A nép baja

A dolgok jelenlegi állása szerint a nép bizony szavazni fog a kettős állampolgárságról, azután pedig vagy a határon túli magyarok utálják majd szívből a magyarországiakat, vagy fordítva, az itteniek egy része gyűlöli majd az erdélyieket, vajdaságiakat stb. mondjuk kicsit hosszabb távon. Ez a biztos. Az, hogy végül is e költséges, ámde indulatkeltésre kiválóan alkalmas össznépi program után hány magyar állampolgár lesz, rettenetesen bizonytalan. Lehet például, hogy továbbra is csak a születési-halálozási arány javulásától remélhetjük a demográfiai mutatók szépülését, mert a nép tesz majd magasról erre a szavazásra, nem megy el, vagy ha mégis, nemzettudata nem cseng össze Patrubány Miklóséval, piszokul együtt érez ugyan majd a határon túliakkal, de akkora x-et tesz a nemhez, mint egy ház.

Tegyük azonban fel, hogy összejön a kétmillió igen (biztosan könnyebben, mint az ötven százalék feletti részvétel és ebből a többségi támogatás), s lesz kettős állampolgárság - akkor mi van? Egyelőre ötletünk sincs, valójában kik és milyen feltételekkel kaphatnak kék útlevelet és hozzá mindenféle jogot. Talán sok millióan, talán alig kevesebben, mint ahányan a mostani szabályozás mellett is elérhetnék ezt. Egyszer majd írnak erről egy törvénytervezetet, az valahogy átvergődik a parlamenten, azután valaki jól megtámadja alkotmányilag, a bírák is csócsálják egy darabon, aztán egy-két év múlva lesz belőle jogszabály.

A biztos tehát a konfliktus. Ha a javaslat elbukik, a határon túliak - a maguk szempontjából joggal – úgy érezhetik, a magyarországi magyarok önzők, felsőbbrendűeknek tartják magukat, a nemzetről csak beszélnek, előkerülnek ismét "a magyar vagyok, nem turista" pólók, esetleg lehet szidni azokat a politikusokat, akik nem kampányoltak az igen mellett, s isteníteni a többieket. Ha a népszavazás mégis átmegy, a helyzet bonyolultabb: a határon túliak boldogok lesznek, a magyarországi többség aligha (hiszen szám szerint biztosan azok lesznek többen, akik nem vagy nemmel szavaznak). Utóbbiak szemszögéből nézve, megint csak érthetően. Tartanak majd betelepülési hullámtól (jogosan, Markó Béla mondta tegnap, szakértők, köztük még fideszesek is korábban: ha lesz kettős állampolgárság, nagy lesz az elvándorlás), lesznek, akik állásukat féltik, esetleg az egészségügyet, nem utolsósorban az európai munkavállalás lehetőségét. Mert ne legyenek illúzióink, az uniós tagállamok biztos a végletekig nyújtják majd a magyarokkal szembeni munkavállalási tilalmat, ha ez azt jelentené, hogy akár csak százezres nagyságrendű romániai, vajdasági, esetleg ukrajnai jelentkezővel is számolniuk kell. S ez csupán néhány motívum: lesz még itt "ki a magyar és mitől az", "szavazhat-e, aki nem adózik", vagy "első, másod-, sokadrendű állampolgárok" vita is. Az ellenszenvrangsorban pedig szépen kúsznak majd - ismét - felfelé a határon túliak.

S a legszomorúbb az, hogy mindezt akár meg is lehetett volna előzni. Ha a magyar kormányok illetékesei - leginkább az előző, a kérdést az asztalról mosolyogva lesöprő fideszes és a mostani - egyszer komolyan elgondolkodtak volna azon, mit kellene tenni egy igenis létező igénnyel. Ehelyett mindenki kivárt. Talán úgy érezték, majd mond valami elutasítót az EU, s arra hivatkozva szét lehet majd tárni tehetetlenül a karokat, esetleg úgy vélték, csupán egy-egy soron lévő kampány eszköze e kérés felvetése, vagy egyszerűen az ügytől a nagyon súlytalan szervezetek kategóriából a súlytalanba feljutást remélő világszövetség aláírás-gyűjtési kampányának kudarcában bíztak. Pedig lehetett volna e kérdést rendezni, népi kényszer nélkül átírni az állampolgársági törvényt, könnyíteni a honosításnál, megtenni mindent a könnyebb határátlépésért, majd okosan érvelve kijelenteni: tovább menni kockázatos lenne.

Lapítani azonban mindig könnyebb - egyszer majd csak lesz valaki, akit felelőssé lehet tenni. Ha mást nem, hát a népet - lesz, ami lesz, ő a hibás.

Nagy Iván Zsolt

Magyar Hírlap, 2004. szeptember 15.