Pomogáts Béla

Népszavazás: kérdések és kételyek

A kettős állampolgárságról javasolt és már elrendelt népszavazás ügyében olyan véleményt nyilvánítani, amely a hamarosan megrendezésre kerülő referendum okán kirajzolódó kételyeket fogalmazza meg, bizonyára nem számíthat népszerűségre, legalábbis a népszavazás szorgalmazói között. Ezeknek a soroknak az írója azonban, úgy vélem, arról ismert, hogy sok évtizedes elkötelezettséggel szolgálta a magyar nemzet kulturális, lelki és amennyire lehetséges: intézményes újraegyesítésének gondolatát, azt a nemzetpolitikát, amelynek szellemében, amelynek logikájából fakadóan most a kettős állampolgárság intézménye és ennek bevezetéseként a referendum napirendre került. Az aggályoknak, meggyőződésem szerint, mégis hangot kell adni, éppen annak érdekében, hogy az a nemzeti stratégia, amelyet a kettős állampolgárság jogintézményéről véleményt mondó népszavazás szolgálni kíván, eredményes legyen.

Hadd szögezzem le mindenekelőtt, hogy magát a kettős állampolgárság jogintézményét magam is helyesnek tartom és szorgalmazom. A tervezett és már elrendelt népszavazás ügyében mindazonáltal szóvá kell tennem kételyeimet. A kettős állampolgárság bevezetését ugyanis minden további nélkül, a maga törvényhozási jogosultságának keretében elrendelhetné a Magyar Köztársaság Országgyűlése, sőt ezt az intézkedést mindenekelőtt az országgyűlésnek kellene meghoznia. Jól tudjuk, hogy vannak körülöttünk országok (például Románia, Horvátország és Szlovákia), amelyek maguk is többé-kevésbé elhelyezték jogrendjükben a külföldi állampolgárként (például a Moldáviai Köztársaságban) élő románok romániai jogkedvezményeit (például román útlevéllel történő ellátásukat), a külföldi horvátok és szlovákok honosításának valamiféle kedvezményrendszerét. (A horvátok már régebben megtették ezt, a szlovákok mostanában készülnek rá.) Ezekben az országokban azonban tudomásom szerint sohasem rendeztek e kérdésben népszavazást.

Az országos referendum jogintézménye különben is, tapasztalataim szerint, bizonyos tekintélyveszteséget szenvedett a legújabb magyar demokrácia másfél évtizedes története során. Azt hiszem, a közép-európai régióban sehol sem volt annyi népszavazás, mint Magyarországon, és az első (a választópolgárokat a közvetlen demokrácia jóleső primer élményével megajándékozó úgynevezett "négy igenes" népszavazás kivételével valójában minden további referendum csupán a választók egy igen kis hányadát mozgatta meg. A demokráciák államéletének ugyanis, legalábbis a klasszikus szabályok és hagyományok értelmében, a parlament a színtere, és az időről időre megrendezett népszavazások azt a gyanút keltik fel, miszerint az országgyűlés nem tud megfelelni törvényhozó feladatainak. A referendumok állandó gyakorlata azokban a politikai rendszerekben (például a III. Napóleon-féle bonapartista Franciaországban vagy a náci Németországban) uralkodott el, amelyek nem ismerték a parlamentáris demokráciát.

A tervezett, illetve az országgyűlés által elrendelt népszavazás ügyében, mint mondottam, aggályaim vannak, méghozzá három területen. Először is, és ez a legsúlyosabb aggályom, abban, hogy a referendum esetleg nem fogja elérni a kívánt eredményt, és előkészítőinek szándékával ellentétesen hat majd a magyar nemzetegyesítés ügyére. A Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett mozgalom kétségtelenül megérintett néhány százezer embert, mindazonáltal nem valószínű, hogy magán a népszavazáson tömeges mértékben jelennének meg a magyar polgárok. Az eddigi referendumok legalábbis azt mutatják, hogy meglehetősen nagy társadalmi közöny ellentételezi azt a népi akaratnyilvánítást, amelynek ilyenkor ki kell fejeződnie. Egy huszonöt-harminc százalékos (vagy még ennél is kevesebb) választói részvétel nagymértékben rombolná a referendum által kifejezni kívánt egyetemes magyar nemzeti szolidaritást és ennek hitelességét.

