| Bauer
Tamás
Minden eladó!
Minden eladó? - kérdezi népszavazási kezdeményezésével
a Fidesz. Nem volt elég eladni az élelmiszeripart, a
gyógyszergyárakat, az erőműveket, a nemzeti telefontársaságot,
a kereskedelmi bankokat vagy a Dunaferrt? Most már eladók
az embereket naponta munkába szállító Volán-vállalatok,
a nemzeti kincset jelentő porcelángyárak, a Nemzeti
Tankönyvkiadó, az államnak pénzfialó Szerencsejáték
Rt.? A Fidesz szerint az elmúlt másfél évtizedben megtörtént
már a privatizáció, az állami tulajdon aránya a Nyugat-Európában
szokásos szint alá csökkent, ideje abbahagyni. A most
tervezett privatizáció Orbán Viktor szerint az emberek
biztonságát tenné kockára.
Ezek üres kijelentések. Peredi Ágnes és Voszka Éva
a Népszabadságban, Mihályi Péter rádió- és tévéműsorokban
már kimutatta: a Fidesz által terjesztett "összehasonlítások"
hamisak, az általuk állított "tények" nem
tények. Amikor Orbánt a Nap-keltében azzal szembesítették,
hogy állami tankönyvkiadó Nyugat-Európában sehol nincs,
azt válaszolta: tényleg nincs, de náluk nem is volt.
Vagyis: ha már úgyis volt nálunk szocializmus, mely
állami kézben tartotta a tankönyvkiadást is, mint mindent,
akkor továbbra is legyen egy darab szocializmusunk legalább
a tankönyvpiacon. Orbán elismerte, hogy a Malévet jó
lenne privatizálni, de nem lehet a népszavazáskor a
Malévet külön kezelni. Maradjon tehát állami tulajdonban,
s úgy keressék meg hatékonyan üzemeltetésének módját.
Ez az, amivel a magyar gazdaság irányítói próbálkoztak,
amikor magántulajdonról nem lehetett szó. Nem sikerült
nekik.
A Fideszben már nyilván elfelejtették, milyen megfontolásokból
kellett az elmúlt másfél évtizedben privatizálni, és
ezért föl sem teszik a kérdést: miért nem számítanak
már ezek a megfontolások a megmaradt állami tulajdon
tekintetében.
Vegyük sorra a Fidesz érveit.
1. A privatizáció az emberek biztonságát fenyegeti.
Ezt főleg a villamosenergia-rendszerrel, a távolsági
buszközlekedéssel vagy a postával kapcsolatban mondják,
ahogy elmondták annak idején az erőművek vagy a gázszolgáltatók
privatizációjakor is. Fiatalok még, nem tudják, amit
mindenki tud, aki Európának ezen a részén élte le az
elmúlt évtizedeket: áramellátási zavarok jobbára ott
fordultak elő, ahol nemhogy az energiarendszer, de az
egész gazdaság állami kézben volt. A hetvenes években
még olyan fejlett országban is korlátozni kellett a
közvilágítást, mint Csehszlovákia. Az ellátás biztonságának
semmi köze ahhoz, hogy ki a tulajdonos. Így van ez a
távolsági tömegközlekedésnél is: hiába van mindmáig
állami tulajdonban, rendre szüntetnek meg ráfizetéses
vonalakat és járatokat (tessék csak összehasonlítani
egy fél évszázaddal ezelőtti és egy mai vasúti térképet),
hiszen a veszteséget korlátok között kell tartani. A
kívánt szolgáltatás elérhető akkor is, ha a vonalakat
magántulajdonos üzemelteti, akinek a veszteséget a járatok
fenntartásának fejében bizonyos összegig megtéríti az
állam, de e keretek között hatékonyabb működésre törekszik.
2. A privatizáció igazságtalan. Ugyan miért? A privatizáció
az állami tulajdon átalakítása magántulajdonná, magántőkés
vállalkozások létrejötte. A vállalkozások tulajdona
nem egyenletesen oszlik meg tízmillió magyar állampolgár
között, sőt, jó része külföldiek kezébe került. Vajon
ha magyar kézben marad, s egyenletesen oszlik meg tízmillió
magyar között, az igazságos volna? Igazságos volna,
ha annak, aki nem tudja hatékonyan kezelni, ugyanannyi
tőke kerülne a kezébe, mint annak, aki képes erre? Azt
a felfogást, hogy teljesítménytől függetlenül, egyenletesen
oszoljanak meg a jövedelmek, évtizedeken át egyenlősdi
néven utasította el a magyar közbeszéd. Ha a fogyasztási
célú jövedelmeknél bizonyos mértékig elfogadjuk és akár
igazságosnak is tartjuk a jövedelmek teljesítményarányos
differenciálódását, miért bélyegeznénk igazságtalannak
a magánvagyonná vált állami vagyon egyenlőtlen eloszlását?
