Tamás Gáspár Miklós

Nem lehet?

Miskolczy Ambrusnak

Nincs olyan ember, aki a lelke mélyén ne vágyakoznék - akármilyen haloványan és bizonytalanul - a fájdalom s a betegség után, amelytől megszabadult már. Azoknak, akik intenzíven és hosszasan szenvednek, a valószínű gyógyulásuk miatti fatális veszteségre kell majd gondolniuk. Amikor a fájdalom lényünk részévé válik, akkor meghaladása: veszteség, és lehetetlen, hogy ne sajnálkozzunk miatta. Azt, ami a legjobb bennem, a szenvedésnek köszönhetem; de azt is, amit az életből elvesztettem.

Cioran

Magyarországon 2004. december 5-én népszavazást rendeznek, amelynek a második kérdésére adott válasz eldönti majd, hogy vajon kaphatnak-e magyar állampolgárságot a történelmi, Szent István-i Magyarország utódállamaiban, a mai Csonka-Magyarország határain kívül rekedt magyar nemzetiségű, etnikumú, származású, kultúrájú, identitású személyek. A népszavazási kérdés nem határozza meg ennek az állampolgárságnak a jogi tartalmát, ebben majd a Magyar Köztársaság országgyűlése fog paradox módon dönteni, s előre tudható, hogy fösvény lesz a jótéteményekkel.

De mit jelent a "kettős állampolgárság" délibábja az erdélyi-partiumi magyaroknak, akiknek - a legutóbbi fölmérések szerint - a kilencven százaléka helyesli, a hatvan százaléka igénybe is venné a bizonytalanul és homályosan fölkínált magyar állampolgárságot? Hol a helye ennek a válságnak a történelemben?

A dolognak van eszmetörténeti-művelődéstörténeti előzménye. Főtiszteletű és méltóságos Makkai Sándor erdélyi (kolozsvári) református püspök, a híres teológus, regény- és esszéíró, mondhatjuk: az erdélyi magyarság szellemi vezetője 1936-ban elhatározta, hogy lemond tisztségéről és Magyarországra költözik. Ez igazi kollektív lelki válsághoz vezetett Erdélyben. A válság csak elmélyült, amikor Makkai 1937-ben, Csuka Zoltán Láthatár c. kisebbségtudományi és "nemzetpolitikai" folyóiratában publikálta Nem lehet nevezetű korszakos esszéjét, amely mindannyiunkat megrázott, akármikor olvastuk (én a régi kolozsvári Utunkban írtam még Makkairól, 1977-ben; első korszakának mindig nagy tisztelője voltam).

Néhány idézet Makkai Sándortól, a Nem lehet-ből:

"Sokan azt hiszik, hogy [a kisebbségi kérdést] meg lehet oldani elnyomással, erőszakkal vagy megalkuvással, lefokozással, egyes részletekre vonatkozó ideiglenes rendezésekkel. Ezek, akár jószándékúak, akár ellenségesek, nem veszik észre magát a dolog lényegében rejlő élettörvényt, amely végérvényesen és megdönthetetlenül azt jelenti, hogy a kisebbségi kérdés megoldhatatlan.
... Nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi "kategóriát" tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek.
... Natorp, egy kiváló pedagógus, alaptételéül vallotta, hogy az ember emberré csak a közösség, a társadalom által lesz. Ennek az igazságnak ma egyetlen konkrét formája az, hogy az ember csak a saját nemzeti közösségében érezheti és teheti magát emberré. [...] teljesen más dolog az, hogyha egyes emberek, bár kényszerű okokból is, de saját elhatározásukból kivetődnek a nemzeti közösségből, s elmennek szerencsét próbálni, mintha egy nemzet nagy tömbjei, saját akaratuk ellenére kerülnek, felettük álló vaskényszer súlya alatt, idegen impériumok alá. A magyar nemzettel pedig ez történt. [...] A magyar nemzet abban a jelenlegi állapotában, amelyben állami szuverenitást gyakorolhat, soha és semmi körülmények között nem lehet önmaga, nem lehet egészséges és életképes, mert társadalmi szerkezetében és szellemi organizmusában történtek a rettenetes operáció által olyan végzetes eltolódások, melyek ezt lehetetlenné teszik. A másik oldalról: a kisebbségi testrészek szempontjából pedig még sokkal inkább áll ez az igazság, hogy a magyar kisebbségi nemzetdarabok teljesen képtelenek az életre, még akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik önmagukat.

[...]Szolgasorban, lefokozott életformák között hosszú időkig el lehet tengődni, de nem lehet fejlődésképes nemzeti életet élni, ez pedig az új Európában [1937] annyit jelent, hogy nem lehet embernek lenni.

...[A kisebbségi sors] legmélyebb gyökerében elviselhetetlen, mert merőben ellenkezik az emberi méltósággal, és ez az, amit Európa lelkiismeretének - ha ugyan van lelkiismerete - nem szabadna eltűrnie és nem lehetne elhordoznia.

...[A világ] elég könnyelmű vagy elég gonosz volt ahhoz, hogy egy nagy történelmi hivatást betöltött és Európa egyensúlyát biztosító nemzetet úgy dobáljon szét, hogy annak tagjai lassan, de biztosan elvérezzenek és szétmálljanak.

A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.

A mi kisebbségbe jutott véreink, idegen nacionalizmusok testében, legnemesebb életcéljuk szerint tétlenségre kárhoztatva, mellőzve, teljesen ártatlanul és méltatlanul lenézve, emberi méltóságukban szenvednek olyan kibeszélhetetlen sérelmet, amely a világtörténelem e legsötétebb korszakának valamikor rettenetes ítéletévé fog válni."

Makkai Sándor esszéjét hitetlenkedve, fölháborodva, ellenségesen fogadta az erdélyi és az Erdéllyel törődő magyarországi értelmiség. Legkiválóbb kortárs elemzője is azt írja róla, hogy ez "a kivándorló önigazolása". Gyímesi Évának is égető kérdése volt ez. Igen, részben a "kivándorló" Makkai önigazolása volt a Nem lehet. De ma már szerintem több ennél, mert láthatólag - a "kivándorlás" vagy az "áttelepülés" fájdalmas problémakörén túl - ez az az ítélet, amelyet az erdélyi magyarság meghozott. Az erdélyi magyarok látható többsége - a "kettős állampolgárság" ügyében tanúsított lelkesedése mutatja - Makkai ítéletét írja alá. Nem volt olyan alakzata a poszt-trianoni Nagy-Romániának (talán, tragikus módon, az 1945 és 1959 közötti sztálinista, fél- vagy negyed-internacionalista epizódot kivéve), amelyben az erdélyi magyarság a szupraetnikus jakobinus nemzetállam értelmében a romániai "honpolgári közösség" részének érezte volna magát: sem a Hohenzollern-monarchia alkotmányos nacionalizmusa, sem a Ceauşescu-rezsim félmaoista újfasizmusa, sem az 1989 utáni romániai demokrácia elviselhetőbb viszonyai nem győzték meg az erdélyi magyarokat arról, hogy Romániához tartozásuk más lenne, mint fátum vagy kényszer. Ennek elsőrendű oka persze az, hogy a jakobinus nemzetállam romániai változata - de talán egyik változata se - volt csakugyan etnikum fölötti. A Romániához tartozás erdélyi magyar közvéleményünk számára soha nem volt egyéb, mint a románok uralma a magyarok fölött. Az alárendeltség állapota és érzete pedig nem a honpolgár, nem a citoyen lelkiállapota. A "romániai", tehát nem "román" identitás akkor se működik, ha a gyakorlat - pl. a romániai közéletben való tevékeny részvétel, mint az utóbbi évtizedben - "romániai", tehát az etnicitáson túlmutató gyakorlat, gyakorlati ügyekben. A román/romániai állam csak annyiban érdekes számunkra, amennyiben ad nekünk valamit; s ez persze részben a bolsevik államkapitalizmus öröksége. Az állam ellenség volt, amelyet eltűrtünk, ha "osztott" ezt-azt.

