M. László Ferenc

Tertium non datur

"Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti "Magyar igazolvánnyal" vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?" - imígyen szól a "nagy kérdés", melyre a választásra jogosult magyarországi polgárok december 5-én választ kell adjanak.

Igaz vagy hamis, elmégy-e szavazni vagy nem, igen vagy nem, nincs harmadik lehetőség. A kárpát-medencei magyar politikai elit és az anyaország szavazati joggal bíró polgárai ismét bekerültek Trianon csapdájába. Olyan fajsúlyos kérdésre kell választ adni december 5-én, amely igen nagy mértékben beszűkítheti a nemzeti politizálás mozgásterét, ismét bekergetik az elefántot a porcelánboltba, éppen, amikor úgy tűnt, hogy a korábbi évtizedek szilánkjait sikerült eltakarítani, vagy legalábbis a szőnyeg alá söpörni. Nem beszélve arról, hogy mindez további töréseket okozhat a magyar-magyar együttműködésben, elég csak a "nem"-re buzdító kormánypártok és a választásokra készülődő RMDSZ viszonyának megromlására gondolni. Aki egy kicsit is ismeri ezeket a kárpát-medencei kényszerpályákat, amelyeket át- meg átsző egy sor érzelmi szál, az tudja, hogy ezt a kérdést, így, ebben a formában nem lett volna szabad feltenni.

A felelőtlenség elviselhetetlen könnyűsége

Legalábbis felelősségteljesen gondolkodó politikus nem játszik ezzel a tűzzel, mert nem attól elkötelezett az ügy iránt - és mondjuk ki, párthovatartozástól függetlenül a rendszerváltozás óta a magyar kormányok igenis felvállalták a határon túli magyarok érdekeinek hangsúlyos képviseletét, az Antall József által megadott irányt mindenki tartotta -, ha hangosan veri az asztalt, és a mellét, hanem, ha csendesen cselekszik. De a kettős-állampolgárságról szóló népszavazás kényszerpályáját nem is felelősségteljesen gondolkodó államférfiak vetették fel, hanem egy fantomszervezet agresszív, de a közéletben jelentéktelen vezetője. A Magyarok Világszövetsége ugyanis már hosszú évek óta képtelen ellátni feladatait - az állandó belső ideológiai viták miatt talán soha nem is volt képes -, Patrubány megválasztása óta pedig nem több, mint egy kisebb, radikális jobboldali csoport gyűjtőhelye. Székházában mindenféle revizionista, szittya-mániákus, beborult társaság székel, és az elnök megszólalásai a MIÉP jobbszárnyának frazeológiáját idézik. Az MVSZ eredetileg ennél sokkal többre volt hivatott. A kárpát-medencei nemzeti politizálás összehangolása persze sziszifuszi munka, úrrá kell lenni azon az érzelmi kavalkádon, ami a magyar nemzettudatot majdnem egy évszázada kísérti, és ami tabukat, elfojtásokat idéz elő, de amelyeket csak nagyon nagy óvatossággal lehet kezelni. Ez lett volna az MVSZ feladata, de már Csoóri Sándor elnöksége alatt a szemben álló szekértáborok kutyakomédiájának helyszíne lett, meg persze a szétosztandó pénzösszegek Bermuda-háromszöge. Ennek kívánt véget vetni a maga módján Orbán Viktor, amikor a jobboldal egyik legpragmatikusabb személyiségét, Boros Pétert kívánta az elnöki székbe ültetni. Mindenki tudta természetesen, hogy ezzel a Fidesz egyszerűen le akarta nyúlni a szövetséget, távolról sem azzal a céllal, hogy egy nemzeti minimumot találjon a szembenálló felek kibékítésére - ezt a nagyra törő elképzelését Orbán gyakorlatilag már 1993-ban feladta -, hanem, hogy ráerőltesse a határon túli szervezetekre az akaratát. Akkor ésszerű döntésnek tűnt Patrubányt segíteni Borossal szemben, az MVSZ függetlenségének megőrzése érdekében, de igen hamar kiderült, hogy rossz döntés született. Az új elnök összeférhetetlen, de nem is csoda, hiszen összeesküvés-elméletek terhelik a fejét, a kirekesztő nemzettudat egyik apostola, számára az MVSZ nem a kompromisszumok keresésének színhelye, hanem a "nemzetmegmentők igaz társasága". Boros bukása után persze lesújtott Orbán büntető kardja: az MVSZ-től megvonták a támogatásokat, átpakolva azokat a kezelhetőbb Illyés Közalapítványhoz. Az elmúlt években szinte csoda, hogy a Szövetség ki tudta fizetni székházának rezsiköltségeit. Ezzel párhuzamosan a magukra valamit is adó személyiségek hátrahagyták Patrubány szervezetét, és ezzel az MVSZ végelegesen egy szélsőjobboldali csoporttá züllött, senki nem veszi komolyan őket, a lényegi magyar-magyar egyeztetésekre a MÁÉRT-en kerül sor. Így történhetett meg az, hogy egy marginalizálódott, fanatikus figura fel akarván törni az ismeretlenségből bedobta ezt a rendkívülien kényes kérdést a köztudatba. Az ő felfogásában - hányan és hányan követik a jobboldalon ebben a játékban, lásd Duray Miklós legutóbbi nyilatkozatát, miszerint a népszavazás ügyében végre „elválik a szar (sic!) a víztől” - ez a magyarság próbatétele is: aki nem szavaz, vagy nemmel szavaz, az nem lehet igaz magyar. A negyvenes évek óta először történik meg, hogy a nemzetstratégiai döntéseket a szélsőjobb próbálja diktálni. Pedig a negyvenes évek Európája már nagyon régen eltűnt a történelem süllyesztőjében, és akibe szorult egy csipetnyi jóérzés, az nem kívánja vissza a két világháború közötti időszak zsákutcáit.

