Egry Gábor

Magyar-magyar hisztéria

Amióta megjelent a hír, hogy a magyar Országgyűlés - miután az alkotmány szerint nem tehetett mást - határozatot fogadott el egy népszavazás kiírásáról, amelyen a választópolgároknak el kell dönteniük, hogy kívánják-e biztosítani a szomszédos országokban élő, magukat magyar nemzetiségűnek valló személyek számára a Magyar Köztársaság állampolgárságának kedvezményes megszerzését, meglehetősen hisztérikus hangnem uralkodott el az erdélyi magyar közéletben. Azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy ez meglepetésként érhette azokat, akik figyelemmel kísérték a kisebbségi magyarság nyilvános diskurzusait, de a rekció intenzitása, és főleg egyöntetűsége mindenképpen váratlan.

Az, hogy az igazán "nemzeti" heti- és napilapok sora foglalkozott vezércikkeiben a nemzeti megváltás esélyével, az esetleges elutasítás katasztrofálisnak tartott következményeivel, szinte magától értetődő. De a magyarországi baloldalhoz és az RMDSZ-vezetéséhez közel állóként számon tartott hetilap főszerkesztője is az esetleges elutasító döntés pszichés hatásait ecsetelte vezércikkeiben úgy, hogy fel sem merült benne a kérdés: jogos-e egyáltalán a követelés? Egy másik, erdélyi belmagyar ügyekben nehezen kiismerhető, többnyire távolságtartó álláspontot képviselő hetilap főszerkesztője tőle szokatlanul heves és érzelmes cikkben rémisztgetett újabb Trianonnal, szintén magától értetődőnek véve, hogy jár a magyar állampolgárság. Szinte minden megnyilatkozás közös volt abban az érzelmileg túlfűtötten taglalt vélekedésben, hogy az állampolgársághoz való jog megkérdőjelezhetetlen, és ezért hatalmas trauma, második Trianon lenne a magyar kisebbség számára, ha a népszavazás sikertelenül végződne.

Mostanra persze némiképp igazolódni látszik a régi közhely: "Minden csoda három napig tart." A népszavazás elodázása után a sajtó és a közbeszéd alakítói újabb, aktuálisabb témák után néztek, azokkal foglalkoznak. A rövid szünet - amely persze nem lesz tartós, az elkerülhetetlen népszavazás közeledtével a kérdés újra előtérbe fog kerülni - lehetőséget adhat arra, hogy jobban átgondoljuk, mit is jelezhet ez a rendkívüli hisztérikus reakció. Hiszen egy dologban biztosak lehetünk: akármi is lesz a népszavazás végső eredménye, az Erdélyben élő magyarság helyzete attól semmivel sem lesz rosszabb, mint jelenleg.

A legfontosabb kérdésben mindjárt le kell lohasztanom az olvasó várakozásait: nincsenek biztos magyarázataim. Hipotézisem szerint ez társadalomlélektani kórtünet (vagy legalábbis a romániai magyar elit csoportlélektanában jelez komoly problémákat), de sajnos ilyen jellegű felmérések hiányában legfeljebb feltételezésekkel élhetünk. Mindenesetre gyanúm szerint a reakciók a kisebbségi magyarok identitástudatával, illetve identitástudatuk zavaraival, sokszor válságával hozhatóak összefüggésbe.

Ezzel kapcsolatban az alapvető kérdés meglehetősen egyszerű: miért fontos a magyar állampolgárság mindazok számára, akik most hevesen reagáltak a fejleményekre? Ha a különböző, nyilvánosan elhangzott válaszok közül kiválasztjuk azokat, amelyek valóban relevánsnak tekinthetőek (tehát nem valamely gyakorlati, de az állampolgárság kiterjesztése nélkül is megoldható probléma, például az utazási nehézségek kezelésére szánják azt), akkor egyedüli érvként az marad, hogy a magyar állampolgárság igazolná, kifejezné a jogalanyoknak a magyar nemzethez tartozását. Ilyen módon pedig alkalmas lenne a 20. század egyik legnagyobb nemzeti traumájának a jóvátételére, sőt részleges reparálására is.

Számos szakértő (a nemzetközi jogász Nagy Balázstól az alkotmánybíró Kukorelli Istvánig) jelezte már, hogy ez az elképzelés nem igazolható. Ennek ellenére makacsul tovább él, sőt egyértelmű, hogy a közvélemény formálói, alakítói kétkedés nélkül el is fogadják. Mindezek után nem sok értelme lehet egy újabb cikkben cáfolni ezt a felfogást, sokkal izgalmasabb probléma az, hogy vajon milyen összetevői vannak ennek a megingathatatlannak tűnő kapcsolatteremtésnek.