De nemcsak erről van szó.

Arról is szó van, hogy az erdélyi magyarság mit tart önmaga felől. Makkai szerint a kitartást, "...ezt a csöndes hősiességet, sokszor talán csak a tudat alatt, egyedül az a mély meggyőződés tehette lehetővé, hogy a magyar nemzet minden külső látszat dacára belül, lelkileg és szellemileg eltéphetetlenül egy maradt. Ebből kellett fakadnia annak a reménységnek, hogy ez az egység valamilyen formában fenn is fog maradni, és el kell jönnie az időnek, amikor külsőleg is, így vagy úgy, érvényesülni fog."

Amennyiben az érvényesnek elismert tétel az erdélyi magyarságról az, hogy tekintet nélkül a külső (pl. alkotmányjogi, közigazgatási, gazdasági, regionális-kulturális) körülményekre, a magyar "nemzetiségű" romániai személyek mindenképpen a magyar nemzet tagjai, ha a magyar nemzet "eltéphetetlenül egy maradt", akkor persze a kisebbségi helyzet evidensen megoldhatatlan, és a belső, "lelki" tényhez hozzá kell igazítani a külső tényállást, teszem azt: határrevízióval vagy más, hasonló horderejű és élességű politikai átalakítással. Makkai Nem lehetje szoros logikával következik ebből a fölfogásából, ill. abból, hogy elvetette a transzszilvanizmust. Korábban ebből nem vonta le az összes konzekvenciákat. Bár nem fogadta el az erdélyi különállást, a határrevízióval akkor még lelki "önrevíziót" szögezett szembe, elég sok önellentmondással:

"Kisebbségi magyar nemzeti öntudatunk revíziója így főképpen két nagy lelki átalakulást kíván meg tőlünk: az egyik az, hogy a földi impériumhoz kötött magyarságot lelki magyarsággá tegyük magunkban; a másik azonban az, hogy az így fölszabadított örök magyarságot ne tartsuk gyöngébbnek a külső impériumhoz is kötött és attól is támogatott magyarságnál [azaz Magyarországnál], és egyetlen atomját se alkudjuk el azért, mert így nehezebb magyarnak lenni, mert így önerőnkből kell magyarnak lenni. Természetes, hogy ebből az öntudatból egyenesen következik egy olyan önfenntartás és önállítás, mely a magyar közösséghez tartozó minden egyénnek, feltéve, hogy lélekben ehhez a közösséghez tartozik, biztosítja az anyagi és szellemi, a kulturális és erkölcsi egzisztenciáját, és ezáltal igazolja önmagát."

A Magunk revíziója - egyébként intellektuálisan (a püspök többi könyvéhez képest) másodrangú munka - a két világháború közötti magyarság konzervatív krédójává lett volna a maga termékeny kétértelműségében, ha Makkai el nem megy, s ha a Nem lehet meg nem íródik. Addig az volt, az Erdélyi Fiatalok s a Hitel nemzedéke - meg a közönség - esküdött rá. Gyerekkoromban majd minden ismerősünk könyvespolcán ott volt. Az "összmagyar" dimenziót föl nem adni, de a kivándorlás és a határrevízió, az irredenta gyökeres rendszabályait pro tempore félretéve "építkezni", ez volt - szemben a mindig kisebbségi transzilvanizmussal - a többség (a kisebbségi többség) hitvallása.

Emellett az erős és félhivatalos krédó mellett - s véle szemben - több tényező és gondolat is állott. Először ott volt "a történelmi Magyarország", az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi tapasztalata. Ez azt mutatta meg - a Trianon utáni utódállami magyaroknak -, hogy hiába az asszimilációs politika és a nemzetiségi elnyomás, a kisebbségeket általában nem lehet beolvasztani, ha nem akarják; a Rumenia irredenta (és aztán persze l’Ungheria irredenta) erősebb, mint az etnikumok fölötti impérium; hogy az ún. „kultúrfölény” állítólagos vonzereje nulla, hogy az autonómiát senki se gondolja komolyan, csak az elszakadás első lépcsőfokának szokás tekinteni sub rosa, nehéz időkben. 1914 augusztusa azt is bebizonyította, hogy a nemzetközi szocializmus megadta magát a nacionalizmusnak. A huszadik században úgy látszott, a nemzetnél - az etnikumnál, a fajnál - nincs nagyobb erő, ezért minden humanizmus, páneurópázás, internacionalizmus, népszövetségi kisebbségvédelem, alkotmányos védőbástyák vagy pláne Titulescu gondolata, "a határok spiritualizálása": béna, ernyedt, tehetetlen. Itt az etnikumok vagy - ahogy a mai konzervatív mondaná - a civilizációk küzdelme folyik.

Evvel szemben a hagyományos államok tehetetlenek. Hiába tiltotta ki a magyarországi parlamentarizmusból a nemzetiségeket az 1918 előtti magyar liberális nacionalizmus, a román takarékpénztárak, az Albina, az Astra egyszerűen fölvásárolták Erdélyt. A romániai földreform a kilencszázhúszas években földönfutóvá tette az erdélyi magyar birtokosok (az addigi vezető osztály) jelentős részét, a hivatalnokok (a vezető kaszt másik része) elvesztették hivatali állásukat. Az állami diszkrimináció hatékonyabbanak bizonyult mindennél, amit az etnikum, „a mi fajtánk” önmagáért megtehetett az erőtlen liberális kapitalizmus körülményei között, az első világháború előtt, amikor a pesti parlament sértegette, gyalázta, megszégyenítette a nemzetiségeket, olykor lövetett rájuk, bebörtönözte a vezetőiket, de gazdagodásuk és szaporodásuk ellen nem tehetett semmit. Itt csak erő állhat szemben erővel. Ezt jelentette "az építkezés": a kétségbeesés, a vereség józanságát.

Az erő középponti fogalmának és tapasztalatának, a Carl Schmitt-féle barát/ellenség dichotómiának a politikai relevanciája békés, "civilizált" körülmények között igen korlátozott. Ugyanakkor a társadalom tagjainak a tapasztalata ellentmond ennek. A politikailag - legalábbis az uralkodó liberális politikai filozófiában - artikulálhatatlan, informális uralmi viszonyok rengeteg szenvedés (és elégtétel) okozói. Makkai és vitafelei akkor írtak, amikor a királyi Nagy-Romániában formálisan még érvényesek voltak a nemzetiségi-etnikai jogegyenlőség bizonyos válfajai, az uralmi-szimbolikus viszonyok azonban brutálisan megváltoztak. Korábban mindaz, amit "magyar"-nak érzékeltek, fönn volt, 1918/19 után pedig lenn. Ami korábban "román"-nak minősült, az azelőtt lenn volt, most pedig fönn. A hatalom elvesztése - beleértve a szimbolikus hatalmat - az egyik legnagyobb, fájdalmas izgalomforrás, amint azt a tragédia műfaja bemutatja nekünk Euripidésztől Shakespeare-ig és Brechtig. A magyar irodalomban - talán nem véletlenül - ennek a legkíméletlenebb ábrázolása Móricz Erdély-trilógiája, mostanában pedig Szabó Gyulától a nem kellően méltányolt A Sátán labdái. Makkai érdeme, hogy nem jogokról beszélt, hanem "impérium"-ról, azaz hatalomról. Ez a probléma manapság letagadott fele. Igaz, csak a fele.

