Szabó A. Ferenc

Mire jó a kettős állampolgárság?

Még nemzeti szolidaritástól átitatott körökben is sok a félreértés a kettős állampolgárságról, pedig olyanná formálható a törvény, hogy az egyértelműen szolgálhatja az összmagyarság érdekeit. Nincs kötelező recept arra, mit kell tartalmaznia ennek a törvénynek. Annak ellenére, hogy demokratikus körülmények között a parlamenti döntések sohasem egyszerűek és egyértelműen célirányosak, hiszen nem rendeleti kormányzás folyik, hanem törvénykezés, ez a törvény nagymértékben alakíthatná a magyarság sorsát, segíthetné demográfiai pozícióinak megőrzését a térségben, ha körültekintően fogalmaznák meg paragrafusait. Elvileg a kettős állampolgárság lehetővé teszi a teljes jogú életet egyszerre két országban. Az egyén sorshelyzetétől függően, ami egy emberöltő alatt szükségszerűen többször is változik, segítheti a legkevesebb veszteséget okozó életstratégia kiválasztását a viszonylag tág és rugalmas alternativitás figyelembevételével. A kettős állampolgársággal rendelkező személy számára mindig kínálkozik visszaút, korrekciós lehetőség a társadalmi, politikai és egyéni helyzetektől függően. Csaknem olyan szituációt teremt, mintha valaki egy országon belül költözne máshová a jobb megélhetés vagy továbbtanulás végett. Egyébként távlatilag és csak verbálisan az EU is valami hasonlót ígér, ezért idővel akár szükségtelenné is válhat egy ilyen törvény. Az átmeneti idő azonban kiszámíthatatlanul hosszú lehet, ezért nem érdemes az európai közösség ez irányú továbbfejlődésében bízni, hanem cselekedni kell minél előbb, különben a demográfiai veszteség még nagyobb lehet. Az ismét lezáruló vagy legalábbis kevésbé átjárhatóvá váló határok mögött rekedő kétmilliónyi magyar körében felgyorsulhatnak az asszimilációs tendenciák.

A kettős állampolgárság nagy előnye, hogy a dokumentum tulajdonosának nem kell elhamarkodnia döntését a szülőföld elhagyásáról, hanem megőrizheti jelenlétét otthon azzal, hogy fenntartja lakását, megtartja ingatlanait. Szabályos kettős életet lehet így élni, mintha valaki ugyanannak az országnak egy távoli pontján tartaná fenn jelenlétét, számolva a visszaköltözéssel, akár munkavállalóként, ha fellendül a gazdasági élet, akár nyugdíjasként. Ebben az esetben inkább vendégmunka vállalásáról, szociológiai műszóval, ingázásról van szó a lakóhely (szülőhely) és a munkahely között. Egy Csíkszeredán munkálkodó szociológus kör kiadványsorozata számos tanulmányt adott közre a székelyföldi magyarok magyarországi munkavállalásának sajátosságairól. Megállapították, hogy a Székelyföldről viszonylag kevesen költöznek át az anyaországba, mert a legtöbben csak átmenetinek tekintik a külföldi munkát. Részben azért, mert reménykednek abban, hogy előbb-utóbb otthon is munkához jutnak, másrészt a külföldön elérhető jóval nagyobb bérekből származó megtakarításokat hazai beruházásra, sokszor vállalkozásokra fordítják.

Úgy látszik, az erdélyi tömbmagyar térség erős kulturális-nemzeti kohéziójával tartja fogva az onnan ideiglenesen elvándorlókat. Más a helyzet a diaszpórában élők esetében, mert számukra a nemzeti identitás megőrzése otthon már sokkal nehezebb, ezért nagyobb arányban települnek át véglegesen Magyarországra. Hasonló a helyzet az egykor magyar jellegű nagyvárosokban élők esetében. Mivel ezeknek a településeknek az utóbbi évtizedekben radikálisan megváltozott a nemzetiségi összetétele, már nem rendelkeznek olyan egyértelmű vonzerővel, mint a magyarságukat megtartott területek. Hozzájárul a kivándorláshoz a nemzeti kisebbségi jogok hiánya is. Tehát közvetlen összefüggés van a migrációs életstratégia elterjedése és a humanitárius és demokratikus jogok állapota között. Az autonómiakérdés erőteljes előtérbe kerülése ezért következett be, hiszen nyilvánvaló, hogy ahol lehetséges a teljes értékű nemzetiségi lét folytatása, oda szívesen térnek vissza a korábban elvándoroltak. S ha állampolgári jogaikat sem veszítették el, akkor a visszailleszkedés szinte akadálytalan lehet.

Több szomszédos ország már lehetővé tette határon túli nemzettársai számára a kettős állampolgárság megszerzését. Például Horvátország 1993-ban több millió külföldön élő horvát számára adta meg ezt a lehetőséget, méghozzá komoly feltételekkel, többek között teljes körű politikai jogokkal felruházva őket. Azóta több határon túli horvát képviselő is dolgozott a zágrábi parlamentben. Bár a nemzeti elkötelezettségű HDZ-vel szemben álló ellenzék helyteleníti a választójog megadását a külhoni diaszpórában élőknek, magát az állampolgárságot nem kérdőjelezi meg. Az idegenben élő horvátok túlnyomó többsége Amerikában, Ausztráliában és Nyugat-Európában él, de sok tízezren a környező, illetve a közeli országokban. Számukra is lehetőség nyílt képviselők választására. Az erdélyi Krassó-Szörény (Caras-Severin) megye horvát ajkú, krasován kisebbségének zöme élt is a kettős állampolgárság lehetőségével, bár szavazati jogukat csak kevesen gyakorolták. (Igaz, választani a bukaresti horvát követségre kellett volna utazni.) Annál inkább felhasználták az útlevelet horvátországi munkavállaláshoz, tanuláshoz, főleg a fiatalabb generációk tagjai. A kettős állampolgárság tehát elsősorban gazdasági téren teremte meg gyümölcseit.

Ezek a tapasztalatok a határon túli magyarok körében is általánosak. Feltűnő jelenség azonban a romániai horvát kisebbség körében, hogy útlevél birtokában sem költöznek el véglegesen Horvátországba. A kettős állampolgárságnak tehát - minden ellenkező híreszteléssel szemben - van egy, a szülőföldhöz ragaszkodást erősítő hatása. A kettős jog késlelteti, s visszafordíthatóvá is teszi az elvándorlást. Időt ad az esetleges döntésre, ami elhúzódhat akár a szülőföld lehetőségeinek javulásáig. Nem teszi földönfutóvá a migránst, mert nemcsak felnevelő hazája emlékeit, hagyományait őrizheti meg, hanem materiális javait is, amelyeket később akár fel is használhat a visszatéréskor. Lehetővé teszi a folyamatos kapcsolattartást a rokonokkal, a szülőkkel. A kettős állampolgárság olyan humanitárius intézmény, amely körültekintő alkalmazása esetén mind az egyéni-családi életcélok megvalósítását, mind a nemzeti megmaradást elősegítheti.

Forrás: Heti Válasz, 2004. november 11.