Magyarország minden más országnál nagyobb súlyt adott
a privatizációban a készpénzes értékesítésnek. Miért
lenne ez igazságtalanabb, mint azoknak az országoknak
a gyakorlata, ahol névleg mindenki kapott az állami
vagyonból, valójában azonban a menedzsment jutott ingyen
vagy potom pénzért hatalmas vagyonokhoz? A társadalom
akkor jár jól, ha a termelő vagyon annak kezébe jut,
aki azt hatékonyan tudja hasznosítani (ez volt egykor
a Liska-modell alapgondolata is), és a magyar privatizációs
modell ezt szolgálta. Az igazságtalansággal való érvelésnek
lehet értelme, ha a jövedelmek és a magánvagyonok eloszlását
vizsgáljuk, de a gazdaságban működő vállalkozói vagyon
eloszlásával kapcsolatban azonban nincs, a külföldi-magyar
szembeállítás pedig a globalizáció korában idejétmúlt.
3. Nyugaton is vannak állami vállalatok a versenyszférában,
miért ne maradhatnának nálunk is. Nyugat-Európa számos
országában a második világháború után jelentős állami
szektor jött létre az iparban. A két világháború közötti
időszak tapasztalatai alapján ott is elterjedt az államosítás
ideológiája, így jött létre az angol, olasz vagy francia
állami szektor. Németországban a náci időszakban létrejött
állami tulajdont örökölték, míg Ausztriában a szovjetek
elől mentették állami tulajdonba a korábbi náci tulajdont.
Azután Nyugat-Európa-szerte bebizonyosodott, hogy ez
tévút, pazarlást és korrupciót szül. Különösen károsnak
bizonyult ott, ahol - mint Angliában, Ausztriában vagy
Olaszországban - egész iparágak voltak állami kézben.
Ezért kezdtek Európa-szerte privatizálni. A legnagyobb
lendülettel Angliában privatizáltak, de folyik a privatizáció
mindenütt. Nincs olyan eleve adott határ, amelyet ne
lehetne, s amelyet ne készülnének sokfelé túllépni.
Éppen a német szociáldemokrata kancellár beszél most
a vasút privatizációjáról.
4. Nem helyes privatizálni a "stratégiai fontosságú"
cégeket. Soha senki nem mondta meg, mit jelent itt a
"stratégiai" jelző. Egy ország gazdasági fejlődése
szempontjából a legnagyobb jelentőségük az olyan dinamikus
ágazatoknak van, mint az elektronika vagy az autóipar,
amelyek világszerte profitérdekelt magánvállalkozások
keretében fejlődnek. Ezek az igazi stratégiai ágazatok.
Akik az ország függetlenségét, biztonságát szolgáló
cégeket gondolják "stratégiainak", akik az
energia- vagy élelmiszer-ellátást tekintik stratégiai
szempontnak, azokat fel kell világosítani: a piacon
energiahordozókat is, élelmiszereket is korlátlanul
be lehet szerezni, csak pénz, vagyis exportbevétel kell
hozzá. A biztonság tehát az exportképességtől és a hatékonyságtól
függ, nem pedig attól, hogy állami tulajdonban vannak-e
az úgymond "stratégiai" ágazatok.
5. A privatizáció "bizonyítottan munkahelyek
megszűnésével jár". Hol erre a bizonyíték? Ha az
állami vállalatnál az adófizetők pénzéből korlátlanul
finanszírozzák a túlfoglalkoztatást, akkor valóban fenntarthatók
olyan munkahelyek, amelyeket a magánvállalkozó megszüntetne.
Csakhogy erre országos méretekben nincs mód, és az állami
tulajdonú nagyvállalatoknál is tömegével szűntek meg
a munkahelyek, míg a sikeres privatizáció sok-sok munkahely
megmentését tette lehetővé.
6. A privatizáció a Fidesz szerint áremeléssel jár,
emelkedik az áram ára, a menetdíjak, a tankönyvárak.
A MÁV, a BKV vagy a Volán menetdíjai, a posta tarifái
az állami tulajdon dacára emelkedtek évtizedeken keresztül,
a mobiltelefondíjak viszont a verseny következtében
- magántulajdon mellett - nem. A verseny sok országban
olyan területen is leszorítja az árakat, mint a vezetékes
telefon- vagy akár a villamosenergia-szolgáltatás.
7. A befektető azért privatizál egy céget, hogy pénzt
vegyen ki belőle, tehát a privatizáció esetén kevesebb
marad nekünk. Csakhogy a privatizáció éppen arra irányul,
hogy a privatizálandó vállalat jobban, jövedelmezőbben
működjék, hogy több legyen a keletkező nyereség. Ha
ebből ki is vesz valamennyit az új tulajdonos, a cégnél
maradó jövedelem, s ami adóként a költségvetésbe kerül,
így is több lehet, mint ha állami kézben maradna a vállalat.