Persze, a határon túli magyarság - a kisebbségi sorsból adódó félelmei, túlfeszített érzelmei miatt - nem igazán lát bele a budapesti politikai iszapbirkózás rejtelmeibe, számára a kettős-állampolgárság ügyének felvetése a nemzeti igazságosság helyreállításának eszköze, gyógyszer a Trianon-sebre. Képtelen disztingválni, és egy esetleges „nem” esetén arra a következtetésre juthat, hogy a magyarországi magyaroknak nem kell a szegény rokon. Teljesen jogosan azt érezhetik, hogy ennek a kérdésnek a megoldása minden részletkérdést felülír, erkölcstelen olyan „piszlicsár” problémákat felvetni, hogy milyen anyagi vonatkozásai lesznek az állampolgárság megadásának, hogy kezdetét veszi-e vagy sem az elvándorlás, hogy miképpen reagálnak majd a szomszéd államok, hogy jogilag egyáltalán megoldható-e stb. Nem látják, hogy nem ez a gettóból kivezető út. És felelős politikusaik nem tehetnek egyebet, kényszerből követik Patrubányt.

Pars pro toto

Pedig az ügy legalább két igenis megválaszolandó lényegi kérdésre bontható. Az egyik, hogy helyes-e a kettős-állampolgárság intézményének bevezetése a kárpát-medencei magyarság helyzetének javítása érdekében? Hazudik, vagy legalább is ostoba, aki erre csípőből rávágja az igent. Mert erre csak a magyar nemzetstratégia teljes újragondolása után lehet választ adni. Márpedig ebben teljességgel hiányzik a vágyott nemzeti minimum. Ki kellene mondani, hogy milyen stratégia, milyen taktika célravezető. Ki kellene mondani, hogy a határon túli magyarság igazából nem egy egységes massza. Más a helyzete a szlovákiai magyaroknak - aktuál-politikailag is, és uniós polgárokként egyaránt -, más a helyzete a horvátországiaknak és az erdélyieknek, hiszen éppen csatlakozásra váró, nagyon is változóban lévő országok polgárai, és megint más a helyzete a kárpátaljaiaknak és a vajdaságiaknak. Ki kell mondani, hogy a kettős-állampolgárság egyenruhája nem húzható rá mindenkire egyformán.

