Tar Károly

Magyarország nem magyar!

Ez a képtelennek tűnő felkiáltás akkor lesz igaz, amikor decemberben összeszámlálják és többségben találják a népszámlálás nem szavazatait

Akkor aztán csodálkozhat a világ, hogy milyen magyarok azok, akik a Trianonokban csonkított ország határain kívül vetetteket és a hazájukból elüldözötteket - a jelenlegi kormány és az e kérdésben az országon kívüli magyarságot következetesen a mostohagyerekeknek kijáró elbánásban részesítő kormánypárt buzdításának engedve - megtagadják.

Ekkor aztán bizonyára felelevenedik az idősebb nemzedékben bujkáló és időnként még felhorgadó keserű tapasztalat, amit a nyílt és a magyar szókimondást gyakorló erdélyi ember a "pökhendi anyaországiak" minősítéssel már a múlt század elején megfogalmazott.

A "magyar időben" kezdtem iskoláimat "kincses városunkban". Apám az Erdélybe sereglő tisztviselőhaddal érkező főszolgabíró villájának házmestere volt. Világhírű magyar gépkocsiversenyzőnk egykori névrokona azzal vívta ki apám ellenszenvét, hogy ízléstelenül magyarkodott, úrhatnámkodott, és lenézte az erdélyieket. Ehhez, a zsörtölődő darazsak módjára, önkéntelenül is hozzáragasztottam az évek során a magam keserű és olykor röhejes tapasztalatait. Az erdélyi sportújságírók öregje ma is egy szuszra fújja a harmincas évek magyar kosárlabda válogatottjában sorjázó német neveket és a vele szemben álló román csapat tagjainak csupa magyar nevét. Vajon kiket hatott meg inkább a játék elején felcsendülő magyar Himnusz? Évtizedekkel ezelőtt cseregyerekként a budapesti médiában forgolódva kifogtam egy olyan nehezen kiejthető nevű rádiós osztályvezető hölgyet, aki félóráig megvetéssel várakoztatott, és mert Romániából jöttem, nem restellte előttem ráérősen megbeszélni találkáját frissen szerzett barátjával. Elkeseredettségemben kénytelen voltam őt Krúdy módra "megenni" egy Krúdy-szelet képében, a Krúdy vendéglőben. Néhány éve az Erdélyből anyaországba szakadt Szabóékat kerestem egy Pest közeli faluban. A fiatalasszony, akihez bekopogtam, kényszeredetten segített, amikor rájött, hogy "azokat a románokat" keresem, akik néhány éve érkeztek a szomszédjukba. Megkérdeztem a fiatalasszony nevét: Bittermannak hívták. Nem a magyarságát vitatom Koppány módra, nem a Szent István óta befogadó nemzet hírünket akarom csorbítani, még a génekből eredő elvitathatatlan tulajdonságainkat sem bolygatom, és a sűrű névváltoztatással múltjukat, nemzetiségüket is tagadni vágyókat sem kívánom tetemre hívni. És semmiképpen sem szeretném a megvetésre méltán érdemes "faj és rögvalóság"-os időket idézni. A két világháború között zajló Ki a magyar? vita máig érően "az a magyar, aki annak vallja magát" nyugvópontját vallom magam is. Az említett fiatalasszonyhoz hasonló anyaországiak emberségét, tájékozottságát és magyarságismeretét keveslem.

