Debreczeni József

Hazárdjáték

A Magyar Köztársaság polgárai egy hét múlva arról (s nem másról!) dönthetnek, hogy kötelezzék-e az Országgyűlést olyan törvény megalkotására, amelyek révén a mainál könnyebben kaphatnak állampolgárságot a magyar állam határain kívül élő magyarok. (A Fidesz "európai útleveles" szórólapja tehát félrevezető.)

A kérdésre adódó ösztönös és természetes válasz (ez nem azonos és nem ellentétes a "becsületessel"): igen. Tudható, hogy a tagadás vagy az érvénytelenség óriási lelki traumát okozna a kintieknek (ahogy valamekkorát nekünk is), és súlyosan megrontaná a viszonyunkat: magyarokét és magyarokét.

Ám ezen túl egyéb dolgok is tudhatók. Például az, hogy a népszavazás új alapra helyezi a magyar-magyar viszonyt. Antall József még azt mondta híres, a Magyar Köztársaság kormányainak kül- és nemzetpolitikáját több ciklusra meghatározó mondatában, hogy közjogi értelemben tízmillió, lélekben és érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Orbán ezt így fogalmazta meg: abból kell kiindulnunk, hogy a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe. Gyurcsány így: tízmillió magyar nevében, tizenötmillió érdekében akarok kormányozni. A népszavazás most arra kötelezheti az Országgyűlést és a kormányt, hogy az utóbbi feje közjogi értelemben is váljék tizenötmillió magyar miniszterelnökévé.

Az állam területi alapon működő hatalmi szervezet, a nemzet nyelvi, kulturális, érzelmi és történelmi közösség. A kettő közti elvi ellentmondás Nyugaton - minthogy határaik zömmel egybeesnek - a gyakorlatban nem okoz drámai konfliktusokat. Mifelénk igen. Lásd: Trianon, kisantant, revízió, Trianon II., vérengzések, kitelepítések, falurombolási tervek. Lásd: a "magyarigazolványra" adott szlovák és román reakciókat. Lásd az Európai Unió súlyos kifogásait, amelyek nyomán az eredeti tervekből csak azok halvány árnyéka maradt. Hihető, hogy a magyar államiság kiterjesztése a román, a szlovák, a szerb állam területén élőkre nem okoz semmi konfliktust? Folytak erről tárgyalások, születtek megállapodások? Ismerjük Dzurinda álláspontját? Tudjuk, hogy viszonyul ehhez az unió? A komolytalan számokat dobáló politikai erők felmérték a könnyítések nyomán várható áttelepülés méreteit, továbbá annak lehetséges magyarországi, erdélyi, vajdasági következményeit? Az anyagiakon túl a demográfiai és a lelki következményeket is? A választásokra gyakorolt hatásokat itthon és Erdélyben? Az újabb és újabb népszavazások magyar parlamentarizmusra tett hatásait?

Olyan súlyú kérdésekben, amilyeneket ez a népszavazás fölvet, csak a szavazat- és hatalomszerzés taktikai szempontjain felülemelkedő stratégiai politizálás jegyében szabad dönteni. Négypárti konszenzus- és kompromiszszumkeresés, a határon túli magyar szervezetekkel való egyeztetések, a szomszédos országok kormányaival, az Európai Unióval történt megállapodások, türelmes és szívós diplomáciai munka után. Hogyan sodródhatott bele ebbe a beláthatatlan következményekkel fenyegető helyzetbe a magyar politikai elit, s a nyomában mi: határokon belüli és kívüli magyarok? Kik dobták közénk a gyeplőt?

