Bolgár György

Kis magyar tragédia

Nincs mese, itt bizony tragédia íródik, összetéveszthetetlenül magyar, és méreteinknek megfelelően kicsi, csak még nem tudjuk, hány felvonásban. A vége azért már sejthető: mint minden rendes tragédiában, itt is meghal a főszereplő. Közelebbről: tíz-húsz éven belül megszűnik a trianoni probléma. Ha a népszavazáson a többség igennel szavaz, néhány év múlva nem marad számottevő magyar közösség a határokon túl. Nem lehet majd egyeseknek visszacsatolásról ábrándozniuk, nem lehet majd másoknak határokon túl átívelő újraegyesítésről szónokolniuk, mert a szónoklatok közben rohamos gyorsasággal megtörténik a visszacsatolás és az egyesítés. Csak éppen a magyarokat a magyar határon belül fogjuk visszacsatolni és egyesíteni. Területek nélkül. Amúgy a másik lehetőség, a tényleges határrevízió eleve reménytelen volt, hiszen nincs az az európai érdek és újrarendezés, amely Trianont bármilyen okból felülírná. Mi most a népszavazással úgy írjuk fölül, hogy valójában még egyszer aláírjuk.

Nem mintha bárki szántszándékkal tragédiát szeretne írni. Nincs közöttünk egyetlen Shakespeare sem, vagy ha mégis, kizárólag a shakespeare-i vígjátékokat tekinti mintának, és azokban a végén minden jóra fordul (bár addig azért minden a feje tetejére áll). Az állampolgárság megadásának hívei csakis segíteni szeretnének a határon túliaknak (és persze saját maguknak), mégpedig elsősorban érzelmileg, mindössze egy vacak papírral. Ez se nem kerül pénzbe, mondják, se nem ösztönzi elvándorlásra a kettős állampolgárságot szerző magyarokat. Arra a kérdésre, hogy akkor meg minek, azt felelik, hogy így fogadhatjuk vissza utólag és szimbolikusan azokat, akiket a történelem elszakított tőlünk. Ha az érzelem lehet racionális (lehet), akkor ebben kétségtelenül van valami. Csakhogy az emberek mindig igyekeznek összeegyeztetni érdekeiket az érzelmeikkel. Egy magyarságot igazoló papírt a szívem fölött is viselhetek, de ha másra is jó, például arra, hogy átjöjjek Magyarországra, munkát vállaljak, tanuljak, egzisztenciát teremtsek, letelepedjek, csupa magyar között éljek, méghozzá jobban, mint Romániában, Szerbiában vagy Ukrajnában, akkor jönni fogok. Hiszen Erdélyből és a Vajdaságból nem egészen törvényes körülmények között is jönnek, hát akkor miért ne jönnének bátrabban és sokkal többen, ha szabad?

Lehet azt mondani, hogy ez nem baj, az alacsony születésszám miatt Magyarországnak szüksége van és lesz a munkaerő pótlására. Lehet azt is mondani, hogy ha egyszer a határon túli magyarok nálunk akarnak boldogulni, akkor ezt erkölcsi okokból sem akadályozhatjuk meg adminisztratív eszközökkel. Lehet még mindehhez azt is hozzátenni, hogy az összmagyarság érdeke az emberi erőforrások határon belüli összpontosítása még azon az áron is, ha a határon túl kihalnak a magyar közösségek. Csak azt hazudni nem szabad (lehetni lehet, persze), hogy történelmi igazságtalanságok helyrehozataláról és érzelmi elégtételről van szó. Mert nem tudunk helyrehozni semmit, ellenben beláthatatlan problémákat okozunk.

Őszintén kellene beszélni, de belátom, reménytelen. Már miért vallaná be a Fidesz, hogy egy nagyarányú népszavazási győzelemmel nem történelmi elégtételt kíván adni, hanem hatalmas csapást akar mérni a szocialistákra, akik így tartósan elveszíthetnék szavazóik egy részét (azokat, nevezetesen, akik csak azt az összefüggést látják, hogy magyar nem szavazhat magyar ellen, és netán arra a következtetésre jutnak, hogy a Fidesz magyar párt, az MSZP meg nem)? Vagy miért vallaná be azt, hogy az állampolgárság megadásával szeretné megteremteni a saját folyamatos szavazat utánpótlását, hiszen a határon túlról érkezők nekik lesznek hálásak? És miért vallaná be az MSZP, hogy elsősorban éppen ettől tart, miközben az adatokat, számokat sorolja a várható gazdasági megterhelésről? Valamint miért vallaná be akármelyik párt, hogy valójában fogalmuk sincs, mekkora társadalmi, gazdasági, emberi felfordulással járna Trianon határokon belüli revíziója? Csak egy látszik biztosnak: az uniós csatlakozás kedvező történelmi pillanatában önsorsrontó magyar tragédia készül. Sikerül örökre összevesznünk önmagunkkal.

Forrás: Népszava, 2004. november 19.