Szunyogh Szabolcs

Miért akartam igennel szavazni?

Először is azért, mert magam is menekültektől származom, édesanyámnak a ma Ukrajnához tartozó Beregszászról kellett elmenekülnie, holott gépészmérnök nagyapám és orvos dédapám valamint az egész családjuk nagyon sokat tett Kárpátaljáért, és mély, fájó, nem gyógyuló sebet ütött lelkükben az, ami az első világháborúba való értelmetlen beugrásunk következtében történt. Jártam néhányszor "odaát", és mindig elkeseredve jöttem vissza, a /pusztulás és a reménytelen nyomor /emlékképeivel szívemben.

Igennel akartam szavazni racionális meggondolásokból is. Úgy látom, a migráció az egész fejlett világot nemcsak egyszerűen jellemzi, hanem előbbre is viszi. A bevándorlók mindig vállalkozó kedvűek, mindig ambíciózusak. Ők építették fel Amerikát. A mai Nyugat Európa gazdagságához is döntően járulnak hozzá a török, maláj, arab, kínai, indiai bevándorlók. Nem látom tehát tragédiának, ha hazánkba is megindul a bevándorlás, s ha a bevándorlók serege magyar ajkú emberekből áll, az nagyon sok későbbi problémának elejét veheti.

Igennel akartam szavazni azért is, mert úgy éreztem, fontos, hogy kitörjünk egy rossz sémából: abból nevezetesen, amivel a jobboldal folyamatosan rágalmaz bennünket, hogy a liberálisok nemzetellenesek. Ez a vélekedés /természetesen nem igaz/, de attól még terjed. Kifejezetten hasznosnak tartottam volna, ha nyilvánvalóvá tesszük, hogy attól, hogy valaki szabadelvűen gondolkozik, hogy a verseny, a demokrácia és a multikulturális társadalom híve - szóval attól, hogy valaki szellemi fejlődésében nem ragadt le a felvilágosodás előtt, valahol a vallásháborúk korában, attól még vállalhat sorsközösséget például a határontúli magyarokkal. Úgy gondoltam, hogy ez a gesztus is sok későbbi probléma vitorlájából kifoghatja a szelet.

És végül igennel akartam szavazni azért is, mert végigolvastam a népszavazásra feltett kérdés szövegét. Általában hasznos, ha megnézzük, hogy mire kell válaszolnunk, mert nagyon jellegzetes, a lélektan által jól ismert emberi tulajdonság, hogy nem arra felelünk, amit kérdeznek, hanem /amit gondolunk, hogy kérdeznek/. Ez esetben is nem arról kell döntenünk, hogy kapják-e meg a határontúli magyarok a kettős állampolgárságot, hanem hogy hozzon-e erről törvényt a Parlament. Ez nagy különbség. Abba a törvénybe ugyanis nagyon sok garanciát be lehet építeni. Például meg lehet szabni bevándorlási kvótákat, az ország teherbíró-képességének, a hazai tőke munkaerő-szükségletének megfelelően. Vagy meg lehet szabni, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező személy csak a második parlamenti választáson vehessen részt, hogy legyen ideje kellő tapasztalatot gyűjteni, megalapozott véleményt formálni egy olyan országról, amelyet talán távolról szeretett, de amelyben nem élt soha.

Sajnos azonban, az a képtelen helyzet alakult ki, és ez kifejezetten néhány politikai erő bűne, hogy egy olyan /mélyen nemzeti érzelmű ember/, mint amilyennek én magamat tartom, nem teheti meg, hogy most igennel szavazzon. Egyszerűen elvették ezt a döntési lehetőséget tőlem, belekényszerítettek egy hamis dilemmába.

Engem nem az izgat, hogy mennyibe kerül ez a döntés, milyen terheket ró ránk s így tovább. Azt hajlandó vagyok tudomásul venni, hogy segítenünk kell. Persze, hozzáteszem, /talán nemcsak a magyar anyanyelvűeknek kell segítenünk/, hanem mindenkinek, aki bajban van a Kárpát-medencében, ha ukrán, ha román, ha szlovák, és hát talán a segítségnyújtásnak is van egy /ésszerű határa/, nem állhat elő olyan helyzet, hogy a segítséget nyújtó humánus okokból tönkreteszi magát, de tételezzük fel, hogy erről most nincs szó. Egyébként nemcsak én gondolkozom így. A kárpátaljai árvíz idején az az oktatási hetilap, amelynél dolgozom, gyűjtést szervezett az iskolások megsegítésére. Nagyon sok adomány érkezett, de messze a legtöbb adományt, sőt: az adományok többségét abból az alternatív közgazdasági tanintézetből kaptuk, amelyik a személyiségközpontú, liberális, szabadelvű pedagógiának az egyik fellegvára Magyarországon. És ezt az adományt nem az igazgató utalta át, hanem a gyerekek hordták össze. /Nyilván megfelelő pedagógusi szervezésnek köszönhetően./ Fogalmunk sincs, név szerint ki mennyit adott, nem is volt feltüntetve, csak azt tudjuk, hogy a bajba került határontúliak megsegítésére legtöbbet a liberális iskolába járó gyerekek áldozták.

