| Aczél
Endre
Lábjegyzet
Csak emlékeztetőül: ma szó sem esik a kettős állampolgárságról,
ha a Vajdasági Magyarok Szövetsége ennek az intézménynek
a "honosítását" nem kezdeményezi. Nem is igen
értem, mit keresnek a képben a szlovákiai és romániai
magyar szervezetek, amikor az általuk képviselt külhoni
magyarok az Európai Unió polgáraiként vagy már (mint
a szlovákiaiak) vagy csakhamar (három éven belül, mint
a romániaiak) alanyi jogon élvezhetik mindazokat az
előnyöket, amik egyvalamely EU-tagország polgárait egy
másik EU-tagországban megilletik.
Azt viszont nagyon is értem, hogy valamennyi határon
túli magyar közül miért éppen a vajdaságiaknak fontos
a magyar állampolgárság. Miért nekik "nem csak"
érzelmi kérdés ez. Nos, azért - s végtére is róluk,
az ő érdekükben kell szavaznunk -, mert Szerbia és Montenegrónak,
ahol élnek, egyelőre nincsen esélye az EU-tagságra,
ergo a tagságból fakadó mozgási előnyök élvezetére.
Ez nagyon racionális, nagyon pragmatikus szempont. A
vajdasági magyarok szervezetei azért "nyomják"
a kettős állampolgárságot, mert olyanfajta jugoszláviai
magyarok akarnak lenni ismét, mint amilyenek Tito idejében
voltak.
Végtelenül sajnálom, de e téren csak akkor tudnék
osztozni minden fennkölt "nemzetpolitikai eszményben",
ha ismeretem volna arról, hogy a vajdasági magyaroknak
úgy húsz évvel ezelőtt lett volna nemzetpolitikai eszményük,
s ennek a kiteljesítését egy magyar állampolgárság megszerzésében
látták volna. Ha ott tolakodtak volna a belgrádi magyar
nagykövetség előtt, hogy - tisztán hazafias megfontolásokból
- magyar útlevelet kapjanak. A "helyzet" azonban
akkor egészen más volt. A vajdasági magyarok, jugoszláv
állampolgárság és útlevél birtokában még Hongkongba
is vízum nélkül utazhattak, Nyugat-Európa lankáiról
nem is beszélve; továbbá munkát vállalhattak külföldön,
éspedig, szinte ahol akartak. Ezenfelül az ő kezükben
volt a Kárpát-medence egyetlen, a szovjet befolyástól
tökéletesen mentes napilapja, remek könyveket adtak
ki minálunk tiltott szerzőktől - folytassam? Tegyem
hozzá, hogy elegáns áruházakban vásároltak odahaza,
olyan áruk tömegéhez jutottak hozzá (eredetben is, minőségben
is), amiktől nekünk a nyálunk csorgott csak. Némi sajnálkozással
néztek akkor miránk, magyarországi magyarokra a vajdasági
magyarok; afféle szegény rokonok voltunk a szemükben.
E sajnálkozáson kívül a nemzeti szolidaritás más jelével
én legalábbis nem találkoztam. Ami egy kicsit sem jelenti,
hogy nekem bármiféle kárörömöt kellene éreznem. Nem
vagyok "taplóból".
Nem mi, tehát a magyarországi magyarok tehetünk arról,
hogy idővel a dolgok drámai fordulatot vettek, s irigyelt
nemzettársaink, jugoszláv nemzettársaikkal egyetemben,
"Kelet-Európa királyaiból Kelet-Európa páriáivá"
lettek. Nem mi tehetünk arról, hogy a ma Szerbia és
Montenegrónak nevezett kis-Jugoszlávia polgárai a teljes
vízummentességből visszasüllyedtek a szinte teljes vízumkötelezettségbe.
Ez roppant sajnálatos ugyan, de legalább érthetővé teszi,
hogy Szerbia és Montenegró polgárainak magyar része,
élve azzal a privilégiummal, hogy ő etnikai értelemben
se nem szerb, se nem montenegrói, részesülni kíván azokból
az új keletű jótéteményekből, amelyek most, a történelem
fordulatának köszönhetően, nem őket, hanem a magyarországi
magyarokat illetik meg. Erről és csak erről szól a kettős
állampolgárság igénye. Kéretik az ügyből minden fennköltséget,
nemzeti újraegyesítést meg az ehhez hasonlókat kivenni.
És csak egyre figyelni. Ha a vajdasági magyar a december
5-i sikeres népszavazás után, vagy egy, a budapesti
parlamenti ellenzék által szorgalmazott törvényalkotás
következtében "szabad utazóvá" válik az EU-térségben,
más szóval (csak azért, mert etnikai értelemben magyar)
megszabadul a vízumterhek nyűgétől, akkor százszor annyi
magyarellenes atrocitás lesz Zenta és Újvidék között,
mint eddig volt. Azt tudniillik az irigy gyűlölettel
teli szerbek nehezen fogják elviselni, hogy miközben
magyar szomszédjuk (a lakosság szinte mindenütt vegyes)
szabadon röpdös EU-szerte, ők bent maradnak a páriasors
kalodájában. A szülőföldön való megmaradás helyett jöhet
a tömeges áttelepülés.
Forrás: Népszabadság, 2004.
november 27.
|
