| Melegh
Attila
A globális munkás védtelensége
A kettős állampolgárság népszavazási kezdeményezése
üres. Nemcsak úgy, hogy a politikai elit különböző csoportjai
hazudnak, elhallgatnak és túloznak, hanem totális ideológiai
értelemben is, amint azt Tamás Gáspár Miklós megírta
a Népszabadság Hétvége-mellékletében (november 13.).
Nem fogunk kikerülni a felkínált értelmezési keretekből,
hanem csak még jobban bebetonozzuk őket jogszabályokkal,
kormányzati programokkal és az azokat övező gyűlölködéssel.
Jó lenne, ha már egyszer visszaterelhetnénk a vitát
olyan területekre, ahol szembesülhetünk a globális centrumokon
kívül eső, vagy azoknak alárendelt kapitalizmusok társadalmi
feszültségeivel - mi, Magyarország és a környező államok
etnikailag vegyes polgárai és nem-polgárai. Ebben lehetnek
segítségünkre azok a migránsok, kiknek inváziójától
retteg momentán a politikai elit egyik része, s akiket
- etnikai szűrés után - állampolgársághoz akar juttatni
a másik.
Az első dolog, ami megdöbbenti a migráció kérdésével
foglalkozó kutatót, hogy invázióról, tömeges áttelepülésről
beszél a politikai elit, s közben mélyen hallgat arról,
hogy már most is nagy számban alkalmaznak külföldi munkaerőt
Magyarországon, részben legálisan (munkaengedéllyel,
államközi szerződés alapján, vagy tartózkodási vagy
letelepedési engedélyhez kapcsolódóan), részben pedig
illegálisan, "ingázó" álturistákként. Valószínűleg
az utóbbi a nagyobb tétel. Természetesen nem tudhatjuk,
pontosan mekkora. De biztosnak látszik, hogy a legálisan
és illegálisan Magyarországon tevékenykedő külföldiek
száma egynéhány százezer. Köztük a környező államokban
élő magyarok vannak többségben, akik megélhetésüket
részben vagy egészében itt biztosítják. A jelenség súlyát
jól érzékelteti, hogy a teljes magyarországi foglalkoztatotti
létszám négymillió alatt van, a munkanélküliek száma
majd két és fél százezer, amihez még hozzá kell számítani
az informális szektorban, az állam elől eltitkolva (például
napszámosként) foglalkoztatott kb. félmilliós hazai
munkaerőt, mely már munkanélküliként sem jelenik meg
a legális munkaerőpiacon. Tehát: a magyarországi gazdaság
fontos és igen korlátozott mértékben védett munkáscsoportjáról
van szó.
A korlátozottan védett kifejezés bizony eufemizmus,
hiszen az illegálisan foglalkoztatottakat nemcsak munkaerőként
zsákmányolják ki a szociális ellátás teljes hiánya mellett,
hanem hatóságaink is aktívan üldözik őket - az állam
és a tőke tökéletes összjátékának megfelelően. Ez a
tartaléksereg jelentős részt képvisel az építőiparban,
a mezőgazdaságban, a házicselédségben és pl. a prostitúcióban
is.
E munkások persze jobbára "láthatatlanok":
rejtegeti őket mind a polgári lét, mind pedig a polgári
osztályt képviselő állam. A leomló fal alá kerülő építőmunkáshoz
nem lehet mentőt hívni; jobb esetben bevágják a sebesültet
egy kocsiba, és viszik vissza a határon túlra. A fizetni
nem akaró vállalkozó fizetésnapon kihívja a munkaerő-ellenőröket,
mert a büntetés kisebb, mint a bér, és így még "ártatlan"
is lesz a fizetés elmaradásában, az áldozat pedig az
elvégzett munka jutalmaként üldögélhet a rendőrőrsön
vagy a határőrségnél.
A legálisan alkalmazott futószalag-munkást szakorvosi
tanácsra helyezik át az egyik munkakörből a másikba,
azon az alapon, hogy testének melyik fele van már túl
nagy terhelésnek kitéve, s melyik terhelhető tovább.
Beszélhetnénk a 2000 forintos napszámról, a hagymapucolásról,
a szálláshelyül szolgáló istállóról, a korrupt határőrök
megvesztegetéséről, a határon felmutatandó eurókról
és a transznacionális szexiparról stb. Így ölt formát
test és a hatalom racionális politikai ökonómiája. Ellensúly
nincs, védelem nincs, a "szakszervezet" szóra
pedig idegrángást vagy röhögőgörcsöt kapnak a munkaadók.
A munkások minden általam ismert interjúban kiszolgáltatottságukat
közvetítik a kutatónak. Románozás, ukránozás az osztályrészük.
Akik nem a határ mentén dolgoznak, legföljebb havonta
látogatják meg az otthon maradt családrészt, de nem
ritka, aki csak félévente. Albérlet, munkásszállás a
nem legális migránsok osztályrésze, és ritka kivételnek
számít a felkapaszkodás és integrálódás bármilyen formája.
Szóval itt vannak már a magyarok és a nem magyarok
a diszkriminált, marginális, transznacionális munkás
státusában. Ahogy a globális kapitalizmusban illik.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor miért ne örüljünk
a kettős állampolgárságnak, hiszen az legalább jogokat
adna. Több okból sem.
E jogokat ugyanis senki sem akarja megadni nekik.
