Bíró Béla

Felhívás kulturkampfra?

A kettős állampolgárságról szóló népszavazás, egyet kell értenem az SZDSZ álláspontjával, át nem gondolt, az adott körülmények közt kizárólag problémákat generáló, felelőtlen ötlet. Az azonban, hogy egy ilyen felelőtlen ötlet mögé a mai Magyarországon tömegeket lehetett állítani, sajnos azt jelzi, hogy a magyarországi közvélemény jelentős része igenis tudatában van annak, ami számunkra határon túli magyarok számára evidencia, de Magyarországon közel sem mindenki számára az, hogy ugyanis a kisebbségi kérdést Trianon után közel egy évszázaddal sem sikerült megnyugtatóan rendezni.

Maga a népszavazás sajnos nem old meg semmit. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke igazat mond akkor, amikor azt állítja, hogy a kettős állampolgárság megszerzése gyakorlatilag mindössze európai útlevelet jelenthet. Az, hogy a határon túli magyarok illetéktelen juttatásokban ne részesedhessenek olyan részletkérdés, mely minden további nélkül megoldható, a juttatásokat csupán adófizetéshez, biztosításhoz, állandó életvitelszerű magyarországi tartózkodáshoz kell és lehet kötni.

Ami a kivándorlást illeti sem várható változás. Azt az egy évet, amihez az állampolgárság megszerzését a mai törvény köti, bárki különösebb nehézség nélkül kitöltheti. Aki el akar menni és képes állást, illetve lakást szerezni magának, ma is megteszi, ezután is meg fogja tenni. Aki nem, ma sem teszi meg és ezután sem fogja.

A magyar állampolgárságnak egyetlen tényleg gyakorlati haszna lehet számunkra: tudatosíthatja bennünk, hogy érdemes magyarnak megmaradni, mert van egy állam, mely - ha szülőhazánk nem hajlandó valóban egyenjogú magyar polgárként elfogadni - továbbra is magyarként tart ránk igényt. Magyarán a magyar identitás fenntartásába ölt nem jelentéktelen többlet-erőfeszítés (két kultúra és nyelv alapos elsajátítása), semmi körülmények között sem válhat elvesztegetett energiává. Nyugodtan dolgozhatunk nemzetiségi létünk gazdasági, kulturális, politikai kereteinek kiépítésén, munkánk kedvezőtlen feltételek esetén sem mehet veszendőbe. És miért ne vallanók be, ha az áttelepülés elől elhárulnak az akadályok, a magyar politikai osztály egészében rákényszerül arra, hogy a nemzetközi nyilvánosságban és szomszédainál végre összehangolt és határozott lépéseket tegyen a magyar kisebbségek helyzetének tartós és európai szellemű rendezése érdekében. Mert hogy csupán ebben az esetben fogunk szülőhazánkban tényleg megmaradni. Egyébként nem az asszimilációt, hanem a kivándorlást fogjuk választani.

A népszavazás ezért (ha pusztán konkrét tartalmát nézzük) nem számunkra haszontalan és nem is számunkra káros. A magyar társadalmon belüli szakadékokat fogja - bizonyosan - tovább mélyíteni. Újabb olajat önthet a tűzre. A kormánypártok abbéli (nem teljesen megalapozatlan, de továbbra is hibásan kezelt) félelmükben, hogy az erősen jobboldali beállítottságú kisebbségi magyarok távlatilag magyar állampolgárokká válhatnak, és a magyar politikai közösségen belül a jobb és a baloldal közti instabil egyensúlyt hosszabb távon stabil jobboldali dominanciába billenthetik át, elkövették azt a hibát, hogy híveiket a kettős állampolgárság elutasítására szólítják föl. Az általuk használt érvek sajnos gyengén megalapozottak, hellyel-közzel teljesen megalapozatlanok, így azok viszonylag könnyen cáfolhatóak. S a "cáfolatot" a jobboldal lelkesen el is végzi majd. Ami a baloldali alternatíva vonatkozásában súlyos következményekkel járhat. Az amerikai választások is azt bizonyították, hogy politikai opcióik megfogalmazásakor még a magyaroknál jóval individualistább amerikai választók is hajlamosak erkölcsi-kommunitárius szempontok figyelembevételével mérlegelni.