Az erő (hatalom, uralom) jelentőségének fölismeréséből egyáltalán nem pusztán erőszakos és végletes megoldások előnyben részesítése következhetik. A transzszilvanizmus is az informális-szimbolikus hatalmi viszonyok (amelyek mögött persze a fiatal, diadalittas nagyromán nemzetállam kemény állami kényszere állott). A transzszilvanizmus a maga módján bámulatos gondolatkísérlet volt, a nemzetiségi szabadelvű demokratizmus kísérlete, amely a hagyományos erdélyi partikularizmusra támaszkodva, szembefordulva Pesttel és "a szegedi gondolat"-tal, Bukaresttel és a "bizánci-fanarióta-levantei bojáruralomnak" értelmezett román délkelettel, megpróbálta megalkotni az erdélyi nemzetiségek és felekezetek együttes különállásának a mítoszát. Így írt Kós Károly:

"Az 1848. évi.... kolozsvári országgyűlés kimondotta Erdélynek Magyarországgal való unióját minden feltétel nélkül. A históriaírás megállapítja, hogy ezt a súlyos horderejű határozatot egyhangúlag szavazta meg az országgyűlés, de szükségesnek tartjuk az igazság szempontjából feljegyezni:
1. Az országgyűlésen résztvevő szász követek az egyhangúság érdekében kifejtett terror nyomása alatt megszavazták ugyan az uniót, de a gyűlés után nem vállalták azt sem ők, sem népük.
2. A román püspök csupán a maga nevében és felelősségére adta le hozzájáruló szavazatát, de azzal a román nép sem azelőtt, sem azután soha nem vállalta a közösséget, sőt, nyíltan megtagadta azt.
3. De a magyar és a székely nemzet sem volt egész tömegében híve az uniónak, még kevésbé a Magyarországgal minden feltétel nélkül való egyesülésnek.
1918. évi december hó elején az erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgyűlése, amelyen a szász nemzet is képviseltette magát, kimondotta Erdély unióját Romániával - minden feltétel nélkül. Ez ugyancsak súlyos horderejű határozattal kapcsolatban a történelmi valóság kedvéért meg kell jegyeznünk:
1. Erdély magyarsága e minden erdélyi nép sorsáról döntően határozó gyűlésen részt nem vett, becsülettel részt sem vehetett, tehát ezt az uniót meg nem szavazta.
2. A szász nemzet csupán hosszas habozás után, s a román nemzeti vezetőkkel való sokszoros, reábeszélő tanácskozás és legalább bizonyos fokig való megnyugtató ígéretek után járult hozzá az unió megszavazásához.
3. De a románság sem volt egészében híve a feltételek nélküli uniónak.
... A történelem megismételte magát: az 1918-iki gyulafehérvári gyűlés szinte megdöbbentően hasonlatos az 1848-iki kolozsvári gyűléshez; csupán a szerepek voltak kicserélve..."

Ez tömören összefoglalja a transzszilvanizmus történeti ideológiáját, amelynek máig vannak nyomai. (Gondoljunk pl. a kétnyelvű kolozsvári Provincia c. lapra és körére, elsősorban Molnár Gusztáv - régi kolozsvári évfolyamtársam - regionalista-geopolitikai munkásságára.) Az etnikumok fölötti partikularista összefogásnak általában kevés híve akad az uralkodó etnikum soraiban, Erdélyben se volt ez másképp. Az 1940-i újabb impériumváltozás ("bécsi döntés", "a négy év") után és alatta a transzszilvanisták még élő maradékai nem nagyon hozakodtak elő korábbi elveikkel, s kevesen emeltek szót az Észak-Erdélyben kisebbségi sorba került románságért (bár széki gr. Teleki Pál próbálkozott az oktatásügyben evvel-avval), hogy más kisebbségekről szót se ejtsünk. 1945-ben persze, az 1918/19 és 1940 között érvényben volt trianoni határok visszaállításának árnyékában, megint előkerült az autonómiagondolat.

1944/45 után a frontról, lágerekből, hadikórházakból hazatérő megmaradtak két dologgal néztek szembe: a szovjet hatalommal, "népi demokráciával", valamint a második román "impérium" fenyegető közeledésével. Akinek igazán szava lehetett volna ekkor, a legfontosabb erdélyi marxistának, kommunista entellektüelnek, a Korunk legendás szerkesztőjének, a kommün volt helyettes népbiztosának, az éppen a kétségbeesés és a vak remény között hánykolódott, s talán nem is gondolta, mennyire hasonlítanak sietősen lejegyzett sorai - ekkor íródik Fábry Zoltánnak, Gaál Gábor és a Korunk szlovákiai marxista munkatársának nevezetes esszéje is, A vádlott megszólal - a valamikori nagy ellenfelek, Makkai, Kós gondolataira. Így ír Gaál Gábor:

"Mi, magyarok itt Romániában vagy a görögség új népe leszünk, vagy elpusztulunk mind egy szálig..." Komintern ide vagy oda, Gaál Gábor azért Nietzsche lázas olvasója, Karl Reinhardt, Walter F. Otto, Werner Jaeger kortársa volt, "görögség"-képzete így értendő. Így folytatja: "A görögség új népe úgy, akkor, ha megvalósítjuk magunk közt - s ezáltal a példát sugározzuk szórványainkban a körülöttünk levőre - a demokráciát, vagy elveszünk. Ha a tél jön, még a kóbor embernek is be kell rendezkednie a hidegre... Erdélyben mindig fagyosabb a szél..." "Csak az lehet a feladatunk, hogy demokraták legyünk... Hogy a múltunkból lázasan ássunk ki mindent, ami erre ösztönöz, hogy a jelenünkből tapadjunk minden olyasmihez, ami erre sarkall. [...] Ha ilyenek leszünk, azoknak a tábora is no hatalmasan akikkel együtt ez az ország a demokrácia valódi országa leszen. Nincs más menekvésünk, és nincs más diadalunk... Plebejus demokraták legyünk, alakuljunk néppé - nem a proletarizálódás keserű útján, hanem a tudat tiszta világossága révén." Figyelemre méltó, hogy Gaál Gábor, akár a kor más, ún. "polgári" írói - pl. az irredenta "Végvári" (Reményik Sándor) és "Székely Mózes" (Daday Loránd), de olyanok is, mint Kolozsvári Grandpierre Emil vagy Ignácz Rózsa - a deklasszálódást, tehát az anyagi, hatalmi és státusveszteséget tekinti "a hideg"-nek, tehát a végveszedelemnek. Akárcsak Makkai.