Ráadásul ez a nemzeti szolidaritás, ne áltassuk magunkat, bizonyos eróziót szenvedett a mögöttünk lévő másfél évtizedben. Ma már nem lehet tapasztalni azt a tömeges, össznemzeti és lelkes szolidaritást, amely például az 1988. június 27-i "erdélyi tüntetésen" (a Ceauoescu által tervezett "falurombolás" elleni demonstráción) valóban hatalmas embertömegeket tudott mozgósítani. A magyar társadalom egy (nem is elhanyagolható) része mára gyanakvással és aggodalommal szemléli a kisebbségi sorban élő magyarság iránt táplált szolidaritásból fakadó intézkedéseket. Igen sokan vannak, akik részben a munkahelyek, részben a (különben is gyalázatosan működő) egészségügyi és szociális ellátási rendszerek védelmében helytelenítik azt, hogy a kettős állampolgárság jogintézményének következtében esetleg tömeges méretekben települjenek át Magyarországra erdélyi, délvidéki és kárpátaljai magyarok. A nemzeti szolidaritásnak ezt a hiányát magam kárhoztatom, azt azonban nem lehet tagadni, hogy a szolidaritásnak ez a deficitje létezik, és ez kétségtelenül oda vezethet, hogy a népszavazás alkalmával meglehetősen nagy számot fognak elérni "nem" szavazatok is.

Márpedig a kisebbségi sorban élő magyarság számára aligha képzelhető el kiábrándítóbb élmény, mint ha a magyarországi referendum kudarccal végződik, és a magyar választók megfelelő arányban nem támogatják vagy éppen elutasítják a kettős állampolgárság intézményét.

A kisebbségi magyar közösségek önvédő küzdelmeiben ez kifejezetten lefegyverzőleg hatna, felgyorsítaná a kisebbségi magyarság exodusát, most már persze nem Magyarországra, hanem a nyugati világba, és természeten jól szolgálná a romániai vagy szlovákiai asszimilációt is, hiszen a bukaresti vagy pozsonyi nacionalista politikusok nem kaphatnának szebb ajándékot, mint egy sikertelen magyarországi népszavazást a kettős állampolgárság ügyében.

A második területet, amelyen aggályaimnak szót kell adnom, szárazon és ridegen egy költségvetési (pénzügyi) megfontolás jelöli meg. Nevezetesen arra gondolok, hogy a népszavazás által igényelt hárommilliárd forintos költséget, amelyet (ha a kormányzat enged, és az ilyen kívánságoknak, ki tudja, milyen megfontolásokból, nem egyszer már engedett!) még a Magyarok Világszövetsége által igényelt egymilliárd forintos kampányköltség is megnövelhet, milyen fontos nemzetpolitikai feladatokra lehetne fordítani. A magyar költségvetésnek a határokon túli magyarság kulturális, szociális és egyházi támogatására szánt hányada a mögöttünk álló esztendőben észrevehetően csökkent, például az Illyés Közalapítvány a korábbi egymilliárd forintos kerethez képest csak nyolcszázmillió forintot kapott (ami a pénzromlást is figyelembe véve igen erős csökkentést jelent!) és hasonlóképpen csökkent a többi nagy támogatási rendszer költségvetése is.

