| Harrach
Gábor
Népszavazás előtt
Most, hogy az Országgyűlés a Magyarok Világszövetségének
kezdeményezése nyomán elrendelte az ügydöntő népszavazást,
az úgynevezett kettős állampolgárság közéletünk egyik
első számú kérdésévé nőtte ki magát. Az ellenzők és
a kételkedők a szavazati jog, a közteherviselés és a
"ki a magyar?" problémáját feszegetik, míg
a támogatók a szimbolikus és morális szempontokat emelik
ki. Alig hallunk azonban a nemzetpolitikai esélyekről,
illetve kockázatokról.
A legutóbbi népszámlálások a kisebbségi magyar közösségek
oly mértékű létszámcsökkenését mutatják, hogy az hosszabb
távon már az erdélyi szász, illetve a moldvai csángó
sorsképletet - lényegében a történelmi magyar szállásterületek
elvesztését - vetíti előre. A tömeges áttelepülés, a
beolvadás és az alacsony népszaporulat miatt az utóbbi
tíz évben mintegy 300 ezer fővel fogyatkozott a szomszédos
országokban élő magyarság, s ebben még nincsenek benne
a rendszerváltozást megelőző, illetve közvetlenül követő
évek kivándorlási adatai. Éppen ezért a kettős állampolgárság
esetében a demográfiai megfontolásoknak minden más szemponthoz
képest előnyt kell élvezniük. Elsősorban arra kell választ
kapnunk, hogy a magyar állampolgárság milyen mértékben
befolyásolná a kitelepülést.
Noha ezzel kapcsolatban még nem készültek előzetes
hatástanulmányok, általánosságban meglehetősen jól ismerjük
a potenciális áttelepülők jelenlegi körét, amely a Balázs
Ferenc Intézet 1999-es felmérése szerint Erdélyben a
magyarok 36, Délvidéken 47, Kárpátalján pedig 52 százalékát
érinti. A migrációs hajlandóság azonban korosztályonként
és végzettség szerint változó: Erdélyben a fiatalok
57, Kárpátalján az egyetemet és főiskolát végzett ifjúság
77, míg a Vajdaságban az értelmiségi fiatalok 82 százaléka
számít potenciális elvándorlónak.
Ezek a számok nem igényelnek különösebb kommentárt.
Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy a kettős állampolgárság
automatikusan letelepedési jogot ad az anyaországban.
Mondhatnánk persze, hogy a fenti körbe tartozók előbb-utóbb
- legkésőbb EU-polgárokként - úgyis elhagynák a szülőföldjüket,
a valóság azonban ennél árnyaltabb. A biztos áttelepülők
köre ugyanis csak részben fedi a teljes elvándorlási
potenciált. Az említett felmérés szerint Erdélyben öt,
a Vajdaságban és Kárpátalján pedig két-három százalék
körül mozog azok aránya, akik visszavonhatatlanul a
távozás mellett döntöttek, a Felvidéken pedig ez az
arány még a fél százalékot sem éri el. A többiek csupán
barátkoznak a gondolattal, vagy döntöttek ugyan, de
a gyakorlatban nincs lehetőségük elhatározásuk véghezvitelére.
Hasonló tanulságokkal szolgál a Max Weber Társadalomtudományi
Szakkollégium és a Babes-Bolyai Tudományegyetem szociológia
tanszékének 2001-es felmérése is: e szerint az erdélyi
fiatalok kétharmadát foglalkoztatja az elvándorlás gondolata,
ám a megkérdezetteknek mindössze 11 százaléka számolt
be konkrét tervekről.