Az őshonos, autochton vezető kaszt nélküli kelet-európai végeken, a kényszerű etatizmus körülményei között (itt nem az alsó középosztály etatista, mint Franciaországban, az egyenlőség érdekében és a hagyományos "történelmi osztályok" ellen, hanem a gyönge és a külföldtől függő, de a külföldi vagy birodalmi gyámkodástól szabadulni akaró hazai uralkodó réteg, hasonlóan a fölszabadult gyarmatok "bennszülött" elitjeihez) a "csúcsra" vezető út az oktatáson (diploma a. m. cím/rang) keresztül vezet. Ezért volt minden kialakult utódállamban (elvégre Csonka-Magyarország is a Monarchia utódállama) numerus clausus, az új Nagy-Romániában meg ún. numerus valachicus, később pedig numerus nullus. Ezt a módszert a kilencszázhetvenes években hozta vissza Nicolae Ceauşescu rendszere Erdélyben. (A szovjet fölsőoktatásban ezt a zárt számot elsősorban a zsidó egyetemi hallgatókkal, ill. fölvételizőkkel szemben alkalmazták. A numerus clausus minden variánsa masszív kivándorláshoz, meneküléshez vezetett.) A kilencszáznyolcvanas évek világnézeti fordulata, "az emberi jogi forradalom" áttörése Kelet-Közép-Európában - bár vannak jogelméleti, ám pusztán szakmai, nem pedig politikai előzményei a kisebbségi jogvédelem terén - elszakadt az "egzisztenciális fenyegetettség" reáliáitól, de korábban ez volt az uralkodó beszédmód, s mint látni fogjuk, rejtetten ma is az. Megint. A közvéleményt irányító középosztály ("értelmiség") az állami stallumra képesítő jogcímeket akarja a számára fontos etnikai és osztálypopuláció számára biztosítani, ez a stratégiája Nagymajtény és a szatmári béke óta. Ez se változott semmit. 1989-ig a "nyugdíjas" állami állásokért folyt itt a legnagyobb politikai jelentőségű versengés. A kelet-közép-európai egyetemi cím- és rangkórság innen származik, a "mezei jogász" dr. Analfabéták rémuralma meg korábban az álnemesi és katonai ("satisfaktionsfähig", "párbajképes", "egyéves önkéntes", "karpaszományos", "tényleges tiszt" és í. t.), kardbojtos rangőrület, alakiságmánia. A trianoni béke, az "impériumváltozás" után az erdélyi magyar köztisztviselők és környezetük nagy része Csonka-Magyarországra menekült. Az állásokat románokkal töltötték be. Még az otthon maradottak se voltak hajlandók fölesküdni a román királyra. Az állásukat ők is elvesztették. A megmaradt "elit" azokból a birtokosokból és tőkésekből állt, akiknek nem kellett állás, meg a szabadfoglalkozású orvosokból, ügyvédekből, felekezeti iskolai tanárokból és - főleg - újságírókból. A magyar egyetemet megszüntették. Érettségizni románul kellett. A mobilitás leállt, ugyanakkor megszűnt a mágnások és dzsentrik hagyományos szerepe is. Ezáltal Erdéy modernebb is lett kénytelenségből, mint Csonka-Magyarország, meg régimódibb is, mert nem esett át a vörös forradalom és a fehér ellenforradalom lázrohamain, vezető rétege megmaradt liberális nacionalistának. Mindevvel együtt: a deklasszálódás hatalmas volt.

A szolgalelkűségre, "úrtiszteletre" nevelt magyar plebs-nek most föl kellett volna néznie azokra, akiknek a megvetését verték belé évszázadok során: "az oláhokra". Az emiatti ressentiment iszonyatos volt és - részben - maradt. Makkai Sándor elég nyersen kimondotta, hogy ez elviselhetetlen. Ha a kultúra eszménye "az úr", akkor az idegen iránti csodálat pusztán azért, mert immár az idegen "az úr" - elhordozhatatlan. A szolgaságért (minden rendszerben!) az kárpótol szimbolikusan, ha följebbvalóink valamilyen értelemben "olyanok, mint mi", valamiképpen egylényegűek velünk: a nacionalizmus-etnicizmus-rasszizmus szerint azért, mert a vezetők, az "urak" is "a mi fajtánk", a demokratizmus szerint, mert "bennünket", a népet "képviselnek", a liberalizmus szerint nem is urak, hiszen nincsenek is urak, hiszen a törvények az urak (rule of law, "joguralom", "jogállam"), a bolsevizmus szerint az urak azért "urak", hogy minden uraságnak, uralkodásnak, uralomnak véget vessenek stb. stb.

Nem tudom, észrevette-e az olvasó, hogy a magyarországi és az utódállami magyar közvélemény jelentős része azt mondta nekünk erről a szimbolikus kárpótlásról, hogy merő fikció. Nem érzi magát szabadnak addig, amíg nincs valódi hatalma a sorsa és identitása fölött. Az etnikumok fölötti ("jakobinus nemzetállami") demokrácia illúziója épp úgy összeomlóban van, mint a "jogállam" és a "népképviselet" illúziója.

Az erdélyi magyarság (és a csonka ország közvéleményének egy része is), úgy látszik, értéktelennek tekinti azt az állampolgárságot, amely etnikailag idegen többséghez kapcsolja a kisebbség politikai identitását, sőt: gyakorlati életkereteit. Románia számára nem haza - a szónak valamely nem etnokulturális jelentésében -, hanem csupán (az egyén felől nézve) puszta véletlen adottság vagy (a társadalom története felől nézve) pusztán kényszerű adottság. A többségi elv és az informális hatalmi viszonyok egyaránt arra kényszerítenék az allogén kisebbséget, hogy az idegent ismerje el "urának". A kettős állampolgárság ahhoz eszköz, hogy az "úr"-nak elismert faktor ne "allogén" legyen, hanem magyar, hiszen az állampolgárság valamely állam "főségének" az elismerését jelenti, s ha a nemzetállamot "etnikai államnak" értelmezzük, akkor a problémák egy része csakugyan megoldódott. A problémák másik részét az etnikai autonómia oldaná meg. Azok a személyek, akik most már nem pusztán etnikailag, hanem "nemzeti", "országlati", azaz hatalompolitikai szempontból is különböznek a környező román lakosságtól (többé nem „kisebbség”-nek, hanem bizonyos aspektusból nézve idegennek nyilvánítván magukat, hiszen immár egy másik - "idegen" - állam polgárai is), külön entitásba óhajtanak tömörülni területileg. Ha a román állam "fősége" hiánytalanul el volna ismerve, akkor a területi-etnikai autonómiával szemben nem volna hiteles, érvényes ellenvetés (csak nacionalista aggodalmak), ám ha a Romániában területileg egyesült, kiváltságokkal (vagy mondjuk: különleges előjogokkal) rendelkező, (részben) külföldi állampolgárokból alakult enklávé jön létre, akkor az autonómia az önálló szuverenitás, ha nem is éppen a nemzeti függetlenség jegyeit fogja magán viselhetni. Ilyesmire ugyan még soha nem volt példa a történelemben, de hát újdonságok is lehetségesek, akkor is, ha ezeket az újdonságokat nyíltan senki nem akarja. Efelől még létrejöhetnek. Kérdés, hogy a román többségnek az utóbbi időben tapasztalható közönye a magyar kisebbség iránt tartós lesz-e, ill. elegendő lesz-e ahhoz, hogy állama jellegének ilyen mérvű átalakítását szótlanul eltűrje.

A kiút innen - ha a magyar állampolgárság netáni tömeges fölvétele konfliktusokat okoz, a konfliktusok pedig jogsérelmekhez és joghátrányokhoz vezetnek - természetesen Magyarországra vezet. Csak az esetleg már nem kivándorlás lesz, hanem menekülés.

Persze senki nem kínál teljes körű, teljes jogú állampolgárságot az erdélyi magyaroknak. De a formális, útlevéllel (az útlevélre eső hangsúly elég baljós...) megerősített magyar kvázi-állampolgárságnak nemcsak az állampolgári jogok teljes köre oldaláról észlelhető fogyatéka, hanem a Magyar Köztársaság mint szuverén nemzetállam oldaláról is, ti. az nehezen elképzelhető, hogy miképpen tudná a magyar állam - extraterritoriális körülmények között - megvédeni új polgárait, hiszen itt nem pár tucat turistáról vagy pár száz kivándorlóról van szó, hanem új (nehezen érthető) helyzetbe jutott román állampolgárok millióiról, akiknek az új szuverén iránti lojalitását a magyar államnak kötelezettségvállalással és kötelességteljesítéssel kellene viszonoznia. Hogyan?