8. Miért kellene eladni azt - mint a Tankönyvkiadót
vagy a Szerencsejáték Rt.-t -, ami nyereséges? Eddig
sem csak azt adtuk el, ami veszteséges volt, hanem azt,
amiről úgy gondoltuk: magánkézben kevésbé lesz veszteséges,
vagy nyereségesebb lesz. Miért ne lehetne még nyereségesebb
egy keményen profitérdekelt magántulajdonos kezében
a Tankönyvkiadó vagy akár a Szerencsejáték Rt.?
Ezzel eljutottunk a tulajdonképpeni kérdéshez. Miért
is privatizáltunk az elmúlt másfél évtizedben? Nem azért,
mert Nyugaton a magántulajdon dívik, hanem azért, amiért
dívik.
Az idősebbek még tanultak politikai gazdaságtant,
s értesültek arról, hogy a termelés célja a szocializmusban
a szükségletek kielégítése, míg a kapitalizmusban a
profit. Aki közvetlenül a szükségletkielégítés, az ellátás
céljából indul ki, a szocializmus logikáját követi.
A modern társadalomban is vannak olyan kiválasztott
tevékenységek, amelyeknél költségtakarékosságra ugyan
szükség van, de a hozamok és ráfordítások szisztematikus
egybevetésére nincs. Ilyen a közoktatás, az igazságszolgáltatás,
a közrendvédelem vagy maga a közigazgatás. Olyan területek
ezek, melyek fejlődése nem viharos, a ráfordítások sem
nőnek gyorsan, és biztosítható minden polgár számára
a hozzáférés. (Iskolába mindenki járhat, bírósághoz
mindenki fordulhat, a rendőrség védelmére mindenki igényt
tarthat.) Ezért nincs szükség a hozamok és ráfordítások
folyamatos összehasonlítására. Ahol viszont van, ott
még nem találtak ki jobb módszert, mint a profitelvet.
A profit a hatékonyság összegző mércéje, s nem a néptől
elvett összeg, melyet az önző kapitalisták saját luxusfogyasztásukra
fecsérelnek el (ahogy az ötvenes évek brosúrái s a mai
populista propaganda beállítják).
A tőkés magánvállalkozás az a gazdaságszervezési forma,
amelyben a döntéshozatal legfontosabb iránytűje a profit,
szemben a nem profitelvű területeken (közoktatás, igazságszolgáltatás
stb.) működő költségvetési szervezetekkel. Nem az egyedüli
iránytű a profit, hiszen a tőkés magánvállalkozó sem
függetlenítheti magát különféle társadalmi elvárásoktól,
s szigorú szabályok is kényszerítik őt a környezetvédelmi,
foglalkoztatási, biztonsági stb. szempontok figyelembevételére.
Mégis: a profitkényszer teszi a tőkés magánvállalkozást
a technikai haladás és gazdaságszerkezeti átalakulás
hajtóerejévé.
A technikai haladás és gazdaságszerkezeti átalakulás
nem szivarozó üzletemberek önző szempontja. Emberek
tíz- és százmilliói szeretnének világszerte jobban,
gazdagabban élni, megszabadulni a szegénységtől. A mai
Magyarországon is az érdekli leginkább az emberek többségét,
hogyan élhetnének úgy, mint az osztrákok, németek, franciák.
A gazdasági hatékonyság növelése tehát tömegigény, amit
éppen a profitelv szolgál a leghatékonyabban. Ahol a
vállalkozásokat meghitt kapcsolat fűzi az államhoz,
ott nincs, vagy korlátozott a verseny. Ahol hivatalnokok
döntenek megrendelésekről és beruházásokról, ott tág
tere nyílik a korrupciónak. Ezért a privatizáció Nyugat-Európában
is tovább folyik. Ezért kerül napirendre a bányászat,
az erőművek, a telefon- és légitársaságok után sokfelé
a posta és a vasút privatizációja is. Nemcsak ott indokolt
privatizálni, ahol egyedül a hatékonyság számít, hanem
ott is, ahol a hatékonyság szempontja mások mellett
fontos. Ott is érdemes bekapcsolni a profitkényszert,
az egyéb szempontokat pedig állami szabályozással lehet
és kell érvényesíteni.
Nincs tehát ok arra, hogy bármelyik területet kivonjuk
a privatizációból, ahol a hozamok és ráfordítások összehasonlítására
szükség van, s ahol a nyitott gazdaságban szerepe van
a versenynek. Miért ne lehetne előnyös magánkézbe adni
az energiaelosztást, ha egy magánvállalkozó hatékonyabban
csinálja? Vagy akár atomerőművet, ha az új befektető
jobban működteti? Vagy a vasutat - de legalábbis a pályától
elválasztott szállítást -, amely a megnyitott uniós
piacon amúgy is versenyhelyzetben van? Nincs ésszerű
ok a privatizáció megállítására. Minden eladó lehet.
Bauer Tamás
a szerző közgazdász
Forrás: Népszabadság, 2004.
november 19.
|