Mint tudjuk, a kezdeményezés "alulról" jött. Attól a Patrubány Miklóstól, akit mértékadó jobboldali körökben ma is kalandornak vagy provokátornak tartanak. Akinek az MVSZ élére való megválasztását Orbán Viktor miniszterelnök meg akarta akadályozni, s akitől megvont minden állami támogatást. Ám maga Patrubány sose tudta volna a politika centrumába vinni az ügyet, s egyedül esélyt teremteni egy érvényes népszavazásra. A kérdést Orbán Viktor, az ellenzék vezére lökte a centrumba, mikor igent mondott rá. Amikor aláírta a népszavazási ívet, majd tüzelni kezdte híveit. Az esélyt pedig a kormányoldal adta meg, amikor nemet mondott. Az ügy ettől került egy csapásra a kormány-ellenzék törésvonalra. Bal- és jobboldal, idegenszívű üzletemberek és érző szívű magyar emberek, illetve felelőtlen demagógok és felelős kormányférfiak frontvonalába.

Vajon milyen okok késztették ezekre a lépésekre a szembenálló feleket? Orbánt mindenekelőtt taktikai szempontok vezették. A szavazat- és hatalomszerzés minden mást háttérbe tolni, illetve kockáztatni kész ösztöne és megfontolása. Hisz hónapokra kicsúszott a kezéből a kezdeményezés. Gyurcsány megválasztása és sikeres debütálása óta a levegőt markolta, az új miniszterelnökön nem talált fogást. A tematizálás átvételét célzó kísérletei kudarcot vallottak, a tempót Gyurcsány diktálta, a Fidesz nemrég még biztos győzelmet ígérő előnye hónapról hónapra fogyott. Orbán égető szükségét érezte, hogy visszavegye a kezdeményezést, hogy újból védekezésre késztesse a kormányerőket, hogy az európai választásokon elszenvedetthez hasonló taktikai vereséget mérjen rájuk.

S a kormányoldal megadta neki az esélyt. Olyan zsákutcába sétált bele, amelyből csak rosszul jöhet ki - ha kijöhet egyáltalán. A nemzeti demagógiára szociális demagógiával felelt, s maga torlaszolta el az utódpárti múlttól való eltávolodása útját. A gyurcsányi-hilleri stratégia és taktika kulcseleme a nemzethez való új érzelmi és retorikai viszony megteremtése volt, ami a nemmel beláthatatlan időre összeomlott. (Hiller kénytelen volt lemondani erdélyi útját.) Ha az állampolgárság megadásától a kintről jövő Fidesz-szavazóktól való félelem tartotta vissza a baloldalt, akkor mától minden okuk megvan erre a félelemre. Ha az MSZP és a kormány mindjárt az elején kimond egy csendes igent a kedvezményes állampolgárság kérdésére, akkor nincs dráma, nincs front, nincs komoly esély a mozgósításra, s nyilván kisebb lesz az esélye egy érvényes népszavazásnak is. Ha az utóbbi mégis sikeres, a parlamentben könnyű elodázni a dolgot (így is, úgy is ez történik majd), hisz a törvény kétharmados. A felek egymásra mutogattak volna, így viszont a baloldal maga vonta a saját fejére a "nemzetárulás" vádját.

Pedig Orbán nagyon sokat kockáztatott. A Patrubányhoz (és Thürmerhez!) való csatlakozás politikai és morális kockázatán túl vállalta egy népszavazási kudarcét is. Kockára tette a határon túli magyarok anyaországhoz kötődő kapcsolatát és mindazt, amit írásom elején vázoltam a szomszédos országokhoz fűződőtől az Európai Unióhoz való viszonyig. Aki taktikai előnyökért ilyen téteket kockáztat, aligha tekinthető felelős politikusnak. Orbán Viktort valaha államférfinak hittem - ma inkább politikai hazardőrnek látom. Megszállott, nagy játékosnak, aki folyvást emeli a tétet. S aki persze messze túllát a partin, amelyben épp vabankot játszik. Rövid távú (egyben elsődleges) célja a hatalom visszavétele 2006-ban. Középtávon szavazótábora növelését reméli a határon túlról, továbbá a sikeres népszavazás jól beleillik abba a stratégiába is, amellyel 1998 óta szisztematikusan igyekszik visszaszorítani a parlamentarizmus intézményeit, kiépíteni egy prezidenciális jellegű, populista színezetű, a karizmatikus vezető és a manipulált nép közvetlen kapcsolatára épülő "demokráciát".