El kellene döntenie Magyarországnak, hogy miképpen kíván fellépni az Európai Unióban a határon túliak védelmében. Ehhez tapasztalatra van szükség, néhány év tanulóidőre, hogy lássuk, milyen következményekkel jár a májusi csatlakozás, milyen fórumokon lehet lobbizni, kikkel lehet az európai tagországok közül összefogni az egészséges megoldás érdekében. S közben várni, hogy milyen irányba halad a csatlakozásra váró szomszédok politikai kultúrája. Mert tény, hogy nagyon is változóban van. Sokan legyintenek az Unió adta lehetőségekre, de azok bizonyára nem tudnak arról, milyen sikeresen lépett fel a budapesti diplomácia a vajdasági atrocitások ellen Strassbourgban néhány hónapja.

Újra kellene gondolni a szomszédos államokkal való viszonyt. Elősegíteni a nemzeti megbékélést, és ez nem egy-két év munkája, mert tart még a Ceauoescu-kor agymosása. Határozottan tisztázni kéne, hogy miképpen lehet integrálni a romániai magyarságot Romániába. Nem beolvadni, hanem tisztázni a többséghez való viszonyt, gesztusokat tenni. Hogy magyarként otthon érezzék magukat az erdélyiek Romániában.

Sajnos ezen a téren semmi nincs igazán kiérlelve. A két legnagyobb párt álláspontja - még ha nagyon is homályosan van megfogalmazva - gyökeresen eltér. A Fidesz stratégái - elsősorban Németh Zsolt, és persze Orbán Viktor - a kardcsörtetés pozíciójában tetszelegnek. Jóvátételt követelnek, a határon túliak ügyének azonnali rendbetételét, a kisebbségi jogok gyors kiszélesítését. Nincsenek tekintettel a románok, szlovákok, szerbek stb. érzékenységére, mert meg vannak győződve, hogy ez az érzékenység alaptalan és tisztességtelen a meggyötört magyar közösségekkel szemben. Nem veszik figyelembe, hogy az erdélyi ügyekről nem Budapesten vagy Brüsszelben döntenek, hanem a még bizánci hangulatot árasztó Bukarestben. Autonómia-játékot játszanak, és abban bíznak, hogy egy Erdélyen belüli magyar-román kvázi-határ megszabásával keresztül vághatják a gordiuszi csomót. Márpedig ez semmiben nem tisztázza a többség-kisebbség viszonyt, csak lehetetlenné teszi a párbeszédet. Még akkor is, ha érvelésük jogosnak tetszik. Ugyanakkor könnyebb helyzetben vannak, mint a kormánypártok, hiszen ellenzékként azt mondanak, amit akarnak, egyelőre senki nem kéri számon rajtuk ígéreteik teljesítését. De bizony Orbánéknál is nagy fejtörést okozott az állampolgárság-ügy. Mert a jobboldal rendkívül megosztott ebben, ráadásul sokan összeférhetetlennek tartják az autonómiát és a kettős-állampolgárságot. Az a hír járja, hogy a pártszékházban igen sokan morogtak, amikor kiderült, hogy az alkotmánybíróság miképpen döntött a népszavazás kiírhatóságáról. Persze nem volt apelláta, Orbán megszólalása után mindenki beállt az "igen" mögé. Nem is tehettek mást, hiszen ez a magukról kialakított kép összeroppanását eredményezte volna a határon túli közösségekben. Egyébként Orbán álláspontja a párton belül a "szélsőségesebb" irányvonalat jelenti a kérdésben, hiszen a kormányzati tapasztalatokkal rendelkező külügyi káderek tisztában vannak a tojástánc lényegével. A legelképesztőbb jobboldali forgatókönyv szerint egyszerű a megoldás: autonómiát a székelyeknek, a szórványmagyarság pedig költözzön át. Csakhogy ha előbb lesz kettős-állampolgárság, mint autonómia, akkor kérdés, hogy a székelyeket megtarthatja-e Romániában az autonómia, amiről a Fidesz is nagyon jól tudja, hogy a közeljövőben kivitelezhetetlen. A népszavazás körüli kampányban persze erről a Fidesz nem beszél, igazi populista elánnal veti bele magát a harcba. De Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen: a Fidesz igenis készpénzre fogja váltani december 5-ét: ismét bebizonyíthatja, hogy legyőzhető az MSZP, és hogy „magyarabbak”, mint a kormány. Márpedig a szocialisták így kétszer véreznének el egy év alatt - vö. az EP-választások kudarca -, ami felveti az előrehozott választások lehetőségét, és a Fidesz kormányra kerülését.

