Parászka Boróka

Skizofrénia

Nehéz lenne még egy érvet mondani a kettős állampolgárság mellett, vagy ellen. Olyan intenzíven foglalkoztatja ez a magyar társadalmat, hogy minden lehetséges kérdést és választ megfogalmazott már. Egyetlen szempont maradt hátra: megvizsgálni, hogy miért érint ilyen érzékenyen ez a probléma. Nem, nem a Trianon-szindrómáról van szó. Nem a rendezetlen magyar-román, magyar-magyar viszonyról. Nem a nemzetről, és nem az államról, államokról folyik itt a disputa. Ez a kérdés a magyar társadalom kórkérdése, amely ilyen-olyan formában újra és újra felüti a fejét. Egy olyan társadalom kórkérdése, amely saját helyzetével szembenézni nem tud, és nem is akar, viszont kedvvel ringatja magát bele képzelt lehetőségekbe, helyzetekbe. Egy olyan társadalomé, amely célul tűzte ki magának, hogy kitalálja, létrehozza magát. Egy társadalomé, amely nem ismerte fel, hogy már rég itt van. Él. Élődik. Maga mögött hagyta a kuruc-labanc egymásnak fenekedést, a tizennyolcadik, jakobinus összeesküvő századot, de maga mögött tudja már a nemzetépítő tizenkilencediket is. (A huszadikban nem vagyok biztos. A gazdasági, szociális és kulturális válság-század, úgy tűnik, nem ért véget.) Szóval itt állunk, ebben a század végi, század eleji "nagy pocsékolásban". Ország-, és adminisztratív határok között. Unió előtt. Rendszerváltás után. És akkor azon gondolkodunk, hogy hogyan rendezhetnénk át a határokat. Amelyeknek az átrendezéséről, átjárhatóságáról már úgyis döntés született, amikor a csatlakozási tárgyalásokat megkezdték. A kettős állampolgárság intézményén fantáziálunk. És senki sem teszi fel azt az egyszerű, mégis kényelmetlenül megkerülhetetlen kérdést: miért nincs nekünk egyetlen állampolgárságunk sem? Miért nem akarjuk kikényszeríteni mindazokat a jogokat, lehetőségeket, amelyekkel a román állam tartozik nekünk? Vagy, ami még riasztóbb: miért nem élünk mindazokkal a lehetőségekkel, amelyekkel román állampolgárként rendelkezünk (s amelyekről nem tudunk, vagy nem akarunk tudni)? Miért nem vesszük komolyan azt az egy állampolgárságot, amely már amúgy is adva van? Amely biztosítéka kéne, hogy legyen alapvető emberi, kulturális jogainknak. Autonómiáról filozofálunk, de nem tudjuk, hogy az önrendelkezés a demokratikus rendszerek alapelve. Hogy ez nem valamiféle nóvum, erdélyi magyar politikai spanyolviasz. Hanem egyszerű, jól kipróbált és bejáratott politikai rendezőelv. Igazolványokat gyártunk olyasmiről, amelyet igazolni nem illik, és nem szabad. Mert nem kartotékadat, és nem bürokratikus jóváhagyás kérdése az ember nemzeti hovatartozása. Különböző támogatási rendszereket, juttatásokat, segélyeket, ösztöndíjakat és ösztöndíj-kiegészítéseket, pályázatokat építgetünk. Toldjuk-foldjuk nyomorult helyzetünket. És nem ismerjük be, hogy itt az alapbérekkel, az alapellátással van baj. Az alapkérdéseinkkel, alapelvárásainkkal. Hogy mindhiába minden kívülről jövő injekció, pénzügyi pótcselekvés, ha nincs működő gazdasági, szociális rendszer mögöttünk, alattunk és körülöttünk, akkor nincs az a többszörös állampolgárság, az a szépen hangzó kuratórium, veretes alapítvány, hímes mecénás, népért síró bús bocskoros politikus, aki/amely segíthetne rajtunk. Jajong a politikum, és számon kéri a pártatlan tájékoztatást, de hiányzik a sajtó függetlenségét biztosító jogszabály, intézmény és támogatási rendszer. Minden álkérdéssel és fedezet nélküli fantáziával ugyanoda jutunk. Mivel nem tanultunk meg tiltakozó, jogkövető és jogkövetelő állampolgárnak lenni, mivel egyetlen értékelhető állampolgárságot sem tudunk kicsikarni: hogyan lehetne mindjárt kettő? És hiába szavaltunk autonómiáról, ha nem tanultunk önállóságot. S majd a sajtó is kinyíródik végül, a politikus pedig, s vele a társadalom is, homokos, vizes síkra ér. Pucéron, nyilvánosság nélkül. Az lesz a magyar nemzeti skizofrénia végső stádiuma.

Forrás: A Hét, 2004. november 18.