S hogy a határon túli magyarok miért jobbára jobboldaliak? Legfőbb ideje volna végiggondolni. Rá kellene ébrednünk, hogy a baloldali diskurzust nemzeti vonatkozásban meghatározó liberálisok - minden irántuk érzett rokonszenvem dacára mondom - folyton több éves késéssel fogadtak el olyan igazságokat, melyeket a jobboldal eleve evidenciának tekintett, s melyek elfogadása a nyugati liberális diskurzusban már jó ideje bekövetkezett vagy folyamatban volt. A kollektív jogokról a magyar liberálisok a rendszerváltást követő időszakban hallani sem akartak, minden idevonatkozó argumentumot a szellemileg visszamaradottaknak kijáró elnézéssel utasítottak vissza (lásd például Konrád György attitűdjét a korabeli sajtóban és a román-magyar értelmiségi találkozókon), hogy aztán belássák: a fogalom elfogadása elkerülhetetlen (lásd Kis János: Túl a nemzetállamon című remekbeszabott tanulmányát). Az autonómia fogalmát azonban továbbra is elfogadhatatlannak, de legalábbis erősen kockázatosnak vélték (lásd Konrád György és Bauer Tamás e tárgyban kifejtett nézeteit), végül azt is el kellett fogadniuk (maga Bauer Tamás és Konrád György is elfogadta, de mindketten anélkül, hogy a döntés politikai konzekvenciát is vállalták volna). A határok fölötti nemzetegyesítés gondolatát minden liberális ellenezte. Kende Péter Emil Constantinescu 1996-os államelnökké választásakor Húsz millió magyar miniszterelnöke című pamflettjében (Magyar Hírlap), azt írta, hogy a romániai magyarok választottak maguknak miniszterelnököt, Magyarország tehát leveheti kezét a romániai magyarokról, a kisebbségi kérdés magyarországi feszegetése ezentúl csakis szeparatista (?) szándékokat takarhat. A Kedvezménytörvényt még a kérdéskört tárgyilagos és maximális intellektuális tisztességgel megközelítő Kis János is a "nacionalista jobboldal egészének kompromittálódását, félreszorulását" kiváltó "kalandként" diagnosztizálta (Státustörvény. Magyarország válaszúton.) A nemzetközi közösség azonban a törvényt - nem túl jelentős módosításokkal - elfogadta. A ténybe végül a liberálisok is kénytelenek voltak beletörődni. Főként azért, mert a gondolatot maga a korábban hivatkozási alapként használt Nyugat hozzánk közelebb eső része, Európa sem utasította el egyértelműen. Sajnos mindez folytonos késéssel, kölcsönös indulatoktól terhelt konfrontációk nyomán következett be.