Látnunk kell, hogy nemcsak a szocialista évtizedek elnemzetlenítő politikája és nemzetiségi érzést kilúgozó oktatása miatt a magyarságérzés gyengébben pislákol némely anyaországi emberben, mint a mindennapos küzdelmét vívó országon kívül rekesztett magyarokban. Innen és sok áttelepült ismerősöm és barátom panaszainak halmazából a következtetés: az anyaországiak nagy részében a birtokon belüliek másfajta magyarságérzése munkál. És minél szorongatottabb anyagi helyzetük, vagy minél nagyobb gazdagságéhségük, annál csökevényesebb bennük az áldozatot is követelő nemzeti érzés. Mert a kivagyiskodó, a zászlót lengető, a kokárdás, a Himnuszra magamutatósan könnyező álmagyarokból jut éppen elég a határon kívül élőkre is. A magyar történelmet évtizedekig úgy tanították Erdélyben, mint az a fiatal lakatos, akit az orvosi rendelő sarkában láttam: a hosszú várakozás alatt az ölébe szorított cseperedő gyermek fülébe suttogta a hét vezér nevét. Az anyaországban pedig - tisztelet a kivételnek - elfelejtették megtanítani a nagyhatalmak által szétszaggatott országon kívül élő magyarság szeretetét, az együvé tartozást, az országon kívül született régi nagyjaink tiszteletét: Ady Endre, Alvinczi Péter, Ambróczy Béla, Apáczai Csere János, Apafi Mihály, Apor Vilmos, Arany János, Asbóth Oszkár, Bakfark Bálint, Bakócz Tamás, Barabás Miklós, Barcsai Ákos, Baróti Szabó Dávid, Bartók Béla, Bánffy Dénes, Bánffy Miklós, Báthory István, Benedek Elek, Bethlen Gábor, Bihari Sándor Bocskai István, Bod Péter, Bolyai Farkas, Bolyai János, Bölöni Farkas Sándor, Brassai Sámuel, Broczky Károly, Budai Nagy Antal, Csatay Lajos, Csontvári Kosztka Tivadar, Csernátony Lajos, Csiky Gergely, Deák Péter, Degré Alajos, Dévai Bíró Mátyás, Dózsa György, Dsida Jenő, Forgáts Mihály, Gábor Áron, Gyulai Pál, Heltai Gáspár, Hunyadi János, Hunyadi Mátyás, Hunyady Sándor, Iványi Grünwald Béla, Jendrassik Jenő, Jósika Miklós, Kaffka Margit, Kazinczy Ferenc, Kántor Gerzsonné, Károli Gáspár, Kemény Zsigmond, Klapka György, Klebelsberg Kuno, Knorr Alajos, Konkoly-Tege Gyula, Kós Károly, Koréh Endre, Koszta József, Kozma Miklós, Kölcsey Ferenc, Köllő Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Lendvai Márton, Lónyai Menyhért, Márton Áron, Mikes Kelemen, Oláh Miklós, Orbán Balázs, Paál László, Pázmány Péter, Szász Károly, Szervátiusz Jenő, Székely Bertalan, Szigligeti Ede, Szilágyi Dezső, Szilveszter János, Tamási Áron, Teleki Sándor, Tóth Árpád, Tótfalusi Kis Miklós, Ugron Gábor, Wass Albert, Wesselényi Miklós, Almásy László, Dóczy Lajos, Esterházy Pál, Endresz György, Hatvan Ferenc, Liszt Ferenc, Huszty Zakariás, Illés József, Illésházy István, Kitaibel Pál… Folytathatnánk a határon kívül született vagy élő mai nagyjainkkal. Vajon azok, akik nemmel szavaznak december ötödikén, megtagadják eleinket, nagyjainkat?! Hihetetlen, hogy mégis akadnak olyanok, akik tagadásra biztatnak. Azokat biztatják erre, akik a romániai rendszerváltás idején, amikor még el sem ült a fegyverek ropogása, friss kenyeret osztogattak a kolozsvári Mátyás szobor körül jobbra váró lakosságnak. Azokat akarják megingatni, összetartozásunk érzését kiölni belőlük, akik a Keleti pályaudvarra érkező menekült barátaimat igaz magyaros vendégszeretettel magukhoz invitálták, és hónapokig segítették, amíg munkához, lakáshoz jutottak a mesésnek hitt Magyarországon. A hatalomvágyban elnemzetlenült politikusoknak egyszer már sikerült félrevezetniük az összmagyarság fogalmát nem ismerőket, a magyarigazolványért folytatott vitában, amikor külügyminiszteri szájból hangzott el a fenyegetés: huszonnégymillió romániai özönlik a Duna-Tisza közé. (Akkor már kevesebb volt Románia összlakossága.) Aztán a választások idején, a kevésbé tájékozott egyszerű anyaországi magyar ember - Magyarország szavazóinak valamivel több, mint fele - betevő falatját féltve a magukat megváltóknak kikiáltókra szavazott. Most is az emberi irigységre alapozzák ijesztgetésüket, és arra buzdítják a kisemberek hadát, hogy számoljanak, mibe kerül az igen, mennyi mindennel lesz kevesebb az anyaországiaknak, ha megindul a magyar hazába vándorlók milliós serege. "Majd inkább segítünk, szemléletet váltunk a külmagyarság támogatásában." Pirulva és értetlenül áll az erdélyi magyar az ilyen beszéd hallatán. Csontjáig pirul akkor is, amikor az erdélyi magyarság nevében a magyar költségvetésből százalékot kér az életét adományokra építő erdélyi politikus. Lehorgasztott fővel áll minden eddig átirányított pénz hallatán, hiszen a becsület úgy kívánja, hogy az anyaországi támogatást valahogyan, valamikor vissza kell fizetnie. Ha gyengén fejlett, ha mindenféleképpen leromlott az erdélyi magyar, ha önbecsülése törpült az elszenvedett elnyomás alatt, a magyarsághoz tartozás tudata nélkül lábra miként állhat? Az anyaországi magyaroknak tudniuk kell, hogy minden híresztelés ellenére, a pénznél is fontosabb az erdélyiségét tudatosan valló magyarnak az, hogy tiltott magyarságát kézzelfoghatónak tudja, bizonyíthassa ország-világ előtt. Igent! Ennyit kér - ünnepélyesen: ősei jussán - az anyaországból saját hibáján kívül kirekesztett magyar.

Ki hát a magyar? Erről szavaz majd az ország: Igennel! Ha magyar!

Ennél borongósabb merengést indíthat millió nemzettársunkban a magyarsága fölött Damoklész kardjaként függő decemberi nem.

Bizakodjunk Vörösmartyval: "Az nem lehet…"

Forrás: Erdélyi Napló, 2004. november 16.