Elsőként érdemes leszögeznünk, hogy a probléma elsősorban identitáskérdés, hiszen az állampolgárság mellett érvelők maguk is az identitásuk igazolását, megerősítését várják tőle. Így azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezek szerint számukra a magyar identitás lényeges eleme, hogy rendelkezzenek egy nemzetállami állampolgársággal is.

A felfogás gyökerei a 19. századba nyúlnak vissza. Az akkori nemzetépítési folyamat során kialakult magyar nemzettudat egy klasszikus, etnicizált államnemzeti tudatra épül. Már a reformkori politikusok és gondolkodók is úgy vélték, hogy a nemzeti lét (akkor még ezt nevezték nemzetiségnek) elengedhetetlen attribútuma az önálló, nemzeti állam léte. A Kárpát-medencében pedig történetileg csak egyetlen államalkotásra alkalmas nemzetet tudtak azonosítani: a magyart. Így aztán logikusan adódott a következtetés is, hogy Magyarországon csak egyetlen nemzet van, a magyar.

Bár a magyar politikai nemzet államának elméletileg nem kellett volna etnokulturális értelmeben is szükségszerűen homogénnek lennie, úgy tűnik, hogy az állami berendezkedés és a nemzethez tartozás jogi és kulturális attribútumainak összemosása miatt valójában elkerülhetetlen volt ennek az államnemzeti elképzelésnek az etnicizálása. Mindenestre a századfordulón már társadalmi elvárásként fogalmazódott meg mindazokkal szemben, akik a magyar nemzet tagjainak akarták tudni magukat, hogy nevüket magyarosítsák, magyarul beszéljenek mindennapjaikban, és magukévá tegyék a magyar történelemszemléletet és kultúrát.

Végső soron tehát a nemzeti lét kulturális aspektusai elválaszthatatlanul öszszefonódtak az állami léttel (hiszen a nemzeti kultúra fenntartásának, terjesztésének és fejlesztésének leghatékonyabb, nem mellesleg a konkurens nemzetektől is óvó eszközének az állam etnicizálása tűnt) és kialakult az a felfogás, hogy a nemzeti lét csak a nemzeti állammal kialakított szoros kapcsolatban lehet autentikus. Ennek megfelelően a nemzet tagjának jár az állampolgárság is, hiszen az állam a nemzet megjelenítője és instrumentuma.

Ezt a felfogást aztán megerősítette az első világháborút követő időszak utódállami politikája is. Az egyes új vagy kiegészült entitások a korábbi magyar érveléshez nagyon hasonló módon próbálták igazolni a kisebbségi polgárok jogainak korlátozását vagy éppen asszimilációs politikájukat. A kisebbségi lét tapasztalata tehát, annak ellenére, hogy sokan megpróbáltak kitörni ebből a fogalmi keretből, csak megerősítette a korábban érvényes identitásmodellt. Egyértelművé válhatott, hogy a kisebbségi lét azért nem teljes értékű (és így embertelen), mert hiányzik belőle a szoros kötődés a saját nemzeti államhoz. A nemzet egysége is azért veszett oda, mert léteznek olyan magyarok, akik egyúttal nemzetállam-polgárok és olyanok, akik csak a nemzet tagjai. (És azt se feledjük el, hogy Romániában bizonyos értelemben ma is érvényes ez a doktrína, legalábbis az alkotmánynak a nemzetállamra vonatkozó kitételét így is lehet értelmezni.)

Nem lehet meglepő az sem, hogy az így fellépő hiány miatt a múlt, a kor, amit még a nemzeti lét teljessége jellemezett, mitizálódhatott. Nem is elsősorban történetileg, hanem a jövőre vonatkozó példaként. Trianon előtt minden rendben volt, így az példa arra is, hogy minek kellene történnie. Természetesen ma már nem elsősorban területi megoldások merülnek fel, hanem Magyarország és a magyar közösségek közt más módon kialakított kapcsolatok, de a lényeg nem változott: a kisebbséginek is ugyanúgy kell kötődnie saját nemzetállamához, mint az ott élőknek. A jóvátétel ebben az értelemben tehát nem a kisebbségi lét színterén érvényesülő hátrányok kompenzálása, a valós egyenlőség megteremtése a többségiekkel, hanem a klasszikus nemzetállami (identitás)modell helyreállítása.