Nem tudom, hogy a következő esztendő költségvetése miként fogja támogatni a kisebbségi magyar közösségek fennmaradását, azt azonban sejtem, hogy a támogatási keret inkább szűkülni, mint bővülni fog. Az a három- (vagy négy)milliárd forint, amelyet most, mondjuk ki nyíltan, a magyarországi politikai elit „látványosság-politikájára” kiad a költségvetés, valójában a támogatáspolitika keretében tehetne a kisebbségi magyarságnak nemzetpolitikai súlyú szolgálatot. Bele sem merek gondolni abba, hogy például az Illyés Közalapítvány oktatási, kulturális és egyházi intézmények létesítésére milyen hatékony segítséget tudna nyújtani ennek a hatalmas összegnek csupán egy részéből!

Végül harmadik aggályomként elmondhatom, hogy a népszavazási kezdeményezés, és ennek számos jele van, mindenekelőtt nem a határokon túli magyarság érdekeit: önazonosságának védelmét, anyanyelvi kultúrájának megőrzését vagy az egyetemes: a határok felett átívelő magyar nemzeti szolidaritás és a magyar-magyar kapcsolatok erősítését szolgálja, hanem elsőrendűen magyarországi politikai erők és társadalmi szervezetek érdekeit. Ez lehet a politikai térnyerés és az erődemonstráció érdeke is, meglehet nem igazán megfontolva azt, hogy egy sikertelen vagy kevésbé sikeres referendumnak milyen politikai, erkölcsi és lelki következményei lehetnek a kisebbségi sorban élő magyarság körében. Sajnos, általános és régóta kialakult tapasztalatom, hogy a magyarországi politikai erők, a magyarországi politikai elit kezdeményezései és javaslatai nem mindig a magyar kisebbségi közösségek jól megfontolt érdekeit, nem az egyetemes magyar szolidaritás érvényesülését szolgálják, hanem a politikai erők, a politikai elit saját érdekeit: nem a nemzetpolitikát, hanem a pártpolitikát. Azt ugyanis szomorúan megszokhattuk, hogy a magyarországi politikai elit a saját rövid távú érdekeinek védelmére orientáltan nélkülözi a hosszú távú: nemzetpolitikai és nemzetstratégiai gondolkodást.

Igazából nagyon egyszerűen el lehetett volna végezni azokat a tennivalókat, amelyekkel most a népszavazásra egybegyűlő magyar polgároknak számot kell vetniök. A kettős állampolgárság jogi szabályozását először is ki kellett volna dolgozni, ki kellett volna alakítani, különös tekintettel arra, hogy például egy Erdélyben, Vajdaságban vagy Kárpátalján élő, magyar állampolgársággal is rendelkező személy részt vehet-e a magyarországi választásokon s milyen mértékben veheti igénybe a magyar állampolgárok különféle jogosultságait (erről különben a státustörvény már egyszer rendelkezett). Fel kellett volna mérni (akár most fel kellene mérni), hogy a kettős állampolgárság jogintézménye nem fog-e együtt járni azzal, hogy a kisebbségi sorsban élő magyarok nagy számban hagyják el szülőhelyüket. És természetesen fel kellene mérni azt is, hogy a kettős állampolgárság jogi következményei mekkora terhet rónak a magyar költségvetésre, következésképp a magyarországi adófizetőkre. Majd a parlament elé kellett volna vinni a törvénytervezetet (ahogy más közép-európai országban is tették), és a Magyar Országgyűlésre kellett volna bízni a kérdés eldöntését.

Nem hiszem, hogy az a testület, amely nemrégiben óriási többséggel támogatta az ügydöntő népszavazás kiírását, ne tudott volna megfelelő törvényt alkotni a kettős állampolgárság ügyében. Ez az ügy ugyanis, akárcsak a kórház-privatizáció vagy az állami vagyon privatizációja, elsőrendűen a népszuverenitás legfőbb testületére tartozik, minthogy a Magyar Országgyűlés nem egyszerűen politikai vitaklub (amely saját felelősségét egy referendumra háríthatja át), hanem országos törvényhozás, amelynek a nemzet, az ország érdekében történelmi döntéseket kell hoznia. Kérdés, hogy némely politikusok miért nem tartják erre a feladatra alkalmasnak a törvényhozást?

Forrás: Erdélyi Riport, 2004. november 18.