Ezek az abszurd körülmények szépen bizonyítják, hogy amennyiben Makkai Sándornak van igaza - ami azt jelenti, hogy: amennyiben nincs olyan államrend, amelyben a bármennyire nagyszívű jogrend erősebb lenne, mint a gazdasági-szociokulturális-hivatali/hatósági hatalom -, akkor a "kisebbségi kérdésre" csakugyan nincs megoldás, akkor a kisebbségi helyzetet "föl kell számolni". Föl lehet számolni persze tömeges kivándorlással, áttelepüléssel, s föl lehet - állítólag - számolni az állam, a jog, a hatalom "humanizálásával", a hatalmi tényező hatékony, valóságos relativizálásával. Erre Erdélyben kétféle hatásos javaslat volt eddig, a transzszilvanizmusé és az 1965 előtti "létező szocializmusé" (akkori nevén: "népi demokráciáé"). A két javaslat hasonlít egymáshoz, ami nem csoda, hiszen mindkettő az első világháború előtti ausztromarxista kulturálisautonómia-koncepcióból származik.16 Külsődleges-formális szempontból (annak ellenére, hogy Lenin - mint közismert - bírálta az ausztromarxista elképzelést, és az "önrendelkezés", az "elszakadásig menő" nemzeti önállóság híve volt, amint elvileg a Komintern is a harmincas évek végéig) a szovjet-szövetségi, a jugoszláviai, a csehszlovákiai, a kínai föderális-autonomista szerkezet (beleértve kezdetben a romániai "Magyar Autonóm Tartományt", amelynek az első földrajzi alakja teljesen megegyezik a mai autonómiatervek által kijelölt régió alakjával) kielégítette az autonomista igényeket. (Az nem igaz, hogy ezeknek a valóban nem túl nagylelkűen megtervezett autonómiáknak nem volt jelentőségük: szűk területen kisebbségi anyanyelvű kulturális intézményrendszereket és nemzetiségi "eliteket", elsősorban nemzetiségi értelmiséget hoztak létre. Ezek az "elitek" a diktatúra részei voltak, de amint a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia fölbomlása mutatja, az "etnobolsevik" helyi elitek véghez tudták vinni az elszakadást, és sok helyütt és elég sokáig megőrizték hatalmukat, Közép-Ázsiában pedig egyenes megszilárdították.)

A transzszilvanista fölfogás - amelyet jogilag soha nem formalizáltak - persze különbözött az erdélyi "kommunista" elképzelés A szubnacionális etnicizmus - igen látványos módon - magyar nemzetiségű személyekkel szemben tört ki Magyarországon. Éppen az a posztnacionalista jelleg benne, hogy teljesen és artikulálatlanul összeolvad az általános bevándorló-ellenességgel, amely részben mitikus (a pesti utca szerint az ország tele van titokzatos "ukránokkal": valójában sokkal több brit van Budapesten, mint "ukrán"; az "ukrán" szó egyébként ma Magyarországon minden oroszul beszélő személyre alkalmazható, ahogyan Nagy-Britanniában a fajüldözők az indiai szubkontinensről származó minden személyt, tehát a hindukat is, "paki"-nak becéznek), részben a munkapiaci verseny őrjöngő kompetitív önzésének megnyilvánulása. A magyarellenes magyar xenofóbia (ez nem tréfa, hanem a legkomolyabb társadalmi tény) a szubnacionális és posztnacionális etnicizmus egyik leggroteszkebb válfaja, de nem az egyetlen. Itt etnicisták állnak szemben etnicistákkal. A másik fajta viszont a magyar állampolgárságot, tehát a magyarországi "demokratikus" politikai közösség egyik középponti alkotmányjogi-világnézeti fikcióját relativizálja. Ha az állampolgárságot puszta sovén gesztikulálásra képesek használni sokan, akkor a "demokratikus" vagy "liberális-demokratikus" honpolgárság értéke szélsebesen csökken. A politika minimuma a jogok és kötelességek valamiféle szimmetriája s a szimmetria által kifejezett szimmetrikus ("egyenlő" és "szabad") pozíció mítoszának előföltételezése. Ez az előföltevés a politikai diskurzus - végső soron tehát a politika - újra- és újrakeletkezésének, folyamatos újjáalkotásának nélkülözhetetlen eleme. Az állampolgárság relativizálása - milyen értelemben honpolgár az, aki nem választhat? aki esetleg nem fizet adót? aki nem részesül a népjóléti "ellátásokban"? aki nem is óhajt, nem is szokott a köztársaság területén lakni? aki más államhoz (is) lojális, ott (is) szavaz, ott (is) katonáskodik, ott (is) részesül juttatásokban? az is állampolgár, aki nem ugyanabban a morális értelemben állampolgár, mint polgártársai? - kétségtelenül nem nacionalizmus, de nem is jobb a nacionalizmusnál. Az etnicizmus a nacionalizmust pótolja azoknál, akik a lelkük mélyén tudják, hogy nincs hazájuk. És azt sem akarják, hogy másnak legyen. Itt a népszavazási konfliktusban mind az "igen", mind a "nem" hívei között sokan, talán többségben vannak a szub- és posztnacionális etnicisták.

Mi az etnicizmus következménye a nemzeti kisebbségekre (már maga a kifejezés is divatjamúlt, ugye) nézve?

Az etnicizmus, mivel mozgó és bizonytalan identitásokkal függ össze, és nincs politikai szerkezete, többnyire fölbontja, széttördeli a közösségeket, amelyek középponti mítoszait (az együvé tartozás valamiféle "racionalizált", többnyire a történelemből, művelődéstörténetből "levezetett" ideáit) szétrombolja, elnézést a kifejezésért: "dekonstruálja".

Az etnicizmus természetesen nemcsak és nem egyszerűen posztnacionális: egyben posztfasiszta is. A tizenkilencedik századi liberális-demokratikus nacionalizmus 1914-ben kezdett bomlani, és a fasizmus/nemzetiszocializmus mérte rá az első nagy csapást. A kegyelemdöfés Kelet-Európában esett, 1989-ben. Az etnicizmus legjobb és legtömörebb megfogalmazása Nae Ionescu filozófiaprofesszortól, a román fasizmus szellemi atyamesterétől származik 1930-ból. Nae Ionescu római katolikus és zsidó felekezetű román olvasóinak arra a szemrehányására válaszolt, amely szerint ő nem tartaná ez utóbbiakat „jó románnak”. A válasz: jó románok - kötelességtudó, hazafias, becsületes, szorgalmas, a román kultúrát forrón szerető személyek - lehetnek, de románok NEM.

A "románnak lenni" kritérium elválik a "jó románnak lenni" kritériumtól. Az utóbbi morális-politikai, és a honpolgárság minőségére vonatkozik. Az előbbi csak a származásra; erkölcsileg-politikailag közömbös. A "jó magyar ember" kifejezés sem azt a "jó embert" jelenti, aki történetesen "magyar", sem azt a "magyar embert", aki történetesen "jó". Ezt (kollokviális-idiomatikus) anyanyelvünk minden kompetens, rátermett beszélője tudja, érzi.
A „nemzeti érzés” és a „nemzeti-etnikai identitás” történeti fejlődése, ill. a róla alkotott históriai-világnézeti ítélet maga is része a probléma alakulásának és mások általi, későbbi megítélésének. A nemzeti „jelleg” és „identitás” történeti jellemzése mindig is komoly politikai gesztus volt. A két világháború között kvázitudományos pszeudodiszciplínát is csináltak belőle: „nemzetkarakterológiát”. A nemzeti „jellegre” azért van szükség a nacionalizmustól az etnicizmus felé tartó átalakulás során, mert nem „a jó románt” (a honpolgárt, a polisz tagját), hanem „a románt” (a fajta egyedét, az ethnosz tagját) kellett itt jellemezni, nem „az országlakost” (regnicola), nem a hungarust kellett meghatározni, hanem „a magyar embert”, az ethnosz reprezentánsát.