Nyomban felmerül a kérdés: miként viszonyuljunk ehhez a felfogáshoz? Elvethető-e valamilyen plauzibilis érveléssel, vagy esetleg alátámasztható? Véleményem szerint sem az első, sem a második álláspont nem igazolható. Ha az identitásválasztás szabadsága felől közelítjük meg a problémát, feloldhatatlan paradoxonba ütközünk. Mind a kisebbségben élő magyarok, mind a magyarországiak elidegeníthetetlen joga, hogy saját identitásuk attribútumait meghatározzák. Figyelembe véve viszont azt, hogy itt két, egymást kizáró attribútum-rendszer érvényességéről folyik a vita, bármelyik érvényesítése csak a másik felfogás érvényességét vallókra gyakorolt kényszerrel valósítható meg. Jelenleg pedig nem látok olyan súlyos érvet, amely alapján valamelyik felfogás képviselőinek önként meg kellene hátrálniuk.

Viszont éppen ezért erősödhetnek fel a hisztériáig menően a reakciók. A két gyökeresen eltérő nemzetfelfogás ugyanis valóban azt az érzést kelti, hogy a népszavazás a nemzethez tartozásról szól. A megnyilatkozók maguk is érzik, hogy törekvésük támogatottsága nem egyértelmű, és ez okkal ébreszti fel félelmüket a kitaszítottságtól.

Azzal azonban már nem vetnek számot, hogy a reálisan meglévő különbségeket még az sem tudná eltüntetni, ha felfogásuk mégis kizárólagosan érvényesülne. Ha komolyan vehetjük mindazt, ami a kettős állampolgárság kapcsán elhangzik (vagyis a jogalanyok nem áttelepülésre kívánják felhasználni frissen megszerzett jogaikat), az ellentmondás feloldhatatlan marad.

A különbségek az egyes nemzetrészek között ma már korántsem elsődlegesen a magyar nemzetállamhoz való viszonyukban ragadhatóak meg. A sokszor emlegetett határ nem a különbségek elsődleges oka, hanem inkább szimbóluma. A kulcselem a többség, illetve a többségi társadalmak permanens jelenléte a kisebbségiek életében, mindennapjaiban. Akik kisebbségben élnek – akár polgárai lesznek a Magyar Köztársaságnak, akár nem – ezt ugyanúgy tapasztalni fogják. Továbbra is szembesülniük kell, hogy létüket még mindig a nemzetállam hiánya határozza meg. Ráadásul ezt az érzést csak erősíti (és eddig is erősítette) a mind gyakoribb és intenzívebb kapcsolattartás a magyarországiakkal. A frissen megszerzett állampolgárság valószínűleg csak fájdalmasabbá teszi majd azt, hogy továbbra is vannak, akik „normális”, etnokulturálisan gyakorlatilag homogén közegben élnek, míg a kisebbségben élők számára ez még mindig nem lesz adott.

Ez, hozzátéve azt is, hogy az eddig is felpanaszolt kellemetlen élmények - románozás stb. - nem szűnnek majd meg, csak a nemzeti hovatartozás igazolása iránti újabb igényt válthat ki. Ami aztán szintén nem jár majd a várt eredménynyel. És a probléma csak tovább eszkalálódik, ahogy az elmúlt 15 évben.

Az igazolási kényszer ráadásul szintén nem mentes a paradoxontól, illetve a problémáktól. A kisebbségben élők, miközben az egységes nemzet hívei, hovatartozásuk igazolását ennek az egységes nemzetnek egyetlen, kitüntetett csoportjától várják. Identitásuk nem a hovatartozás megkérdőjelezhetetlen vállalásán alapul, hanem örökös kérvényezésen. Identitásukat külső tényezők elismerésétől teszik függővé, valójában hiányoznak saját nemzetépítő projektjeik.

És miközben azt keresik, hogyan kapcsolódhatnának egyénileg a "nagy egységhez" elfeledni látszanak, hogy minden közösség kisebb közösségekből épül fel. Energiáikat egyéni emancipációjuk kivívására fordítják, annak sikerétől várják közösségi létük megerősödését is, miközben ezek a közösségek sok szempontból egyre kevesebb vitalitásról tesznek bizonyságot. Ahelyett, hogy a nemzetállami fixáción nyugvó kisebbségi létparadoxon meghaladására tennének kísérletet, azt várják, hogy újrateremethető a rég elveszett modell. Illetve nem veszik észre, hogy ez már 15 éve zajlik. Aki egyéni létproblémáit így akarja megoldani, már régen Magyarországon él. Autentikus nemzeti létet.

Egry Gábor

A Hét (2 évf. 42 sz.), 2004, október 21.