A jelenlegi népszavazási játszma hosszabb távon az orbáni nemzetpolitika szerves részét képezi. (Ez az egyedüli cél, amelyet a magam részéről elfogadok.) Ennek központi eleme az a felismerés, hogy a magyar (és általában az európai) társadalom legsúlyosabb problémája az, hogy elveszítette biológiai újratermelő képességét. A kialakuló demográfiai csapda lényege: az egyre kevesebb újszülött és az egyre növekvő átlagéletkor miatt a társadalom fogyása és öregedése. Így mind kevesebb aktív adó- és járadékfizető kénytelen eltartani mind több passzív járadékost. Ez a gazdaság megtorpanásához, a társadalom- és nyugdíjbiztosítás összeomlásához vezet. (A másik népszavazási kérdés, az egészségügy válsága ugyanerre a problémára megy vissza!) A nyugati társadalmak külföldi (idegen kultúrkörből érkező, asszimilálódni képtelen) vendégmunkások segítségével próbálták enyhíteni a problémát, ám ezzel új társadalmi és politikai konfliktusok melegágyát vetették meg. Mi magyarok - trianoni szerencsétlenségünk okán - szerencsések vagyunk: a határokon túliakkal többmilliós, könnyen befogadható munkaerő-tartalékkal rendelkezünk, amelynek segítségével évtizedekre elodázhatjuk a demográfiai csapda ránk záródását. Kintről ugyanis - amint azt a felmérések egyértelműen bizonyítják - a mobilis, újra fogékony, képzett, fiatal korosztályok áttelepülése várható. Akik (a kormányoldal hamis riogatásával szemben) nem a költségvetés kiadásait, hanem bevételeit növelik majd. Orbán három éve szó szerint ezt mondta a Magyarországi Amerikai Kereskedelmi Kamara 2001. június 7-i ülésén: "Ha fenn akarjuk tartani a gyors gazdasági növekedést Magyarországon, ehhez tízmillió magyar nem elég. Több mint négymillió magyar él a határokon túl? Tehát mi nem tíz-, hanem 14 milliós munkaerő-kapacitással rendelkezünk. Ha ezt megfelelően tudjuk szabályozni, és képesnek bizonyulunk a kintiek érdekeit az itthon élők érdekeivel összhangba hozni, az javára válhat a magyar gazdaságnak." Az állampolgárság megadása ebbe a nemzetpolitikai stratégiába illeszkedik bele, s ezt előbb-utóbb alighanem el kell fogadnunk.

Csakhogy mindennek fájdalmas ára lesz. Az, amiről - épp a jobboldalon - ma senki sem beszél: a határon túli magyar közösségek gyors fogyása, elöregedése és felszívódása. Hamarosan elvesztik politikai érdekképviseletüket, elitjüket és rájuk zárul a demográfiai csapda. A Vajdaságban az előbbi már megtörtént, Erdélyben az RMDSZ az ötszázalékos választási küszöb eléréséért küzd. Az eddigi parlamenti, sőt kormányzati szerepvállalással az elmúlt években sok mindent sikerült kialkudnia az erdélyi magyarságnak. Ám Markó Béláék a választások előtt jobb meggyőződésük ellenére kénytelenek igent mondani a magyarság politikai státusát már rövid (lásd Vajdaság), közösségi létét pedig hosszabb távon fenyegető népszavazásra, mert választóik 90 százaléka részben érthető egyéni előnyök reményében, részben érzelmi alapon (Orbán bűvöletében) ezt követeli tőlük.

Azok a magyarországi jobboldaliak pedig, akik szintén a saját - ugyancsak Orbán által felajzott - érzelmeiktől megittasodva most azt hiszik, a népszavazással visszacsinálhatják Trianont, nem is sejtik, hogy épp az ellenkezőjét teszik: segítenek azt beteljesíteni.

Forrás: Népszabadság, 2004. november 27.