A beutazás szabadságáról beszélnek a magyarországi politikai
élet mindkét oldalán, s hogy így majd szabadon jöhetnek
be a környező országokban élő magyarok. Meg hogy ez
nem kerül a magyar adófizetőnek egy fillérjébe sem.
Meg maradjanak a szülőföldjükön. Rendben is van, ha
figyelembe veszszük az adott társadalmi rendet. A tőkés
állam ezeket a csoportokat csak be akarja engedni, hogy
olcsón kiszolgálják mezőgazdasági, építőipari, ipari
és bűnügyi vállalkozásaikat és a középosztályi létet.
Végül is valakinek fel kell építenie a középosztály
házait, vigyáznia kell a gyerekeikre, hiszen a szülőknek
is joguk van a méltó életre - meg az alacsony bérszínvonalból
származó előnyökre. Hová lenne különben a polgári lét?
Vállalja el akkor a magyar állam ezt a terhet? Nincs
itt elég baj? Van bőven, és ezt leginkább azok tudják,
akik már így is versenyhelyzetben vannak a külföldi
állampolgárokkal az alkalmi munkák piacán. De ezek nem
egymást kizáró okok: egymást erősítik. Nem kettős állampolgárságra
volna szükség, hanem a magyarországi munka védelmét
kellene megerősíteni a világkapitalizmus ellenében,
függetlenül attól, ki végzi e munkát. Más szóval: védelmet
minden magyar és nem magyar munkásnak állampolgárságtól
és az itt-tartózkodás jogi formájától függetlenül!
Az állampolgárság intézménye rossz, ami a világkapitalizmus
körülményei között csak a kizárást szolgálja. Az emberek
klasszifikációja helyett a társadalmi viszonyokat kellene
humanizálni. Például azonnal alá kellene írnia a Magyar
Köztársaság kormányának a vándormunkások és családtagjaik
védelméről szóló 2003-as ENSZ-egyezményt, mely szerint
például: meg kell akadályozni az embertelen lakás- és
munkakörülményeket, a testi és szexuális kizsákmányolást,
a megalázó bánásmódot (10-11., 25. és 54. cikkely).
Így legalább minimális mértékben kinyilváníthatná szolidaritását
a környező államok magyarjai iránt is.
Világos az ellenvetés: ezzel más államokhoz képest
Magyarország "paradicsomi" állapotokat teremtene
a migránsok számára, s csak nőne az idevándorlás és
a feszültség is. És talán éppen ez a legfontosabb vitakérdés,
amellyel társadalomkutatóként és a világban gondolkozó
emberként (nem polgárként) foglalkoznunk kell.
A migráció esetében teljesen világosak a világkapitalizmus
hierarchikus globális rendjéből eredő összefüggések,
és igen könnyű megmutatni, hogy a globalizáció (értsd:
a növekvő külfölditőke-befektetés, a piacnyitás, a nem
versenyképes állami vállalatok bezárása, privatizálása)
hogyan vezet öngerjesztő migrációs folyamatokhoz különböző,
történetileg már összekapcsolt államok között. Romániában,
Ukrajnában és újabban Szerbiában is megroppan a volt
szocialista nagyipar, tömeges a munkavesztés, és megindul
a transznacionális mozgás, az ingázó vándorlás az etnikai
és családi védőhálók, kapcsolatrendszerek mentén. E
minta intézményesül, s negatívan hat vissza a helyi
térségek fejlődésére. Nincs belső politikai nyomás,
nehéz kicsalogatni az embereket a rövid távú, relatív
transznacionális előnyök megszerzésének mókuskerekéből,
átalakulnak a fogyasztási szokások, az iskoláztatási
minták, a társadalmi lét.
De maga az állam is függő helyzetbe kerül. Ma például
Románia, Moldova és Grúzia kifejezetten függ a vándormunkások
által hazaküldött pénzektől, ami javítja a megbomlott
fizetési egyensúlyokat. Ez a remittencia már tekintélyes
öszszeget képvisel az adott állam nemzeti jövedelmével
összevetve. Nem dughatjuk a fejünket a homokba, és nem
lamentálhatunk azon, hogy szeretjük-e vagy sem az idevándorlókat.
Hamis vita ez, és sehova sem vezet. Választ kell adni
arra, hogy miképpen alakíthatunk ki egy nem hierarchikus
világgazdasági rendet, melyben nem a globális tőke szempontjai
szerint alakul sem a befektetések térbeli eloszlása,
sem a keletkező jövedelmek elosztása és újraelosztása.
Nagyon kis lépésekkel ezek a "törvényszerűségek"
részben módosíthatóak, amint azt több globális civil
szervezet felvetette, vagy ahogy a minap Böröcz József
is javasolta a kapitalizmus társadalomba "ágyazásán"
és átalakításán gondolkodó Polányi Károly emlékére rendezett
konferencián. Ezek alapján vizsgálhatjuk meg, hogy ebben
az átalakulásban mi lehet Magyarország szerepe. Máskülönben
megmaradunk a szociális bezárkózás versus magyar kisbirodalmi
tudat álellentéténél. Erre pedig senkinek nincs szüksége,
főképp nem az eddig is lehazátlanozott és minden szinten
tárgyként, nem pedig (ember)társként kezelt, "külhoni"
magyaroknak.
Melegh Attila
a szerző szociológus
Forrás: Népszabadság, 2004.
november 24.
|
