Vekov Károly

Magyarnak lenni...

A ma teljes gőzerővel dúló kettős állampolgárság vitában az ezt tagadók közül senkiben sem vetődik fel a kérdés: ugyan miért is kérik a határon túlra "került" magyarok a kettős állampolgárságot? Ugyanazok, akik erről le akarnak beszélni, csakis arról beszélnek, hogy ez milyen "veszéllyel" jár. S harmadszor: akik húzzák a vészharangot, nem tudják felfogni, hogy aki végleg el akarja hagyni szülőföldjét, az úgyis elmegy...

A fentiekből kitűnik, hogy akik így gondolkodnak, azok nem ismerik az utódállamokban élő magyarok helyzetét, de nem is nagyon akarják megismerni, inkább erővel ránk akarják tukmálni az eddigi hivatalos magyar álláspontot, amely lemondott - egyértelműen és mindenestől - a határon túlra került magyarságról, illetve nem akar tudomást szerezni arról, hogy az továbbra is a magyar nemzet részének tekinti magát. Miközben mi itt váltig hangoztatjuk, hogy kettős a kötődésünk, mármint román állampolgárok vagyunk, de a magyar nemzethez tartozunk, az úgynevezett "anyaország" letud minket, nem tart már a magyar nemzet részeinek.

Miről feledkeznek meg a mai urak, akik az egykori elvtársak örökébe léptek? Arról, hogy ők magyarok, illetve arról, hogy mi is azok volnánk. Az elemi logika szintjén mindebből az következne, hogy mi eggyek (?) volnánk, azaz magyarok, és ebből le kellene vonni egy-két következtetést, mármint bizonyságot is kellene erről tenni. A kérdés: ugyan miért megy ez olyan nehezen, hogy ne mondjam sehogy? Miért olyan nehéz kimondani azt, hogy a magyarság egy és oszthatatlan? Miért nem tudja ezt kimondani a magyar kormány, amely nemcsak a magyarországi magyarokért tartozik felelősséggel, hanem a magyar nemzet egészéért? Miért nem akarják kimondani ezt ma sem egyes magyarországi pártok? Ugyanis a nemzetpolitikát csakis ebből az alapállásból lehet megfogalmazni, persze, ha akaródzik.

Honnan ez a torz helyzet/állapot, hogy egymást verik le a lábukról az illetékesebbnél illetékesebbek, hogy miért nem kell igennel szavazni a kettős állampolgárság megadására. Miért kerül a tagadás az igenlés elébe, mi ennek az oka?

Régen is nehezményezték, rosszallták egyesek, hogy mit mnd kell "magyarkodni", miért nem olvadunk be az egyetemes emberibe vagy valami hasonlóba. S mondták ezt fennhangon olyankor is, amikor ez - politikai és más következményeivel - egyenesen nemzeti létünket veszélyeztette. Ez a hang mindig is kapóra jött azoknak, akik el akartak minket tüntetni a föld színéről, a Kárpát-medence "periférikus" - ámbár hozzájuk képest fejlettebb - részeiről. Hol világpolgárok, hol a világ proletárjai kerültek szembe a magyarokkal, s a magyarnak nyelnie kellett egy nagyot saját hazájában, mert a hatalom, a tényleges hatalom azoknak a kezében volt.