A kormányzat hozzáállása viszont kritikán aluli. Egy éve húzzák-halasszák az új nemzetstratégia kidolgozását, pedig erről beszélnek már hónapok óta. Késett a MÁÉRT összehívása, késve reagáltak a jobboldal kezdeményezéseire, majd a kormányváltás után hatodrangú kérdés lett a határon túli magyarság ügye. Tutyi-mutyiznak, és itt az eredménye. A népszavazás kiírásakor pedig kapkodtak, először támogatták az „igen”-t, aztán visszavonulót fújtak. Megfutamodtak a párbeszédtől, Gyurcsány és Hiller lemondta erdélyi útját. Ráadásul a magyarázkodásukba gusztustalan felhangok keveredtek: már megint a határon túliak tömeges áttelepedésével riogatnak, jól ismerve a kádári kispolgár félelmeit, aki a viszonylagos jólét elvesztésétől retteg.

Fából vaskarika

Persze, nem lehet szó nélkül elmenni a piszkos pénzügyek mellett sem, de tisztességtelen így felvetni. Mert a megvalósíthatóságot, a kivitelezhetőséget át kell gondolni. Tény, ami tény, a jelenlegi törvények nem tiltják a kettős-állampolgárságot, és a nemzetközi, uniós szerződések sem jelentenek akadályt. De mégis gond, hogy a jelenlegi szabályozás csak egyfajta állampolgárság fogalmat ismer, tehát módosításokra lesz szükség, és kérdés, hogy nem fog ez a határon túli magyaroknak adandó állampolgárság kilúgozásához vezetni. Eleve nem részesülhetnek egy sor juttatásban azok a magyar állampolgárok, akik nem élnek életvitelszerűen Magyarországon. Ugyanakkor az állampolgárság megszerzése a magyarigazolvány és az általa biztosított kedvezmények elvesztéshez vezet.

Éppen ebből adódóan egyik magyarországi párt sem gondolja komolyan, hogy a határon túliaknak teljes jogú állampolgárságot biztosíthatnának. Ahogy a Fidesz hangsúlyozza: nem kell izgulni, úgyis csak egy útlevél kibocsátása az egész. Legyünk őszinték: ez "csak" a vajdaságiaknak és a kárpátaljaiaknak (ráadásul közismert, hogy Ukrajna alkotmánya nem is teszi lehetővé a kettős-állampolgárságot) nyújt némi vigaszt, hiszen a többi szomszéd rövidesen bevonul az Unióba, és az ottaniak úgyis megkapják az uniós polgárjogot. A jogászok szerint, ha 2007-ben leereszkedik a schengeni-vasfüggöny, akkor ez az útlevél sem segíthet az Unióból kimaradó magyarokon. Tehát a "nemzetpolgárság" hilleri ötlete vélhetően olyan sorsra jut, mint a státusz-törvény: nesze semmi, fogd meg jól.

Ha meglenne az útlevél - azaz a kiherélt állampolgárság -, akkor boldog tulajdonosai bármikor áttelepülhetnek Magyarországra. Nos, itt átszakadtak a gátak, és megkezdődött a számháború. Még az egész ügyet kirobbantó Patrubány is százezer vándorral számol. A kormánypártok nyolcszázezerrel riogatnak (úgy kalkulálva, hogy a magyarigazolványosok nagy része átköltözne) és a Fidesz szerint is beindul egy komoly átköltözési hullám. Mint, ahogy fentebb megfogalmazódott, ez részben elvi kérdés (döntsük el mi a cél, a megmaradás, vagy a költözés szabadságának biztosítása, a szórványmagyarság "megmentése" az asszimilációtól), részben pénzügyi. Mi mennyibe kerül, mennyire terheli meg a magyar költségvetést? És legyünk őszinték: ezt a kérdést nem lehet lesöpörni az asztalról, mert a szociális és egészségügyi rendszer Magyarországon eleve a tönk szélén áll.

