|
Aczél Endre
Kettős állampolgárság
Ha kétmillió magyarországi magyar arra szavaz, hogy
a határon túli magyarok - egyéni kérelem alapján, gyorsított
eljárásban - kapjanak magyar állampolgárságot, akkor
megeshet, hogy Budapestre egyenesen több százezer ilyen
természetű kérelem fut majd be.
Vélelmezhető, hogy e kérelmek feldolgozása évekig is
eltart. Mindenesetre e célra nincsenek források elkülönítve
a költségvetésben. Maga a népszavazás is milliárdokba
fog kerülni - ez is terven felüli kiadás.
Minden elismerésem ugyanakkor Patrubány Miklós MVSZ-elnöké,
aki jobbára önnönmagát képviselve és önnön legitimációjáért
küzdve ki tudta sajtolni a "magyar magyarokból"
a népszavazás kiírásához szükséges 200 ezer aláírást.
S innen már csak kérdések vannak, kérdések maradtak.
Legelőbb is: mi végre az egész? Amire negyed- vagy
ötödúton lesz az egyéni kérelmek elbírálása, Románia
és Horvátország már tagországa lesz az Európai Uniónak,
ilyenformán a magyar állampolgárság "értéktelenné"
válik az ottani magyarok szemében. Kárpátalja és a Vajdaság
más téma persze, figyelmünket most már csak azért is
ez utóbbira kell összpontosítanunk, mert az ukrán állam
nem, a Szerbia és Montenegró-i viszont megengedő állásponton
van a kettős állampolgárság iránt. Nem csoda, hogy a
magyar állampolgárság megszerzése elsősorban a délvidéki
magyarság számára biztosítana "európai egérutat".
Minden rokonszenvem az övék, pláne a magyarverések után.
De innentől kezdve nem tudok egyetlen biztató szót sem
produkálni az érintetteknek. Éspedig nem azért, mert
feltételezem, hogy a magyarországi magyarság szűkkeblű
(azaz nem fog elmenni szavazni), hanem azért, mert a
kettős állampolgárság dolgában rendre kétoldalú, államközi
megállapodások szükségeltetnek egyfelől, és tucatnyi
magyar törvénymódosítás másfelől. Mindkettő őrlőmalom,
vagy ha úgy tetszik, Luca széke. Lassan őröl, lassan
készül el.
E vonatkozásban egyetlen dolgot említenék föl: megoldást
kell találni arra a dilemmára, hogy valaki, noha magyar
állampolgár (is), nem Magyarországon adózik, soha nem
is adózott, viszont igényt tart mindazon szolgáltatásokra,
az egészségügytől a nyugdíjig, amelyek a magyar állampolgárokat
alanyi jogon megilletik. Más szóval: az én adómból jár
jól. Lehet, hogy ennyi áldozatkészség elvárható tőlem,
de meg fogom gondolni, finanszírozzam-e a Kárpát-medence
összes, szükséget szenvedő magyarjának a jólétét.
Például: tartozom-e én azzal az erdélyi magyarság öregjeinek,
hogy ha frissen született magyar állampolgárként ide
áttelepülnek, ne román, hanem magyar színvonalú nyugdíjat
kapjanak (az én pénzemből)?
Felelősséggel kijelenthetem, hogy a Kárpát-medence
magyarjai e napon döntő többségükben szívesen vennék
a magyarországi magyarok eddig nem ismert áldozatkészségének
dokumentumát. Ugyanők, sajnálatos módon, akkor lennének
elégedettek, ha egy tollvonással megkapnák a magyar
állampolgárságot és a vele járó jótéteményeket, éspedig
utánajárás nélkül. (Elég naivak, de ez nem az ő bűnük.)
Nem várható el tőlük, hogy végiggondolják: akár pár
tízezer (például romániai) nyugdíjas inkorporálása elviselhetetlen
terheket rakna a magyar költségvetésre. A többség "izraeli
módon" gondolkodik, elfelejtve, hogy a zsidók automatikus
izraeli állampolgársága mögött egy nagyon nagy szponzor
áll, melynek neve történetesen nem Izrael, hanem az
Egyesült Államok. Nekünk nincs ilyenünk.
Ha valakit az ügy fejlődéstörténete ellenzéki szempontból
érdekel, annak elárulhatom: a Fidesz például híve volt
a kettős állampolgárságnak, amíg csak hatalomra nem
jutott. Onnantól "kiváltotta" ezt a gesztust
a magyarigazolvánnyal, majd amikor megint ellenzékbe
került, újból barátkozni kezdett a kettős állampolgársággal,
a délvidékiek kezdeményezésével. Tartott ez mindaddig,
amíg meg nem jelent a szemhatáron az újabb Fidesz-kormányzás
lehetősége. Ekkor (mostanság) a Fidesz arra a hangra
váltott, hogy a határon túliak autonómiája fontosabb
célkitűzés, mint a kettős állampolgárság. Már hogyne
volna az: előbbi a magyar költségvetést egy fillér erejéig
se terheli meg, utóbbi viszont annál inkább. És még
mondja nekem valaki, hogy Orbán nem előrelátó.
Aczél Endre
Népszabadság, 2004. szeptember 16.
|
