| Szerbhorváth
György
A mi utcánk
A mi utcánk lakói nem ragaszkodnak görcsösen a kettős
állampolgárság ideájához, pontosabban ahhoz, hogy a
magyar állampolgárok szavazzanak igennel a népszavazáson.
A mi utcánk lakóinak egy része már rég magyar állampolgár,
és nem is él a mi utcánkban, áttelepültek, nekik ezért
nem kell. Mások nem is tudnak a dologról, annyira leszakadtak,
elszegényedtek - se pénz, se infó. És akadnak olyanok,
akiknek jól jönne, de egyáltalán nem biztos, hogy áttelepülnének.
A mi utcánkban némelyek most erősen szidják a szocikat
és a liberálisokat, és úgy vannak vele, hogy akkor nekünk
már nem is kell a kettős állampolgárság, menjenek a
fenébe ezek a magyarok, ide többé ne jöjjenek burekért
meg pálinkáért, ez tiszta megalázás, épp azért sem kell
nekünk az, amit nem adnak meg.
A mi utcánkban egyesek elfeledik, hogy a kettős állampolgárság
gondolatát 1992-ben Konrád György és Végel László vetette
fel, de mint a legtöbb liberális gondolat, gyorsan feledésbe
merült. A mi utcánkban, de másutt is, méginkább elfeledik
- pedig csak pár éve történt -, hogy amikor a Fidesz
volt hatalmon, ők sem támogatták a dolgot, mert szerintük
elég az, ha a zakózsebben, a szív fölött dobog a magyar
igazolvány, ezzel már meg vagyunk mentve.
A mi utcánkban két kocsma van, az egyik az egyik végén,
a másik a másik végén, az emberek alighanem itt felejtik
el mindezen dolgokat. Bár speciel mi egyikbe se járunk,
szerb zenét engednek a szerb menekült pincérnők a szerb
menekült vendégeknek, akik már nem is menekültek, van
szerb-montenegrói és van horvát vagy bosznia-hercegovinai
útlevelük. De laknak itt dalmáciai menekültek is, csempészáru
eladásával foglalkoznak, ám ez a helyzet szintén abszurd:
szerbiai, zárjegyes cigit árulnak ugyanannyiért, mint
a trafikban.
Zoli, a kőműves meséli, hogy a boszniai szerbek fővárosában,
Banja Lukában - hol testvére is él - megalakult a magyarok
szervezete, és egyre többen lépnek be szerbek és horvátok
is, mert a kettős magyar állampolgárságra bazíroznak.
Szegények még nem tudják azt, amit mi már igen, hiszen
magyarul csak páran tudnak közülük.
A mi utcánkban lakik a volt műszakitanárom, mindkét
fia már odaát él, de jómagának is Magyarországon van
cége, magyar az útlevele és az autója is. Édesanyja
viszont falunk egyik leghíresebb embere, jugoszláviai
vívóolimpikon volt Berlinben 1936-ban, látta Hitlert.
Kilencven elmúlt, és nem tervezi az átköltözést, legalábbis
a tanárom, azaz a fia szerint. A gyerekek viszont jól
vannak, jól keresnek, és még az adózást is meg lehet
buherálni.
A mi utcánkban van az óvoda. Hogy a kölkökkel mi lesz,
persze még nem tudni, de egy részükkel bizonyára az,
mint a szintén egykor itt lakó unokatestvéreimmel és
még pár utcabéli fiatallal, akik ma már mérnökök, orvosok
Budapesten. A magyar állam ösztöndíjasai voltak, és
noha az Oktatásügyi Minisztériumban időnként mindig
eszébe jut valakinek, hogy a határon túli diákoknak
alá kell írniuk egy szerződést, miszerint a stúdiumok
végeztével hazatérnek, ez végül rendszerint nem történik
meg, mert miért történne meg - jól jár így mindenki,
a fiatalok dolgozhatnak, jobban élhetnek, mint mondjuk
a mi utcánkban, a magyar állam pedig magasan szakképzett
adófizetőkre tesz szert.
A mi utcánkban per pillanat egy házat renoválnak,
de a tulaj is a magyar fővárosban tesz szert a lére.
Talán igen fiatal unokatestvéreim, a szomszédaim is
a magyar államot veszélyeztetik, mintegy csapásmérők
lesznek húsz éven belül a magyarországi munkaerőpiacon
- Andrea 11 éves és országos zongorabajnok, Márk 8 éves,
és csak azért nem lesz Lékó Péter, mert Bácska egy Lékót
már adott a magyaroknak és őt más is érdekli. Mimi pedig
hároméves, be nem áll a szája, több nyelven eleve, viccesebb
kedvében nekem szerbül köszön, amúgy is az egész család
eszperantista. A magyarországi populációt ilyen emberekkel
riogatja per pillanat a kormányoldal.
Persze riogathatná a mi utcánk legszegényebb családjával
is, én sem igen tudom, hányan vannak, olykor ők maguk
sem, eleve két apa jut egy anyára, és nem tudni pontosan,
melyik gyereknek ki a faterja. Annyira szegények, hogy
a szomszéd faluig sem tudnának eljutni, nemhogy előbb
szerb, majd magyar útlevelet kérjenek.
A mi utcánkban van a piac is, és egyelőre mindenféle
magyar áru kapható, például trappista sajt és Pick szalámi.
A mi utcánkban lakom én is, és igaz, hogy itt dolgozom,
itt, az íróasztalomnál, de Magyarországra dolgozom szinte
kizárólagosan, onnan élek. De hogy hogyan jutok hozzá
mondjuk a honoráriumhoz? Nos, ezt a kérdést most nem
feszegetném, nem mintha adócsalás esetéről lenne szó,
de hát mégis.
A mi utcánk tehát ismeri a kettős állampolgárság fogalmát.
Meg a Doppellebenét is. Csakhogy arra, hogy ki milyen
kettős életet éljen - lásd a fenti példákat -, nem lehet
se igennel, se nemmel szavazni, arról a mi utcánkban
ki-ki maga dönt. És egyre kevesebben, de ezt a problémát
átengedem a nemzetmentőknek.
Forrás: Élet és Irodalom, 2004.
november 19.
|