Magyarországon a „mi a magyar?” vitája hosszú évekig tartott. Jellemző, hogy az etnicizmus felé való alakulás félútjának ez a módszertani stációja nem újult föl. 1989 óta mi már túl vagyunk ezen. A szélsőjobboldal nálunk továbbra is vonzalmat érez a magyarságot Európától elválasztó őstörténeti mítoszok iránt, de a „nemzetkarakterológiai” elem itt csak implicit. Ezek a vonzalmak is eklektikusak. A Magyarok Világszövetsége pl. össze tudja egyeztetni a „párthus”, a sumér, a hun-török, a hun-han (kínai), a japán, a szittya (szkíta) rokonság eszméit, „az ősi civilizáció” és „az ősi vadság” egymásnak ellentmondó mitologémáit. Romániában, a román kultúrában ez nincs egészen így, tekintettel a két világháború közötti modern szélsőjobboldal örökségének máig meghatározó, mert a modern román kultúrát megalapozó voltára. C. Rădulescu-Motru, Nichifor Crainic, Lucian Blaga, Constantin Noica és mások „nemzetkarakterológiai” jellegű művelődésfilozófiái elég elevenek. Ehhez adódott a Ceauşescu-korszakban a „protocronismul românesc” elmélete, Edgar Papu és mások kreációja, amelyet - hihetetlenül különös formában - Ilie Bădescu ma is képvisel. A „protokronizmus” egyszerűen azt jelenti, hogy a román (géta-dák) ősnép aeonokkal mindenki más előtt teremtette meg a civizáció főbb vívmányait, ezért ennek a népnek a jelentősége nem történeti-kulturális, hanem kozmikus. Ez a kissé bolondos történetmítosz a Ceauşescu-érának a marxizmus-leninizmust helyettesítő hivatalos ideológiája volt, és a vasgárdista pedigréjű hasonló mitologémákat is tűrték.

Lucian Boia nagyszerű könyvében a történeti eredetmítoszokat mint legitimációs ideológiákat, ill. ideologémákat írja le. Az alapítás (szerintem a ctitorie a. m. „alapítás”, eredetileg tkp. templom v. kolostor fölajánlása, elfoglalta a történeti, a régi moldvai krónikákból ismert descălecare a. m. „lóról szállás”, ti. „honfoglalás” hagyományos fogalmát, ráadásul szakrális konnotációval, bár ezt Boia tudtommal sehol sem említi) történetmítosza a román ethnosz elsőbbségének bizonyítását szolgálja a bizánci, szláv, magyar, oszmán birodalmakkal szemben (innen a dákoromán ún. „kontinuitáselmélet” vonzereje is, bár ez a Ceauşescu-rezsimben már nem bizonyult elég radikálisnak, elég extrémnek). A liberális nacionalizmus korának „latinizmusát”, Róma-centrikusságát fölváltotta a pelaszg-trák-illír monda, akár nálunk a reneszánsz antikizáló szittya vitézségét, majd a keletmagyar kálvinizmus ótestámentom-paradigmáját fölváltotta Horvát István vadregényes „orientalizmusa”, a cs. kir. „finnugrászat” versus Vámbéry „törökössége”, Kőrösi Csoma keletiőshaza-keresése, majd a Szekfű-féle „keresztény-germán kultúrkör” s í. t. Mivel mi magyarok „honfoglaló” nomádoknak álmodtuk magunkat, ezért távoli őshazára volt (s némelyek szerint: van) szükségünk, ám a románoknak azt kellett bizonyítaniuk, hogy megtelepedett, szedentáris várépítők, az itteni, helyi ősbirodalmak innen soha el nem moccant, változatlan, archaikus, konzervatív folytatói. (Innen is a régebbi román nemzetmitológiákban a későn jött, lovas nomád, vad magyarok „barbárságának” toposza.) Lucian Boia azt is kimutatja, hogy a három fejedelemség „nemzeti egységének” mítoszát hogyan teremtették meg retrospektíve, visszatekintőleg 1918 (recte 1920) után. Ehhez kellett aztán illeszteni a már korábbi őshaza-, pontosabban ősszubsztrátum-keresést az Erdélyben fekvő dák várakban, a géta-dák-pelaszg-trák-illír mitológia északnyugatra költöztetésével.22 Az ősszubsztrátum lankadatlan keresése „a történelem előtti”-hez vezeti a reakciós-romantikus kutatót, a Mioriţa (a „Bárányka”) pásztori-halálvágyó mítoszához Lucian Blagát, a nyelvhez (akár Karácsony Sándort) a Rostirea românească, „a román ige” vagy „igézés” bölcseleti mitológusát, Constantin Noicát. Az ősszubsztrátum romantikus-mitologikus „kutatásaának” legföltűnőbb jegye az apolitikusság, a politikátlanság.

Hogyan jött létre az apolitikus etnicizmus intellektuális alapzata? A dolognak Erdélyben, Romániában és (részben) Magyarországon az egyik oka az autochton vezető osztályok, jelesül az őshonos-nemzetiségi polgárság akut hiánya. De ez csak részleges magyarázat.
Ezt írta egy viszonylag fiatal konzervatív 1918-ban:

„Az általános hordozója a metafizikai nép. Ezért szellemileg hamis a tömeg szellemében és értelmében politizálni. [...] A demokrácia előrenyomulása győzedelmes és feltartóztathatatlan. Ma már csak tömegpolitika, demokratikus politika lehetséges, olyan politika tehát, amelynek a nemzet magasabb rendű szellemi életéhez kevés köze van vagy semmi... A művész és a szellemi ember állami érdeklődése, rokonsága és szolidaritása az állammal odáig terjed tehát, ameddig az állam metafizikai jellege ér. A fejlődés iránya persze az, hogy az állam mindinkább elveszíti metafizikai jellegét, és a jelek szerint teljes mértékben szociális jelleget ölt. Az igazság az, hogy a modern állam helyzete nem különösebben tiszteletreméltó.”

Ha a „szociális” aspektust átugorjuk a politikában (ezt egyébként a forradalommal szemben Hannah Arendt is javallotta), akkor a politikai közösség szükségképpen erkölcsön inneni, tehát apolitikus lesz, nincs külső, távolról is fölismerhető ismérve annak, hogy melyek a határai, ki tartozik hozzá - és miért.

„A tömeg” szemben „a metafizikai néppel”: mit jelent ez? „A metafizikai nép” föltehetőleg az a populáció, amelyet nem akaratlagos döntés köt össze, olvaszt egybe, mint a demokrácia honpolgárságának megalkotásakor és naponkénti újjáteremtésekor, hanem valamiképp lényege szerint az. Ez a lényeg nem racionalizált kollektív döntéssel, hanem „introspekcióval” vagy „lényeglátó” intuícióval fogható föl. Az állam nyilván akkor „metafizikai jellegű”, ha ezt a „lényeglátást” szolgálja és fejezi ki. Erre a liberális demokrácia, ill. bármely fölvilágosodás utáni politikai alakulat természetesen alkalmatlan.

A „nép” ilyesfajta „metafizikai” fölfogása, bármit is ér különben, arra jó, hogy eltüntesse a hatalom/uralom tényét. Erre szüksége van a „nemzetiségi” vagy (másutt) gyarmati értelmiségnek, amely nem kommunikálhat - kulturális idegenség és a méltóságot és a megbecsülést (honour, Ehre) illető iszonyú távolságok miatt - az uralkodó osztállyal és/vagy kaszttal. Az etnicizmus - tehát „a nemzet” helyettesítése valamely apolitikus, se területileg, se kulturálisan nem azonosítható, változó körvonalú entitással - eredete többek között nyilván az etnikai megaláztatásban, közelebbről a politikai uralom etnicizált és kasztszerű tapasztalatában, az egyéni egzisztenciának a Birodalommal szembeni teljes irrelevanciájában (is) keresendő. A provinciális-gyarmati, „helyi”, „nemzetiségi”, „területi”, „tartományi”, „megyei”, „járási” kultúra hatalom nélküli értelmisége a hatalom - tehát politikai egzisztencia - nélküli nép pszeudo-organikus, tehát a hatalom megjuhászítására és értelmezésére képtelen értelmisége. Nincs más hátra, dicsőíteni, imádni, bálványozni kell a hatalomnélküliséget - ha már amúgy sincs, ha a forrás érthetetlenül távoli, ha ragyogó és érthetetlen gyakorlói, az urak, megszólíthatatlanok, mert idegenek.

