Stanik István

Maradjunk bozgorok?

Mindenekelőtt az erdélyi ügyekben tájékozatlan, viszont a kettős állampolgársági hisztériában markáns véleményt képviselő magyarországi barátaimnak magyarázom: a "bozgor" a román szlengben "hazátlant" jelent, és főleg akkor használatos, ha az erdélyi magyart figyelmeztetni kell, mivel "román kenyeret eszik", ahelyett, hogy jogait emlegetné, jobban teszi, ha kussol.

Szóval úgy élünk mi itt a határon túl, hogy bármikor megkaphatjuk: "bozgorok vagytok, és ha nem tetszik Románia, akkor menjetek Magyarországra!" Valahol a tudat alatt azonban bíztunk benne, hogy ez a megalázó helyzet nem tarthat örökké, egyszer majd az anyaország azt mondja, többé nem vagytok hazátlanok, mostantól Magyarország nemcsak álmaitokban, hanem a valóságban is a ti hazátok. Közben nem gondoltunk arra, hogy ezt majd kettős állampolgárságnak hívják vagy másnak nevezik, mint ahogy azt sem mérlegeltük, milyen jogokhoz jutunk és milyen kötelezettségeket kell teljesítenünk. Semmi másban nem reménykedtünk, s főleg nem a magyar költségvetés lenyúlásában, csak abban, hogy nem leszünk többé hazátlanok.

Ahogyan a magyar állampolgárság megszerzésének megkönnyítését célzó, szerencsétlenül kiírt népszavazás kapcsán felszínre került véleményekből, indulatokból következtetni tudok, a mai Magyarország nincs abban a helyzetben, sem mentálisan, sem morálisan, sem gazdaságilag, sem szociálisan, hogy ezt a gesztust felénk megtegye. Tudomásul kell vennünk, hogy a határon belüli testvéreink többsége előreláthatóan inkább nemet, mint igent mond arra, hogy törvény rendelkezzen a határon túli magyarok magyar állampolgársága kedvezményes megszerzésének feltételeiről.

Bármilyen nehéz is szembenézni a valósággal, azt hiszem, le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy megalázó helyzetünkből magyarországi segítséggel keveredhetünk ki. Marad az örök érvényű versigazság: "Nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe / beleszomorodtam" - ahogyan Kányádi írta majd húsz éve. Ezalatt ugyan sok minden változott, de a szomorúság megmaradt.

Mit tegyünk hát most, ha elutasítanak? Maradjunk bozgorok? Aligha ezt kell választanunk! Épp ellenkezőleg, elsősorban meg kell szabadulnunk a "bozgorkomplexustól". Mert ismerjük be, a hazátlanság érzését legalább annyira tápláljuk magunkban, mint amennyire a külső hatások éltetik bennünk. Ami most történik, azért is fájdalmas, mert szembesít bennünket azzal, hogy mi, Magyarország határain túl élő magyarok, rosszul őriztük magyarságunkat: ahelyett, hogy az asszimilációt elkerülve integrálódtunk volna az utódállamok társadalmába, mindvégig arra "játszottunk", hogy egyszer majd a határokon belülre kerülünk. Így lettünk két nyelv, két kultúra, két ország kapcsolatrendszerének részeseiként a társadalmi átalakulások győztesei helyett többnyire vesztesek. Nyelvünkkel, kultúránkkal együtt egy letűnt világ feltételrendszerét is konzerváltuk, és nem vettük észre vagy nem is akartuk tudomásul venni, hogy a világ szédítő iramban változik körülöttünk. A kettős állampolgárságról szóló vitában ma sem jelenik meg az az érv, hogy három éven belül európai állampolgárként gyakorolhatjuk jogainkat, és nemcsak Magyarország, hanem még huszonnégy másik európai állam területén. Ez az egyetlen érv tárgytalanná tehetné a vitát és okafogyottá a népszavazást.

A kialakult helyzet számomra azt üzeni, ne legyünk többé bozgor-tudatú elesettek, akik mindig másoktól várják a megváltást, helyette szedjük rendbe saját közösségünket, rendezzük végre sorainkat, nézzünk szembe végre múltunkkal és jelenünkkel. Úgy tervezzük a holnapot, alkossunk megvalósítható jövőképet, hogy később, európai kettős állampolgárokként is megállhassuk majd a helyünket. Hogy a történelem vesztesei helyett egyszer végre nyertesek legyünk. Ehhez azonban végleg le kell számolni az amúgy is veszni látszó illúziókkal.

Kezdjük ezt el mindjárt november 28-án. Szavazzunk a kettős állampolgárságra. Az európaira!

Forrás: Erdélyi Riport, 2004. november 18.