| Major
Nándor
Tágas hazában
Az Európai Unió mindinkább államalakulattá válik, s
a magyarság túlnyomó része ismét egy országban él majd.
Egy számára felettébb tágas hazában, melyen belül a
nemzet kisebb-nagyobb része vándorolni fog a jobb kereset
csábításának engedve, s időnként megtér majd, és le
is telepedik szűkebb hazájában, melyet mindinkább a
létező Magyarország képében fog felismerni. Miközben
az eddiginél nagyobb arányban olvad majd be Európa-szerte
más nemzetekbe. De egy-egy szakma művelői közül jobb
kereset reményében Magyarországra is vándorolni fognak
az Európai Unió más országaiból. Közülük sokan beolvadnak
majd a magyarságba, sokan meg idővel visszatérnek szűkebb
hazájukba. Nemcsak magyarok élnek majd szerte az unióban,
hanem "idegenek" is szerte Magyarországon.
Ez lesz az élet rendje mindannyiuk számára. Ha a magyarság
ezzel ellenkező politikát folytatna, az drága lenne,
a foganatja pedig kicsi.
Elérkezett hát az idő, hogy a magyarság új nemzetpolitikát
dolgozzon ki magának. Nem célszerű továbbra is erőltetni,
hogy a határon túli magyarság mindenáron megmaradjon
a szülőföldjén, és ott boldoguljon. A magyarság képtelen
"belakni" a hajdan volt szállásterületeit.
Létszáma és arányszáma évtizedek óta rohamosan csökken
minden egykori szállásterületén. A magyarországi magyarság
számára a szomszédos országokba szakadt szállásterületek
majd egy évszázada nem jelentenek már kirajzási célpontot.
És nem számíthatunk rá, hogy ezután majd azzá válnak.
Az ott maradást erőltető politika túl nagy árat követel
mind Magyarországtól, mind a maradó, s ezt ábrándosan
hazafias cselekedetnek, hazafias érdemnek tekintő magyarságtól.
Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy hosszabb távon
a magyarság együttesen jól elférne egy fejlődésében
új lendületet vevő Magyarországon. Miként a németség
is felfogta, hogy bőven elfér a kisebbre zsugorodott,
létező Németországban.
A nemzetpolitikában célszerű volna párhuzamos utat
járni: részint lehetőséget teremteni arra, hogy a hajdani
szállásterületeken megrögzötten maradni óhajtó, mindinkább
fogyatkozó magyarság méltányos, de szerény keretek között
megőrizhesse nemzeti létét, részint viszont szervezett
formában lehetővé tenni, hogy a mind nagyobb számban
távozók jó eséllyel boldogulhassanak a létező Magyarországon.
Ez azt is jelentené, hogy Magyarország mint állam lemondana
arról a foszladozó ábrándról, hogy regionális hatalommá
válhat a Kárpátok térségében, ha a magyar nemzeti közösségek
politikai súlyára támaszkodva befolyást gyakorol a szomszédos
országok állampolitikájára. Minél előbb ráébredünk,
hogy Magyarország az EU keretében ily módon nem vívhatja
ki magának a keleti peremvidék regionális hatalmának
rangját, annál előbb összpontosíthatjuk szétforgácsolt
energiáinkat arra, amit közös érdekünkként még felismerhetünk:
a létező Magyarország felvirágoztatására az EU keretében.
A magyarországi, a szlovákiai és a szlovéniai magyarság
máris az EU-t tekintheti tágabb hazájának. Valószínű,
hogy három éven belül a romániai magyarság is felzárkózik
hozzájuk. Nemrég a horvátországi magyarság számára is
megnyílt a csatlakozás távlata. Miután a schengeni határok
teljes szigora Magyarország és Románia, idővel Horvátország
határain is érvényesül majd, beláthatatlanul sokáig
csak a szerbiai és az ukrajnai magyarság reked majd
az új közös hazán kívül. Az tehát a kérdés, vajon Magyarország
tehet-e valamit annak érdekében, hogy a szerbiai, a
horvátországi és az ukrajnai magyarság felzárkózási
esélyei - a nemzet többi részéhez képest - ne csorbuljanak
jóvátehetetlenül.
Az alanyi jogon nékik nyújtandó kettős állampolgárság
enyhíthetné az esélykülönbséget. Nem a külországokba
szakadt magyarság általános szükséglete e pillanatban
a kettős állampolgárság. Az EU-n belül élő magyarság
számára Magyarország minden tekintetben elérhető célterületté
válhat. Szerbiában a munka- és az életminőség zuhanása
óhatatlanul vándorlásra készteti az ifjabb nemzedék
magyarjainak kötelékeket bontani kész részét. Senki
sem kívánhatja tőlük, hogy elfecséreljék az életüket,
ha másutt emberséges életet teremthetnek övéik számára.
Kettős állampolgárság híján megtörténhet, hogy a szerbiai
magyar fiatalok fő kivándorlási irányává ismét Kanada
és Ausztrália válik, ahol egy-két évtizeddel ezelőtt
tömegesen gyökeret vert rokonok és ismerősök támaszára
számíthatnak.
Fontos volna, hogy a szerbiai és az ukrajnai magyarok
ne háríthassák felzárkózási lehetőségük javításának
költségeit a magyarországi honpolgárokra. A méltányosság
azt kívánja, hogy csak olyan magyarországi állampolgárságra
tartsanak igényt, mely nem vonja maga után a szavazásra,
az egészségvédelemre, a nyugdíjra és más szociális juttatásra
való jogot, és a letelepedés terén sem károsítja meg
a magyarországi adófizetőket.
A szerbiai magyarok szempontjából nagy kárnak tartom,
hogy a magyarországi állampolgárok népszavazáson döntik
el a kettős állampolgárság ügyét. Ez így elhamarkodott
dolog. Türelmesen kellett volna még az egyetértést egyengetni,
előkészíteni. Szerbiában csaknem mindenki, aki akar,
kaphat kettős állampolgárságot. A számtalan szerbiai
állampolgárnak van boszniai vagy horvátországi állampolgársága
is. A szerbiai bosnyákok bármikor folyamodhatnak boszniai
állampolgárságért. A szerbiai horvátoknak a horvát állampolgársághoz
elég írásban bizonyítaniuk, hogy horvát nemzetiségűek.
A szerbiai szlovákok közül is sokan rendelkeznek szlovákiai
állampolgársággal. A szerbiai románok is fennakadás
nélkül hozzájuthatnak romániai állampolgársághoz. És
ebből egyik ország sem csinál gondot. Mit jelentene
a szerbiai magyarok esetében, ha a magyar állampolgárok
többségükben nemmel voksolnának a népszavazáson? Mi
maradnánk az egyetlen nemzeti közösség Szerbiában, melynek
tagjaitól az anyaország megtagadta a kettős állampolgárságot!
Túloznának-e azok, akik azt mondanák erre, hogy nem
kellünk nekik a saját portájukon? Ezt a traumát el kellene,
el kellett volna kerülnünk.
Major Nándor
író, Újvidék
Forrás: Népszabadság, 2004.
november 23.
|