Ezért a kényszeres vágy arra, hogy az urak magunkfajták legyenek - nem pedig arra, hogy ne legyenek urak, hogy ne legyen uraság, ne legyen uralom -, hogy a hatalom megjuhászítható, értelmezhető legyen. Ez a vágy a nemzeti függetlenség, a nemzeti önrendelkezés kívánalmában is benne volt már, csak nem ennyire végletesen. Ott az autonómia gondolata (magunk adjunk magunknak törvényeket, ne mások) tartalmazta a „törvény” elvont eszméjét és a demokrácia alapgondolatát a népszuverenitásról. Ezért a spontánul kialakuló - nem az idegen államtól kinevezett - önálló polgárság és értelmiség szükséglete alapvető volt és maradt.

Itt szépen összekeveredik - az „egyenlőtlen fejlődés” következményeképpen - a Birodalom marginalizált, provinciális-etnikai értelmiségének dépaysé, „eltájolt” azonosságkeresése és a „globalizációnak” a nemzeteket és nemzetállamokat relativizáló, új, kontúrtalan-fókusztalan uralmi gócokat életre hívó hatása. Az értelmiség természeténél fogva államfüggő - ezért nem függ közvetlenül az uralkodó osztálytól, rendtől vagy kaszttól -, és állam nélkül a legitimáló és delegitimáló szerepét nem tudja betölteni. A nemzetállam végzetes meggyöngülése a regionális-szubnacionális eliteket új identitáskeresésre sarkallja a szokványos „polgári” (liberális-demokratikus) politikán túl.

Nézzük megint Erdélyt.

Az erdélyi autonómiatörekvések az erdélyi magyar lakosság mintegy egyharmadát érintik, a kisebbségben („szórványban”), ill. a határ menti Partiumban élőknek saját, viszonylag önálló berendezkedésre nem lehet reményük. Ezért az erdélyi magyarság minden ereje a Székelyföldre koncentrálódik, s így létrejön a székely-magyar ellentét, amely másfél évszázada merült már feledésbe, és soha nem volt éles. Az erdélyi magyarság hagyományos központjai - magyar szempontból - hanyatlanak, kiürülnek. „Nemzeti” szemszögből ez őrült politika, szubnacionális-etnicista-regionális szemszögből van némi értelme.

„Nemzeti” szemszögből ugyancsak őrült politika akár a legcsekélyebb lépést is tenni, ami lakosságfogyást okozhat, hiszen ez elveheti a romániai politizálás jogcímeit és lehetőségeit. Etnicista szemszögből ez nem érdekes, hisz innen az etnikumok fölötti, a szupraetnikus, „állampolgári” (ez esetben persze romániai állampolgári) politizálás amúgy se hihető, amúgy se plauzibilis. „Nemzeti”, „nemzetiségi” szemszögből az állampolgárság jogi tartalmának fölhígítása, relativizálása őrültség, hiszen a „nemzetiség” jogokra törekszik, nem hatalomra.

Az utódállami kisebbségek nem először csalódtak a „demokráciában”, bár a körülmények szinte semmiben nem hasonlítottak a maiakhoz. A csehszlovák „demokráciával” 1945 után a felvidéki magyarok Beneš „szláv köztársaságának”, a Beneš-dekrétumoknak, a kitelepítéseknek (majd az ún. „lakosságcserének” azaz a kényszerű száműzetésnek és vagyonvesztésnek), a jogfosztásnak, a lágereknek és a kényszermunkának a formájában találkoztak; az észak-erdélyi magyarok pedig a háború előtti (többé-kevésbé demokratikus) Nemzeti Parasztpárt - ma is köztiszteletben álló, mert a sztálinisták börtönében meghalt - vezérének, Iuliu Maniunak (azaz badacsonyi Maniu Gyulának), a régi erdélyi román nemzetiségi ellenállás egyik legnevezetesebb részvevőjének a paramilitáris csapatai (a „Maniu-gárdák”) által végrehajtott vérengzések révén. A felvidéki és erdélyi magyarok minimális polgárjogait a negyvenes évek végén a kommunista párt állította helyre. Gottwald és Slánsky ott, Gheorghiu-Dej és Pauker itt. A kisebbségi magyarság politikai tájékozódását, appercepcióját ez erősen befolyásolta 1989-ig. A szovjetellenes „nemzeti kommunizmus” (különösen a Ceauşescu-féle félfasiszta változatában) nem volt kedvező a kisebbségi magyaroknak, ráadásul a némi szimpátiával nézett Kádár a Szovjetunió hű szövetségese volt, a Magyar Népköztársaság pedig a kisnépi nacionalizmusok nagy ellenségének bizonyult (bonyolult okokból, amelyek legfontosabbika ‘56).

Az 1989 utáni demokratikus korszak Meciarral, Miloševiccsel, a marosvásárhelyi magyarellenes pogrommal, Iliescu és Roman magyarellenes sovén akcióival köszöntött a kisebbségi magyarságra (amelyet a magyarországi nemzeti-jobboldali kurzus különféle hisztériáinak fülsértő szólama kísért). Azóta a magyarellenes sovinizmus meggyöngült, kimerült, elhalkult. A magyar nemzetiségi pártok - nyíltan vagy a háttérből - kormánytényezők Szlovákiában, Romániában, Szerbiában, és jelentős engedményeket csikartak ki szövetségeseikből. A román értelmiségi elit a leghatározottabban szakított - különösebb elemzés és elmélyülés nélkül - az antiszemitizmussal és a magyarellenességgel, olyannyira, hogy a vezető lapok (különösen a nagy jelentőségű hetilapok) egyszerűen cenzúráznak és kitaszítanak, kirekesztenek minden effajta megnyilvánulást.

A román értelmiségi jobboldal az autochton sovén szélsőjobboldal történeti-kulturális értékének (amely tagadhatatlan, nem úgy, mint a magyar szélsőjobboldal esetében, amely semmi maradandót nem teremtett) megőrzése és kultusza mellett - politikai időszerűségének éles elutasításával - az angolszász szabatú újkonzervativizmust honosította és asszimilálta, amellyel föltétlen Amerika- és Izrael-barátság jár, száz százalékos NATO- és EU-elkötelezettség, a liberális kapitalizmus igenlése, a modernség hagyományával szembeni nyugati karakterű ambivalencia, s mindezt kíséri a paradoxális oroszgyűlölet és kommunistaellenesség. (Azért paradoxális, mert Romániában nem volt szovjetorosz megszállás, mint Magyarországon és Csehszlovákiában - ahol semmiféle oroszellenesség nem észlelhető -, s mert Romániában az utólag „kommunizmus”-nak nevezett rezsim inkább fasiszta jellegű volt, mintsem bolsevik, a délibábos nemzeti mitológia brutális, agresszív erőltetésével pedig éppenséggel hű követője a Vasgárdának.)

A mostani román újkonzervativizmusnak vannak saját hangsúlyai. A legnagyobb, mondhatni kirobbanó sikerű újkonzervatív traktátus - a példátlan közönségsiker és széleskörű hatás okozta irigységen és nemzedéki elégedetlenségen túl - egyrészt valóban Kelet-Európából, eredetien válaszol az észak-amerikai újkonzervatív diadal által fölvetett elméleti, történetfilozófiai kérdésekre, másrészt a modernséggel kapcsolatos kételyeket egyrészt a régi kelet-európai „agrárius” érvekkel, másrészt a diktatúra tapasztalatával gazdagítja és módosítja. Ez a rendkívüli jelentőségű jobboldali könyv - láss csodát! - egyáltalán nem sovén vagy etnicista. Az aforisztikus esszéforma és a szellemi források bősége se takarhatja el Horia R. Patapievici fő ellenségét, amely a relativizmus, ezért hát mindenfajta historizmus Marxtól Taine-ig27 és a posztmodernig. A relativizmus másik fő - politikai - formája persze a nacionalizmus, amely még a legmagasabb szellemi színvonalú esetekben se nagyon szakadhat el a „perspektivizmustól”, tehát a nézőpont (a perspektíva) elvont előföltevéssé változtatásától és külső-adotttnak tekintésétől (egyúttal). A „véleményvezér” román értelmiségnek - s ez most is, mint Romániában mindig, konzervatív és jobboldali, de most szabadelvűen, tág látókörűen és nyugatbarátan jobboldali, eltérően a kilencszázharmincas és hetvenes és kilencvenes évektől - ez az ismert nacionalista panelektől elvezető fordulata, s ezáltal egy kulturális átalakulás kezdeteinek legitimálása (és ez az átalakulás már annyira konzervatívnak ígérkezik, sőt) éppen akkor következik be, amikor a romániai magyarság etnicista kanyart hajt végre.