Mindazonáltal az a "nemzetellenes" indulat, mellyel a baloldalt a jobboldal folyamatosan megvádolta merő fabuláció, a liberális és szocialista attitűd mögött valójában a Kelet-Közép Európára nem, vagy csak komoly fenntartásokkal érvényes amerikai liberalizmus iránti elkötelezettség állt. Ami egyben a Monarchia liberális hagyományainak természetes folytatását (a nemzetek "fölötti" állam - voltaképpen az un. "nemzetállam" - ideájának továbbvitelét) is jelentette. Annak lehetőségét senki nem mérte fel, hogy a Monarchia szétesése talán éppen ezeknek a "hagyományoknak" volt tulajdonítható, s ha 1849 után még komoly támogatottságot élvező föderatív területi elv (a Franz Stadion által képviselt "területi elkülönülés a közigazgatásban") és nem az államnyelvekre alapozott centralizáció (a "politikai nemzet" eszméje) kerekedik felül, a Monarchia egyfajta keleti Svájccá alakulhatott volna át. Általános volt a nézet (de az elvet legvilágosabban Tamás Gáspár Miklós mondta ki), hogy a Monarchiát maga az (akkor még szintén liberális megalapozottságú) nemzeti eszme, és nem a nemzetiségi autonómiák elutasítása juttatta zátonyra. A magyar liberálisok ezért továbbra is úgy vélték, hogy a követendő modell az amerikai-francia "politikai nemzet" (az újabb terminológiában az "állampolgári nemzet") eszméje. (A magyar liberálisok által követett francia és angolszász politikai diskurzusban a "nemzet" ma is az "állam" puszta szinonimája.) Az európai és főként a kelet-közép európai helyzet sajnos a merőben eltérő államszerkezethez adaptálódott amerikai doktrínára alapozva továbbra sem rendezhető. Az Európai Unió államai, Kanada és számos más ország ezért kénytelen a Monarchia által az 50-es években föladott területi elv irányában tapogatózni. És látványos sikerekkel. Ez a magyarázata annak, hogy a szocialisták és nyomukban a liberálisok is folytonosan korrekciókra kényszerülnek. Ha belátásaik másfél- vagy éppenséggel egy évtizeddel korábban következtek volna be, s ha ezeket a liberalizmus autonómiára, pluralizmusra, toleranciára, minimális államra, szubszidiaritásra és egyebekre vonatkozó alapelveinek jegyében maguk a liberálisok kezdeményezik, a magyar jobb- és baloldal a nemzetközi nyilvánosságban és a szomszédos államok politikai köreiben is konkrét lépéseket tehetett volna annak érdekében, hogy a magyar kisebbségek autonóm közösségekként integrálódhassanak a többségi politikai közösségekbe ("állampolgári nemzetekbe") illetve az összmagyar kulturális közösségbe (a "kulturális nemzetbe"), ma már bizonyosan nem kerülhetne sor egy szélsőségesen nacionalista kisebbség által kiprovokált és a magyar demokratikus jobboldal által sem igazán óhajtott "megmérettetésre". Arról nem is beszélve, hogy ma a kisebbségi társadalmakban is legalább annyi (ha nem éppen több) híve lehetne a baloldali (és főként a liberális) alternatívának mind a jobboldalinak...

A népszavazás, ha igennel végződik, gyakorlatilag nem jelent majd semmit, legrosszabb esetben is a morális szempontból legalább olyan értékes magyar igazolványt teheti fölöslegessé, ha meg nemmel, akkor "valóságos katasztrófát" jelenthet számunkra, hiszen a magyarországi viszonyokat rosszul vagy egyáltalán nem ismerő határon túli magyarokban igazolni fogja azt az egy-két fájdalmas élményből - a kisebbségiek túlérzékenységével - előítéletté általánosított feltevést, miszerint a "bennszülött" magyarok nagy része úgymond utál bennünket, magyarokat, azaz "lelkülete szerint" nem is magyar.

Márpedig most, az Európa Unióhoz való felzárkózás amúgy sem könnyű időszakában egyéb sem hiányzik nekünk, mint az "igazszívű" és "idegenlelkű" magyarok közti újabb kulturkampf felszítása. Mert Európa, melynek államai zömükben rendelkeznek a külhoni állampolgárság intézményével (sőt többnek közülünk milliós nagyságrendekben vannak külhoni állampolgáraik), nem csupán a nacionalistákat fogja gyanakodva szemlélni, de az éppoly irracionálisan viselkedő antinacionalistákat is. Merthogy, ha alaposabban belegondolnak, ebben az antinacionalizmusban a nacionalizmus egy sajátos, általuk ismeretlen formáját, a kultúrnacionalizmussal szemben álló (de éppoly rossz ízű) állampolgári nacionalizmust (az un. xenofóbia egy sajátos formáját) kell majd felfedezniük (a 21 millió "román" mítoszát például), azt a különös jelenséget, hogy a baloldal a választásokon következetesen és kizárólag "országban" ("velünk az ország", értsd az "állampolgári nemzet"), a jobboldal következetesen "nemzetben" ("Hajrá magyarok, hajrá Magyarország!", ahol "Magyarország" nyilván minden magyarok hona) gondolkodik (úgymond), merthogy a bal és a jobboldali kebelben is érző (értsd: az "országért" vagy a "nemzetért" sajgó) szív dobog. (A hangsúly természetesen a "vagy"-ra teendő, lévén, hogy az "is" az újmagyarban tilalmas fogalom.)

Az, ami az utódállamok kormányainak a magyar igazolvány kapcsán nem sikerült, hogy ugyanis szőröstől-bőröstől, azaz kormánypártostól és ellenzékestől lejárassák Magyarországot, azt ez a népszavazás akár meg is teheti.

Forrás: A Hét, 2004. november 18.