A szülőföld elhagyásáig vezető döntési folyamatot külső
és belső indítékok (mondhatnánk úgy is: kísértések)
sokasága befolyásolja. Ilyenkor nem kis szerepe van
annak, hogy a potenciális befogadó ország milyen üzeneteket
küld az érintett közösség számára. Alapvető nemzetpolitikai
érdek, hogy az anyaország minden pozitív eszközzel maradásra
ösztönözze a hezitálókat. Amennyiben viszont Budapest
- magyar állampolgárságba csomagolva - letelepülési
jogot biztosítana a határon túli nemzetrészeknek, a
szülőföld elhagyására motiválná az elhatározásukban
még bizonytalan tömegeket. (Félreértések elkerülése
végett: a problémát nem az anyaországba beáramló embertömeg,
hanem a magyar szállásterületek kiürülésének veszélye
jelenti.)
A kettős állampolgárság szorgalmazói azonban úgy gondolják,
hogy egy ilyen lépés nem gerjesztene kivándorlást. Szerintük
"a kitelepedést éppen a jelenlegi állampolgársági
törvény serkenti, hisz ez köti helyben lakáshoz és magyarországi
jövedelemigazoláshoz az állampolgárság megszerzését".
El is fogadhatnánk ezt az érvelést, ha a kivándoroltak,
vagy legalábbis jelentős részük a magyar állampolgárságért
hagyta volna el szülőföldjét. A szociológiai felmérések
szerint azonban az áttelepülések mögött elsősorban gazdasági
okok húzódnak meg, majd a családegyesítés és a hátrányos
kisebbségi lét következik az indítékok sorában. A kettős
állampolgárság elvándorláscsökkentő hatásáról szóló
megnyilatkozások tehát téves előfeltevéseken alapulnak.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem ismernénk el
az állampolgárság kiterjesztése melletti érvek egy részének
igazát. Hiszen egy ilyen lépés jogilag is visszaállítaná
a nemzet egységét, nem szólva arról, hogy a szomszédos
országokban élő magyarok felmenői soha nem mondtak le
eredeti állampolgárságukról. Tény az is, hogy az egyént
az anyaországhoz kapcsoló érzelmi és materiális kötelékek
jótékonyan befolyásolják a nemzeti identitást. Az utóbbi
másfél évtizedben már több romániai nemzetiség - például
a Zsil-völgyi macedónok vagy a bánsági horvátok - esetében
beigazolódott az intézményesített anyaországi kapcsolatok
asszimilációcsökkentő hatása. Noha a szomszédos országok
uniós csatlakozását követően a magyar állampolgársággal
járó jogosultságok gyakorlati vonatkozásban már nem
jelenthetnek előnyöket, az összetartozás és az anyaországi
törődés (kisebbségi helyzetben rendkívül fontos) üzenete
független az EU-tagságtól. A vajdasági és kárpátaljai
magyarság számára pedig - tekintettel a csatlakozásig
vezető út időtartamára - hosszabb távon is kézzelfogható
előnyöket jelentenének az állampolgársággal elnyerhető
jogosítványok, melyek következtében az addig hátrányos
kisebbségi lét előnnyé válhat. Olyan megoldásokat kell
tehát találnunk, amelyek a lehető legtöbbet juttatják
az egyén számára az anyaországi kötelékekkel járó előnyökből,
ugyanakkor kivédik az említett demográfiai kockázatokat.
A Magyarok Világszövetsége által brit mintára kidolgozott,
időközben csendben elfelejtett külhoni állampolgárság
éppen ezt a kockázatot hárítaná el azzal, hogy birtokosának
nem tenné lehetővé a Magyarországon való letelepedést,
de magyar útlevelet, korlátozott időtartamú anyaországi
munkavállalást és tanulási jogot biztosítana számára.
(Hogy az MVSZ miért cserélte le eredeti koncepcióját,
a mi szempontunkból lényegtelen.) Bár a végső döntés
joga immár a nép kezében van, talán mégsem érdektelen,
hogy ez a modell nagyobb politikai konszenzust élvezne,
mint a kettős állampolgárság. A szabad demokrata Szent-Iványi
István például éppen a brit nemzetközösségi állampolgárságot
nevezte meg az egyik lehetséges mintaként, de négy éve
még az RMDSZ is a külhoni állampolgárság napirendre
tűzéséért gyűjtött aláírásokat Erdély-szerte.
