Jolsvai András

A szavazónép

A magam részéről az elmúlt hetekben a legképtelenebb állításokat és vélekedéseket is hallottam az üggyel kapcsolatban. Dolgokban jártas, komoly emberek állították például, hogy a voks csak akkor érvényes, ha mindkét kérdésre egyező választ ad valaki; volt, aki szentül meg volt győződve róla, hogy a leadott szavazatok huszonöt százalékának kell egy irányba mutatnia a kötelező érvényhez.

A tartalmi kérdésekről most ne is essék szó: pedig ott is akadtam cifra dolgokra a kötelező anyaországi letelepedéstől Erdély uniós tagságáig.

Egyszóval, úgy fogunk mi, nép dönteni, hogy fogalmunk nincs róla, miről is döntünk.

Van, akiket ez cseppet sem zavar, nekik épp elég, hogy Orbán Viktor azt üzente, nem is várják meg, hogy még egyszer azt üzenje, elmennek mind, és teszik, amit a szívük parancsol. Ha Orbán esetleg az ellenkezőjét üzeni, gond nélkül fogják az ellenkezőjét tenni - most a kórházak privatizációja ellen szállanak síkra, legutóbb (legközelebb) mellette -, nekik elég, hogy követhetik karizmatikus vezetőjüket, aki úgyis gondolkodik (mégpedig igen helyesen) helyettük.

Aztán vannak, aki voltaképpen ugyanígy cselekszenek, csak az előjelük más. Ők sem gondolkodnak el a kérdésen, nekik elég, hogy az Orbán az igenre szavaz, akkor számukra már csak a nem marad. És van e két alapeset reciproka is (mármint, hogy csak ne a komcsiknak legyen igazuk/illetve, hogy csak de), a lényeg ott is az, hogy tényleg mindegy, mit kérdeznek, a pártszimpátiáink döntenek helyettünk, le vele vagy fel vele, édes Erdély, itt vagyunk, aki magyar, tőlünk tart.

Jó, de ehhez nem kellene népszavazást tartanunk, aki a Fideszt szereti, álljon jobbra, aki nem, balra, aztán lehet oszolni, majd megtudjuk utólag, mire szavaztunk.

De azért tegyük fel, persze csak a gondolat síkján, hogy élnek ebben az országban olyanok is, akik, ha már megkérdezték őket erről-arról, igyekeznének legjobb meggyőződésük és elveik szerint felelni.

Na, ők nincsenek most valami könnyű helyzetben.

Egyszerűen szólva azért, mert még azt sem tudjuk, mire válaszolunk. Nemhogy azt, mégis, mi következik a válaszunkból.

Persze megértem én, hogy a politika nincs oda a népszavazásokért, hisz - elvileg legalábbis - az ilyesmi mindig fölfogható a parlamenti demokrácia kritikájának, amit az Országgyűlés nem tudott megoldani, és a polgárok meg valamiért fontosnak tartanak, abból lesz a közvetlen voksolás, s melyik politikus szereti az alulról jövő kezdeményezést, amiből még valami kötelezvény is származhat rá nézve. Mondom, ezt megértem, és még az is rendben van, hogy a jogalkotó is csak afféle pitykének tekinti az egészet a demokrácia mellényén, legyen, de ne vigyük túlzásba, ez minden, ami eszébe jutott róla. Így aztán az elmúlt tizenöt évben egyre csak szigorodtak a szabályok, mostanra már kétszázezer aláírást kell gyűjteni négy hónap alatt, azelőtt a fele is elég volt, időhatár nélkül, de hát örülhetünk, hogy egyáltalán van, persze az Országgyűlést nem lehet népszavazással feloszlatni, sem az alkotmányba ütköző dolgokra voksolni, de érvénybe sem lépett törvényekről, mint látjuk, vidáman népszavazhatunk, mit akarunk még?

Mondom, mindezt megértem, parlamenti demokráciában ne az utcán dőljenek el a dolgok, és egy ilyen népszavazás, az majdnem határeset: választunk magunknak négyévente képviselőket, ha nem tetszik nekünk, amit művelnek, legközelebb elzavarjuk őket, és majd akkor meggondolják alaposan, akarják-e privatizálni a kórházakat vagy sem.

De ha már úgy esett, hogy voltak, akik vették a fáradságot, és összegyűjtöttek rengeteg aláírást, és voltak, rengetegen, akik aláírták, és a választási bizottság is érvényesnek talált mindent, és az Alkotmánybíróság sem gördített akadályt a dolgok elé, akkor bizony a mélyen tisztelt politikának is fel kellene nőni a feladathoz, és ahelyett, hogy korteshadjáratokkal kaszabolná végig a honi tájakat, korrekten és világosan tájékoztatni kellene bennünket döntéseink lehetséges következményeiről.

Olyan nincs, hogy a nem létező kórház-privatizáció egyfelől felvirágoztatja a hazai egészségügyet, másfelől tönkreteszi. Olyan meg pláne nincs, hogy a kettős állampolgárság bevezetése egyfelől százmilliárd forintba kerül, másfelől meg egy fillérbe se. Itt valaki nem mond igazat. Vagy senki sem. De hogy mi, nép, erősen gyengeelméjűnek vagyunk nézve, az biztos.

(Nyissunk itt egy zárójelet, megjegyezve, hogy a decemberi népszavazás két kérdése persze semmilyen tekintetben nem említhető egy napon. Egyetértek mindazokkal, akik úgy vélik, a határon túli magyarok magyarsága nem lehet anyagi probléma, mint ahogy azokkal is, akik szerint e kérdés megoldatlansága az egész magyar politikai elit szégyene - mindazoké, akik határon túli klientúrákat építettek maguknak az elmúlt másfél évtizedben ahelyett, hogy utakat, gyárakat és iskolákat építettek volna.)

Ha már úgy esett, hogy népszavazást tartunk, a politikának az volna a dolga, hogy segítsen bennünket a döntésben. Korrekt információkkal, mondjuk.

És nem az, hogy utasítson, követeljen vagy fenyegessen.

Hogy a szavazást összekeverje a szimpátiatüntetéssel.

Mert akkor semmi szükség az egészre.

Forrás: 168 Óra, 2004. november 18.