Lukács Csaba

Adventi döntés

El tudunk képzelni egy olyan családot, amelyben a ház ura örül, ha gyerekei nem jönnek haza a vasárnapi ebédre? És egy olyan háziasszonyt, aki azért szurkol, hogy ma ne keljen fel a nagymama, mert akkor több hús marad a fazékban? Pedig ilyen lélekcserélő időket élünk most - a család, vagyis a magyar nemzet bizonyos tagjai megpróbálják elfalazni a családtagokat egymástól.

Nem tudom, létezik-e egyáltalán olyan magyar família a jelenlegi országhatárok között, amelynek felmenői, közeli és távoli rokonai között nincs legalább egy felvidéki, kárpátaljai, erdélyi vagy délvidéki rokon. Gondolkodtunk-e már azon, hogy mit mondunk nekik december ötödike után, ha a többség nemmel szavaz vagy nem megyünk el elegen a voksolásra? Elmagyarázzuk majd nekik, hogy szeretünk ugyan titeket, de mi úgy gondoltuk, sokba kerül a liszt a karácsonyi bejglihez? Hogy ők is sütnek maguknak otthon a saját pénzükből, s asztalukhoz mindig szívesen látnak, az részletkérdés - itt és most a nekünk feltálalt rémálmokat váltottuk mi voksokra. El fogjuk-e tudni magyarázni nekik, hogy a sors különös szeszélye folytán az anyaországot éppen kormányzó két párt harminc-negyven fős elitje a saját, jól felfogott gazdasági-politikai érdekei miatt túszává tette a magyarságot? És mi van akkor, ha szóba hozzák: november negyedikén ezek az emberek az állították, hogy ők elsősorban hazafiak, azután demokraták, és csak azután jön a pártérdek. Mennyire hazafias tett mindezek után a decemberi ötödikei nem, és miben szolgálja a haza és az ország érdekeit? És meg lehet-e nekik hitelesen magyarázni majd, hogy a szocialisták és a liberálisok nem bíztak magukban, vagyis abban, hogy a parlamenti többségük birtokában az igen győzelme esetén majd tudnak olyan törvényt hozni az Országházban, amely „megvédi” az anyaországi polgárokat mindazoktól a rémséges lehetőségektől, amelyekkel most riogatják őket? Mert legyünk őszinték: az igen szavazat után még nem jön el magától a Kánaán, hiszen a parlamentnek kell döntést hoznia a részletekről. Először csak egy elvi kérdésről döntünk, de már most arra kérnek, hogy adjuk fel az elveinket is.

Cselekedni kell, mielőtt nem késő! Sokan gondolják ezt így: soha annyi kétségbeesett telefon, levél, villanyposta és sms-üzenet nem érkezett hozzám (is), mint ezekben a napokban. Csináljunk valamit! - mondják az emberek a nemzet egyesítése iránt érzett óriási felelőséggel és az erős ellenkampány miatti tehetetlen dühvel. Fájdalmas mozgalom, kétségbeesett mozgósítási törekvés indulna, ha valaki élére állna az elkeseredetteknek. De nem várjuk, hogy valaki megfogja a kezünket és elmagyarázza, mi a feladat, amikor a saját közösségünkben, ismeretségi körünkben is tehetünk a cél érdekében.

Beszélgessünk el egymással, szomszédainkkal, baloldali vagy közönyös ismerőseinkkel. Mondjuk el, hogy a nemzet akkor kezdett el fogyatkozni, amikor taktikázni kezdtünk az érzelmeinkkel, beosztottuk ösztöneinket, átállítottuk a biológiai órát. Először csak egykézni kezdtünk vagyonmegőrzési okokból, később felmerült a kicsi vagy kocsi? dilemmája, s ma már a karrier miatt halasztják sokan a gyerek fogantatását mind későbbre és későbbre, hogy aztán sohase születhessen meg. Meglett az eredménye, mert évente egymohácsnyi magyarral vagyunk kevesebben, ezért aztán megengedhetetlen luxus december ötödikén, advent második vasárnapján lemondani további két és fél millió magyarról. Nem számolhatjuk fel önként a megmaradt ősi hozományt, a család megtartó melegét.

Mondjuk el, hogy akik a nemre buzdítanak, igen magányosak a Kárpát-medencében. Sőt még azon is túl, hiszen szinte nincsen olyan magyar szervezet a világon, amely nem írt eddig nyílt levelet a miniszterelnökhöz vagy a szocialista párt elnökéhez, álláspontjuk megváltoztatására kérve őket. A nemre buzdítók szembementek az egyházakkal, az egészségüggyel, a társadalmi szervezetekkel, ellentmondanak a józan észnek és az érzelemnek.

Vállaljuk azt, ha mi is a határon túlról származunk. Beszélgessen el a betegeivel az az ötezer orvos, aki az elmúlt tizenöt évben Erdélyből áttelepült. Mondja el nekik, hogy őt ingyen kapta meg a magyar állam, és könnyen lehet, hogy ha nem jön át, most nem volna háziorvos a faluban. Merjünk beszélni a munkahelyen a határon túl élő rokonokról, mutassunk a kollégáknak fotókat Tamási Áron sírjáról, és emlékeztessük őket a Talpra, magyar!-ra. Meséljük el, ők úgy maradtak meg évtizedeken át egyenes gerincű magyaroknak, hogy konkrét - anyagi és erkölcsi - hátrányuk származott ebből. Mikulás gyanánt ajándékozzunk egy Tamási-, Márai- vagy Kosztolányi-kötetet a kétkedőknek, és mondjuk el nekik, hogy egyesek szerint ez egy román, szlovák, szerb szerző műve. Meséljünk arról, hogy van élet a bankszámlákon és filléreken túl: karácsonykor sem az ajándékozás ténye vagy értéke a lényeg, hanem a gesztus, a szeretet és az összetartozás öröme. Hivatkozzunk arra, hogy érzelem nélkül semmit sem ér az élet: nem tagadjuk meg a nagymamát azért, mert sokba kerül a gyógyszere, és a kamasz fiunkat sem dobjuk ki, ha kinőtte a nemrég vett cipőt.

Advent második vasárnapján szavazunk a saját családunkról is. Ha a nemzet egysége újjászületik decemberben, biztos vagyok benne, hogy tavasszal nem marad el a feltámadás.

Forrás: Magyar Nemzet, 2004. november 22.