Engem először az bizonytalanított el, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezetője kijelentette, ezzel a szavazással bebizonyíthatjuk, hogy "mégiscsak becsületes népség a magyar". Na, mondtam, már megint le akarnak vizsgáztatni magyarságból, de legyintettem, nem olyan fontos emberek ezek, hogy tőlük függjön, miképp szavazok. De aztán egyre másra jöttek ezek a nyilatkozatok, melyek szerint ez a szavazás így becsületbeli kérdés, úgy becsületbeli kérdés, hogy most már ott tartunk, sikerült nekik a dolgot véglegesen így beállítani. Most már két Magyarország lesz: egy becsületes, nemzeti, keresztény és Fidesz-párti, valamint egy másik, amelyik csak a maga hasznát nézi, na /ezek vagyunk mi/. És jönnek a szórólapok, az e-mailek, amelyek nehezen félreérthető arcokat ábrázolnak, és ezek a nehezen félreérthető alakok egy nagy halom pénzt markolásznak és az van a képre írva: "Én már állampolgár vagyok, nemmel szavazok". Biztos mindenki látott már ilyet, tele van velük a város.

Miért kell ezt az ügyet érzelmi síkra terelni? Nyilván támogatókat akarnak szerezni a politikájukhoz, nyilván a következő parlamenti választásokra tekintenek, de ez a normális eljárás, ehhez nem kellene érzelmi-kirekesztő hisztéria. Ennek, hogy így beindultak, az européernek mondott politikusoktól a vérgőzös antiszemitákig - ennek más oka kell legyen.

Talán csak nem az /ügyön kívüli okok/ munkálnak a háttérben? Csak nem arról van szó, hogy a határontúl élő magyar embereknek az esetenként keserves sorsát akarják érzelmi munícióként felhasználni ahhoz, hogy ezt a nehézkesen, de mégiscsak demokratizálódó országot visszarángassák a függelmi világba?

Nyilvánvaló, hogy az igen szavazat nem segít megoldani azt a társadalmi-gazdasági-emberi problémahalmazt, ami az első világháború után szétszabdalt, valamikor egységben működő Kárpát medencében azóta kifejlődött, hála a nacionalista és a diktatórikus rendszereknek. És nyilvánvaló, hogy sokba kerül, de ezt még hajlandó lettem volna bevállalni, gesztusból.

Azt azonban nem lehet vállalni, hogy az igen szavazattal felhozzam azokat a politikai erőket, amelyek visszavinnének bennünket oda, ahonnan egyszer kiszabadultunk. Nyilvánvaló, hogy az anyanyelvhasználathoz való jog elemi emberi jog. Nyilvánvaló, hogy az anyanyelven felépített kultúra nagysága, mélysége, értéke közös érdekünk. Ezért küzdeni kell, ezért áldozatokat kell vállalnunk. De az is nyilvánvaló, most már teljesen az, hogy ez a népszavazás nem erről szól, hanem arról, sikerül-e még egyszer olyan Magyarországot teremteni, ahol a hatalom levizsgáztat bennünket - magyarságból, becsületből, és amint ez a dolog természetéből következik, engedelmességből.

Azt hiszem, ez a lényegi pont. Hogy lehet-e olyan közhangulatot teremteni, amelyben az ellenvélemény elhallgattatható. Nagyon nehéz választás előtt állunk, de úgy gondolom, most valóban nemcsak magunkról döntünk, hanem az egész Kárpát-medence további sorsáról. Melyik irányba megyünk: az emberi jogokra, a szabad véleményre, az etnikai és nemzeti együttműködésre épülő Kárpát-medence felé, vagy vissza a múltba?

Az idő be fogja bizonyítani, mégpedig nagyon hamar, egy évtized alatt, hogy akik nem akarunk visszamenni a múltba, olyan jövőt tudunk teremteni, amely minden itt élő embernek valóban segít a közös boldogulásban. Magyarnak, nem magyarnak, határontúlinak és itthoninak egyaránt.

Szunyogh Szabolcs
a szerző a Köznevelés című szaklap főszerkesztője

Forrás: Népszava, 2004. november 22.