A kettős állampolgárság másik, filozófiájában is eltérő
alternatívája a szülőföldön igénybe vehető, egyénre
szabott kedvezmények bővítése lehetne. Erre a státustörvényben
már találunk példát: az oktatási-nevelési támogatás
összegének növelése, értékállóságának garantálása (például
a mindenkori nyugdíjminimumhoz kötés révén), valamint
kiszámítható folyósítása már rövid távon is rendkívül
felértékelné a magyar nyelvű oktatást a szomszédos országokban,
s ezzel a beolvadás egyik legbiztosabb terepén fordíthatnánk
meg a negatív folyamatokat.
A népszavazás azonban rendkívül leszűkíti a nemzetpolitika
mozgásterét, vagy-vagy kérdéssé degradál egy olyan ügyet,
amely ennél sokkal árnyaltabb megközelítést kíván. Ebben
a játszmában mindenki hibás: a népszavazás kezdeményezői
azért, mert elvették az állampolgárság bonyolult témakörében
kompetens politikai elittől a döntés lehetőségét, a
politikai elit pedig azért, mert képtelen volt kezelni
egy valós, a határon túli magyarok által közel másfél
évtizede megfogalmazott - ráadásul nemzetpolitikai szempontból
előnyösen kiaknázható - igényt, s ezzel maga provokálta
ki a népszavazási kezdeményezést.
A referendum résztvevői persze aligha mérlegelnek majd
olyan szempontokat, mint a kivándorlás vagy az identitásra
gyakorolt hatás. Ez a népszavazás az érzelmek csatája
lesz, két lecsupaszított nemzetfelfogás csap majd össze
egymással. Az alacsony részvétel miatti érvénytelenség
vagy a "nem" voksok győzelme azonban az anyaország
közömbösségének vagy elutasításának az üzenetét közvetítené
a határon túli magyarság és nem utolsósorban az utódállamok
számára. Ennek rendkívül súlyos pszichológiai következményei
lehetnek, melyek az össznemzeti integráció további sorsát
is jelentősen befolyásolhatnák. Amennyiben viszont a
népakaratnak köszönhetően minden magyar teljes jogú
állampolgárságot kaphat, az anyaországnak meg kell találnia
a demográfiai kockázatok kivédésének eszközeit, már
ha ez egyáltalán lehetséges. Szakemberek és politikusok
szájából sajnos nagyon gyakran elhangzanak olyan vélemények,
miszerint a csökkenő népességű Magyarország számára
a határon túliak jelentik a tartalékot. Az ilyen megközelítés
teljességgel elfogadhatatlan, hiszen kimondatlanul is
fontossági sorrendet állít fel a magyar nemzetrészek
között, s az egyik problémáját a többi rovására kívánja
orvosolni. Az anyaország nem tekinthet utánpótlási bázisként
a szomszédos országokban élő kisebbségeinkre, s ezt
az állampolgárság kiterjesztésekor is szem előtt kell
tartani.
Végül ne felejtsük el azt sem, hogy a kettős állampolgárság
még akkor sem lenne csodaszer az égető nemzetpolitikai
problémákra, ha sikerülne elhárítani a fentebb jelzett
kockázatokat. Az elvándorlást generáló okok s az asszimilációt
előidéző léthelyzetek nemcsak országonként, hanem régiónként,
sőt településenként is eltérőek. A magyar-magyar kapcsolatok
intézményesítése pedig csupán az általános problémákra
kínálhat megoldást. A Budapestről irányított, átfogó
lépések mellett régiónként, sőt egyes esetekben - gondolok
itt a kiemelt jelentőségű nagyvárosokra - településenként
megfogalmazott demográfiai stratégiára van szükség.
Ezek kidolgozásában és végrehajtásában a helyi politikai
erőknek, a vállalkozói szférának, a civil szervezeteknek
és az egyházaknak is szerepet kell kapniuk. Ez azonban
már egy másik fejezet.
Harrach Gábor
a szerző televíziós szerkesztő
Népszabadság, 2004. szeptember 22. |