Persze, a határon túli szervezetek vezetői egyértelműen felsorakoztak az "igen" mellett. Nem tehetnek mást, hiszen a szavazóik azonnal vérüket vennék. Közben tudjuk, hogy az RMDSZ már csináltatott egy felmérést az elköltözési hajlandóságról, és az eredményeket látva nagyon is jól tudják, hogy maguk alatt vágják a fát. De vajon mondhatnak-e mást a romániai választások előtt?

Egyedül Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke merte bevallani, hogy nem feltétlenül jó ez az állampolgárság-ügy. Igaz, ő is az "igen" mellett van, de szerinte az elvándorlás így is, úgy is egy már meglévő folyamat, maximum kissé felgyorsítja majd a kettős-állampolgárság megadása. Kovács okfejtése szerint a népszavazás nem igazán jelent megoldást a határon túliak egzisztenciális gondjaira, sokkal jobb lenne egy komoly programot kidolgozni a megmaradás elősegítése érdekében.

A "Maradjonotthonkiskomám"-projekt

Így nevezte el a magyarországi sajtó - az Indexes Tóth-Szenesi Attila poénját továbbgördítve - a Hiller István által bedobott ötletet, a Szülőföld-projektet. A megújhodni igyekvő szocialisták ezzel akarják bizonygatni, hogy mennyire elkötelezettek a nemzeti ügy iránt. Ugyanakkor így kívánták leszerelni a múlthét pénteken összeült MÁÉRT-on a határon túli magyar szervezeteket. Nem igazán sikerült meggyőzni őket, Markó és Kasza felháborodva kritizálta a kormánypártokat, amiért azok nem állnak ki teljes mellszélességgel az "igen" mellett. A kiszivárgott információk szerint az ötletet mindenki díjazta, de nagy volt a morgolódás, amiért a program részletes tartalmáról a hétvégén még semmit nem lehetett tudni.

Jelenleg a kormány éppen tárgyalja a Szülőföld-programot, a különféle minisztériumok szakértői nekiláttak a részletek kidolgozásához, és nem meglepő, hogy a főszerepet a Pénzügyminisztérium kapta. Állítólag a miniszter hátán felállt a szőr, amikor arra kérték, hogy újabb milliárdokat szakítson ki a költségvetés amúgyis szegényes kincseskamrájából. Az elképzelés szerint ugyanis létre kell hozni a Szülőföld Alapot, amelybe rögtön egy milliárd forintot pumpálnak Gyurcsányék, aztán a magán- és jogi személyek minden egyes beadott forintjához hozzátesznek még egyet.

Petróczi Sándor, Szabó Vilmos MeH államtitkár kabinetfőnöke lapunknak elmondta, hogy jelenleg az Alapot kezelő testület szabályzatán munkálkodnak. A testületbe minden szomszédos ország magyar szervezete (amelyik teljes jogú tagja a MÁÉRT-nak) delegál majd egy-egy tagot, illetve ugyanennyit küld a mindenkori magyar kormány is. A szervezetek javasolnak, a kormány pedig kiválasztja a tagokat. A pénzek szétosztásáról majd a Testület dönt, természetesen pályáztatás révén. Kérdés persze, hogy ez nem fog-e ismét a politikai nepotizmus mocsarába fulladni?

Egyszóval a Patrubány és csapata által kiváltott bonyodalom rendesen felkavarta az állóvizet a mi kis Kárpát-medencénkben. Következményei egyszerre lehetnek negatívak - újabb konfliktusok a szomszéd országokkal, politikai válság, törések a magyar-magyar viszonyban, és végül egy kicsontozott kettős-állampolgárság -, de lehetnek pozitívak is. Mert ha ez a vita végül is elvezethet a részletkérdések végiggondolásához, egy komoly, hosszú távú nemzetstratégia kidolgozásához, akkor nyert ügyünk van. Látva a feszültségeket, az érzelmek hullámzását, a bekiabálásokat én nagyon pesszimista vagyok.

Forrás: A Hét, 2004. november 18.