és Montenegró, Szlovénia, Ausztria, Németország, Kanada, Egyesült Államok, Argentína, Tajvan. Az egyik legújabb magyar családtagunk - amúgy szlovák állampolgár -, összes fölmenője magyar volt, évszázadokon át. De nem azért szeretem, és a szintén szlovák állampolgár szüleit sem azért kedvelem, mert magyarok, hanem mert nagyon rendes, szorgalmas, tisztességes embereknek tartom őket. És ha ezt veszem alapul, az sem izgatna, ha Madagaszkáron élnének.

Lépjünk messzebbre, hogy minél távolabb lehessünk a politika baromságaitól. Az egyik szomszédom nyugdíjas berlini buszsofőr - echte német állampolgár -, aki most már egészen jól beszél magyarul. De nem azért kedvelem, mert német, és az sem zavarna túlságosan, ha egy mukkot sem értene magyarul. Azért kedvelem, mert udvarias, finom ember. És mindig megkérdi, amikor összefutunk, hogy vagyok. Én meg visszakérdezek.

A szerkesztőségi büfében - ebédidőben - mindennap találkozhatom egy ifjú sepsiszentgyörgyi hölggyel. Mindig mosolyog, végtelenül aranyos. Boldogan tegeződünk, pedig van köztünk vagy harminc év. Nem azt szeretem benne, hogy határon túli magyar - a whiskys rabló, meg a bolti sorozatgyilkos is az volt -, hanem hogy kedves. És ettől én mindig jókedvre derülök.

Az 1956 óta Párizsban élő író, Méray Tibor ösztöndíjával - saját választása alapján - évről évre nálunk tölti gyakorlatát egy-egy fiatal erdélyi újságíró. A szépírói vénával megáldott Demény Pétert, a filozofikus és lendületes Sipos Gézát, a vibrálóan izgalmas riportokat író Papp Sándor Zsigát és a pontos Papp Annamáriát nem azért szerettük - és cikkeik sem azért kerültek be a lapba -, mert határon túli magyarok, hanem mert tehetségesek. Ma pedig kész újságírók. Nem itt; Kolozsváron és Marosvásárhelyen.

Na most, amikor Sipos Gézát elküldte a lap Rómába egy nemzetközi konferenciára, a magát jobboldalinak harsogó orgánumban egy kolléga epésen megjegyezte: hogy lehet az, hogy "mérais" erdélyiek a Népszabadságot választják? Nem pedig azt a harci fórumot, amelynek előjoga a határon túli magyarokért való sikongatás. Én teszem hozzá: szóban. Meg, ha a politika úgy parancsolja.

Mindezt azért hozom föl, mert a politika nem képes arra - talán nem is dolga - hogy finom különbségeket láttasson két hasonlónak vélt dolog között. A szavazatokért gebedő politikus nem fog soha különbséget tenni a tisztességes és a tisztességtelen között. Soha nem fogja megemlíteni az anyámnak hozott - határon túli - pár cipőt, melyből az egyik 37-es, a másik 42-es volt. A politikának - ennek a miénknek pláne - az a célja, hogy legyen egy nagy és egységesen jajgató - de a személyes és egyéni felelősséget messzire kerülő - trianoni tábor, és legyen vele szemben egy jól elkülöníthető másik.

Hogy Trianon április 31-én egészen mást jelentett, mint május 1-jén, azt a lendkerekes magyar politika soha el nem fogja magyarázni senkinek. Egyesek ma is azt sugallják, hogy minden magyar egyforma - ettől hideglelést lehet kapni.

Mindenkinek az a dolga, hogy gondolkodjék. És tisztázza magában a nyelvi, a történelmi és kulturális azonosságok kérdését, amelyek bizonyos helyzetekben éppen lehetnek sokak számára természetes módon közös gyökerűek is. De nehogy lelkiismeret-furdalása legyen amiatt bárkinek is, ha az agitpropos közhelyeken átlátva kételkedni mer abban, hogy elérkezett a határon túli magyarok sorsának egyszeri és azonnali megoldásának ideje.

Forrás: Népszabadság, 2004. november 13.