Nem arról volt szó, hogy a világpolgárokat vagy a "világproletárokat" valaki is el akarta volna magyarosítani. Dehogy, élhettek boldogan a maguk eszmeiségében és terjeszthették azt. Csak amikor ők kerültek hatalomra, változott meg a világ. Akkor bűn és szégyen volt magyarnak lenni, mi több, nemcsak a határon túliak identitáshoz való jogát vonták vissza mindinkább, hanem az "anyaországban" is le kellett mondani a magyarság hangoztatásáról és mindarról, ami abból következett. És évtizedeken keresztül elvárták ezt, lefitymálva mindazt, ami magyar, bűntudatot ébresztve azért, ha valaki mégis kiállt magyarsága mellett. És több mint négy évtizedeken át ebben a szellemben folyt a nevelés, és van, ahol még mindig ez a módi. Innen van az, hogy határon innen és túl, a nemzeti elkötelezettség szemszögéből ítélkezve egyesek moderáltakról és radikálisokról beszélnek és arról, hogy az utóbbiak a nemzet egységét "bontják meg" radikális (?!?), valójában csak elkötelezett viszonyulásukkal. Tehát, mint annyiszor a négy évtized során, a természetes nemzeti kötődés a "bűnös" viszonyulás, az azt fumigáló pedig a dicsérendő. Ma ebből az alapállásból ítélkeznek azokról az utódállamokban élő magyarokról, akik merészelnek magyarok lenni és ennek az elkötelezettségüknek kifejezéseként igényt tartanak a kettős állampolgárságra.
Mit is jelent - ha még jelent valamit - magyarnak lenni, akár Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken, illetve Magyarországon? Azt, hogy magyarnak valljuk magunkat. Ez viszont azt kellene hogy jelentse, hogy - határon innen vagy túl - eggyek vagyunk. EGGYEK. Ugyanolyan gondolkodásúak. Nem feltétlen a politikában, csak abban az egyben, hogy magyarnak valljuk magunkat. Több mint 1100 évig ez így volt: 1918-ig, 1940-ig, majd 1944-ig és azután is a magyarság többségének esetében, még a legsúlyosabb időkben is. Csak a társadalom felsőbb régióiban sütkérezők mondták, hogy munkásság, parasztság, értelmiség, meg dolgozók, meg proletárok, miközben szégyellték kiejteni azt a szót, hogy magyarok. Kivételt tettek a nemzeti ünnepek alkalmából, amikor a néphez szólva, csak meg kellett említeni a magyarságot. De két ünnep között folyt az agymosás a különböző izmusok és "korszerűségek" jegyében. Ez folyt a háború után, évtizedeken át, és folyik napjainkban is, ugyanaz az agymosó és agymosott szöveg. Hogy nincs már szükség magyarságra, meghaladott ez a gondolkodásmód, maradi, nacionalista, netán sovén, mifelénk akár irredenta. Így is szólítják/nevezik azokat, akik ezt szóvá merik tenni, így is tartják nyilván őket az illetékesek, itt és ott egyaránt. Ugyanis az agymosók és az agymosottak ugyanott ülnek, ugyanonnan diktálnak és marasztalnak el, hoznak nemzetstratégiai fontosságú döntéseket. Ôk ugyanis vonatból, kocsiból, az Országházból (ORSZÁG+HÁZ - melyik ország, melyik ház?) integetnek nekünk és mennek tovább a világ polgárai vagy a világ proletárjai felé. S közben felsóhajtanak, legyintenek: szegény rokon. Szegény rokon!

Ha akarják, észreveszik, valamelyik kedvükre alkalmas pillanatban. Igen, pillanatban, mert ők a pillanat emberei, számunkra és a magyarság számára egyaránt. Ôk nem állandó jelleggel magyarok. És mégis ők mondják meg nekünk, hogy mi "másmilyen" magyarok vagyunk. Tehát ne is akarjunk olyanok lenni, mint ők. (Nem is akarunk!) Ezt mondják, mert így nevelték őket. És nem értik, hogy valaki ugyan magyarnak születik, de nem biztos, hogy az, vagy meg is marad annak. Ezt mi, "kívül rekedtek" tudjuk a legjobban. Mi vállaltuk magyarságunkat, netán meg is küzdöttünk érte. Naponta ezt tesszük. Amit nem értünk, hogy egyes magyarországiak azt nem tudják, hogy magyarnak meg is kell maradni, hogy néha ezt bizonyítani kell, tettekkel. Nem hét keresztlevéllel, hanem tettekkel.

A magyarság, mai uraim (egykori elvtársak), nem más, mint az egység megvallása a magyarság jegyében. Más szóval szolidaritás. Igen, az azonosság és az ebből következő összetartozás tudata, az, ami bennünket összekapcsol. Ha ebben egyek vagyunk, és magyar érdekben gondolkozunk, megértjük nemzettársaink gondját, velük érzünk, rájuk figyelünk, segítünk rajtuk, bárhol éljenek is. Ha ez nincs így, ha nem létezik ez a szolidaritástudat, tegyenek róla az urak és elvtársak, mert ez kötelesség. A magyar ország kötelessége, a magyarok kötelessége, mert más ezt fel nem vállalja. És 60 év után talán meg kellene érteni, hogy magyarnak lenni feladat, kötelesség, és ennek eleget kell tenni, akár elválaszt bennünket, akár nem valamilyen határ, vasfüggöny, KGST, Varsói Szerződés-határ, Schengen stb.

A magyar minőség kötelez, persze, már akit. De kit, ha nem a magyarság és Magyarország mindenkori vezetőit, Magyarország polgárait. Mert bennünket, a lemorzsolódás ellenére sem kell biztatni, mi tudjuk, mi a kötelességünk. De hogy az "odaátiak" ne tudják, főleg akiknek ezt hivatalból tudniuk kellene, ez több mint szomorú.

A "határon túlinak" nevezett magyarság - hosszú szünet után - hovatartozását és szolidaritását szeretné újólag kifejezni, egyben a kettős állampolgársággal növelni biztonságérzetét. Van-e aki - magyarként - ezt a jogot megkérdőjelezi? Tudja-e valaki másként biztosítani a határon túli magyarság ilyen irányú igényét? Ha igen, álljon elé, ha nem, úgy ne akadékoskodjon, ne járasson le itthon és külföldön egyaránt.

A nemzeti szolidaritás szent ügy, amelyet ápolni kell. Aki nem érzi erre képesnek magát, álljon félre, de ne pózoljon magyarként, mert nem hiszünk neki.

Forrás: Szabadság, 2004. november 20.