A román politika - minden vidékies káoszával és szüntelen fölfordulásával együtt - Románia sorsát egyértelműen a Nyugathoz kötötte, itt nincs sok nézeteltérés. Románia még nem volt NATO-tag, amikor önként ajánlott flottatámaszpontokat az amerikai haditengerészetnek. A szárazföldi amerikai bázisok hálózata is alakul, ugyanakkor a Nyugat-Európával létrehozott (ma még főleg csak gazdasági és kulturális) kapcsolatok is virágzanak. A mai román jobboldali ellenzék egyik pártja, a PD a Szocialista Internacionálé tagja, a másik, a PNL pedig a Liberális Internacionálé tagja. Az a sovén-etnicista jobboldal, amely Magyarországon és lengyelországban virágzik, a román közélet látható fölületéről eltűnt. Akármenynyire sekélyes (talán) a változás, a kisebbségi magyar poltizálás számára páratlan, soha vissza nem térő alkalom - volt. Kérdés, hogy megmarad-e a népszavazási katasztrófa után is.

A közvélemény mai irányítói magyarbarátok, de ennek a rokonszenves beállítottságnak a korolláriuma a teljes vakság és tudatlanság. Az erdélyi magyarság ismeretlenebb Bukarestben, mint valaha - ennek egyik oka, hogy a romániai magyarság majdnem minden, valaha erős kulturális pozícióját kénytelen volt föladni a román fővárosban -, ennek pedig gyors, azonnali előnyökön kívül csak hosszú távú hátrányai vannak. A magyarok óhajainak barátságos tekintetbe vétele, mindenki tudja, a belső béke és nyugalom alapja Romániában. A magyarok eddig - szavakon kívül - valóban a béke angyalai voltak. Nem tudjuk, mi lesz ezentúl. Talán semmi.

Az államok fejlődése egyjelentésű a fizikai kényszer monopolizálásával és csatornázásával. Az állam és a területén élő népesség uniformizált, szimmetrikus, igazságos, egyenlő és rendszeres viszonyát a militarizmus, a nacionalizmus, a központosított közigazgatás, a központosított állami népoktatás, az irodalmi (állam) nyelv akadémiai rendszerezése, az iparosítás-szekularizáció-urbanizáció modernista szentháromsága plusz az egységesített út- és vasúthálózat, tömegközlekedés és az egységesített energiahálózat, valamint a szociális lakásépítés, higiéné és állami egészségügy tette lehetővé. Ez a modern civilizációnak félelmetes, sokszor fenyegető, de azért tekintélyt parancsoló műve. Ez az a keret - karöltve az egységes jogrendszerrel és a fegyveres testületek által őrzött közrenddel és állami erőszakmonopóliummal -, amelyben szokványos körülmények között a honpolgárok egyes csoportjai ellen (az állam büntetőhatalmának keretein kívül) erőszakot nem lehet, nem szabad és nem szokás alkalmazni. Ezt a tabut, mint tudjuk, a huszadik század diktatúrái megtörték. Ennek a tabutörésnek a megelőzése, kiküszöbölése és következményeinek meggyógyítása - minden, bármilyen súlyos nézeteltérésen, politikai vitán túl - a mai Európa változatlan és még nem teljesített kötelessége.

Ártatlan civil populációk határokon innen és túl való ide-oda dobálása, bántalmazása, üldözése, jogfosztása, kirablása, kiirtása: mindez még az élők emlékezetének a része. 1989 óta Kelet-Közép-Európában nem történt más, mint a sztálini korszak modernizációs vívmányainak alkalmazása a polgári demokrácia körülményeire és viszont, a fölbomlott agrárbirodalmak (Habsburg, Hohenzollern, Romanov és az oszmán) helyén kialakult sikertelen, omladozó nemzetállamok és föderációk lebontása és újjáépítése.

Ez tagadhatatlanul kevés.

De a kevésnél is van kevesebb. A pillanatnyi hivatalos konszenzus külön tartja és alárendeli az „ethnosz”-t a „polisz”-nak és a „démosz”-nak. Ez a konszenzus töredezik mindenütt Európában, s persze másutt. Mi éppen most zúzzuk apróra, szaggatjuk miszlikbe.

Miért is?

A fő okok egyike a gyanú: az, hogy a „polisz” és a „démosz” csak az „ethnosz” álcája. Hogy az a hatalom, amely nem etnikai, az „idegen”. Hogy az „idegen” hatalom megalázó, mert nem hiszünk abban, hogy a hatalom elvont is lehet, tehát a hatalom gyakorlóinak „hovatartozása”, eredete, osztálypozíciója, rendi karaktere, hagyományból fakadó beállítottsága közömbös lehet. Ezért csak „a mi saját hatalmunk” a nem megalázó, ilyen hatalom nincs és nem is lehetséges, ez pedig nyilván minden hatalom (állam, civilizáció) fölbontását jelenti: vissza a törzshöz. A kétely abban, hogy a jogállamban a jog uralkodik. „Jogállamban pénz a fegyver” - mondta József Attila. „Pénz” helyett mondhatott volna „faj”-t vagy „etnikum”-ot is. Ez a kétely látszatként leplez le valamit, ami se nem látszat, sem pedig valóság. Hanem elmélet, amelyet hol alkalmaznak, hol nem, s amely a tradíció révén - egy időre - önálló erővé, valósággá válhatott. Ám ha ily módon „leleplezik”, akkor nem marad más, mint a személyes.

Abban az értelemben, hogy az állam, a hatóság nem személytelen algoritmus, hanem magánérdekektől befolyásolt magánszemélyek csoportérdektől meghatározott, elkülönült és informális csoportja. Ez nem fölsőbbség, hanem ellenség. Ha ez így van, mindenkinek arra kell törekednie, hogy az idegeneket kizárva életéből, a magafajtával, a hasonszőrűekkel hasonló informális csoportokba verődjék, s így próbálja meg túlélni a nehéz időket, tudván, hogy minden intézmény, minden rendszerezett, válogatott és központosított kultúra csak kamu: rizsa, habverés - ürügy az informális csoprturalomra. Honfi- és embertársaink igen nagy halmaza hiszi ezt így vagy ilyesformán. Az állampolgárság csak zseton, amellyel szimbolikus és fizikai javakhoz való hozzáférés vásárolható.

Ebből is áru lett: megindulhat az etnikumok között az önértékesítésükért vívott éles verseny, amelyet a minimális állam többé nem korlátoz. Ez az a liberális utópia, amelytől a liberálisok iszonyodnak a leginkább.

Ha a politika olyasvalami, amit a „polisz” meg a „démosz” csinál, akkor hinnünk kell a személyfölötti, elvont entitások - mint a „polisz” és a „démosz” - valóságos létezésében, nem lehetünk nominalisták: nem gondolhatjuk, hogy ezek a szavak csak puszta nevek. Ha ez a hit összeomlik, a politika is összeomlik.

Ezt láthatjuk most.

Forrás: A Hét, 2004. november 25.