Sebestyén Imre

De mi itten maradunk

Engedjük szabadjára fantáziánkat, és képzeljük el, hogy Szerbiát - így ahogy van -, valami csoda folytán, holnap felveszik az Európai Unióba. Ha sikerült mindenkinek beleképzelnie magát ebbe a - keresem a jelzőt - helyzetbe, akkor feltehetem a kérdést: mit gondolnak, hányan költöznének át a vajdasági magyarok közül Magyarországra. Hiszen akkor már semmi sem gátolná az áttelepülést.

A válasz a kérdésre az lehetne, hogy körülbelül annyian mennének át, mint amennyien a Felvidékről is, amikor Szlovákia uniós ország lett. Pedig ott kétszer annyi magyar van, mint a déli részeken.

Nincs tudomásunk arról, hogy növekedett volna az áttelepülés. Sőt. Azt sem lehet mondani, hogy olyan nagyok az életszínvonalbeli különbségek Vajdaság és a Felvidék között, hogy ez a példa nem állja meg a helyét. Felvidék tehát a gyakorlatban bizonyította, ha a vajdasági magyaroknak megadnák a magyar állampolgárságot - azaz ha "felvennék őket az EU-ba" -, elenyésző lenne azok száma, akik e kínálkozó lehetőséggel élve hagynák el szülőföldjüket.
Azt is megkockáztatom, hogy ha lehetőség nyílna rá, sokkal kevesebben kérnék a magyar állampolgárságot, mint most gondolnánk. Mert már az is biztonságérzetet kölcsönöz, hogy jár nekik: létrejött az intézmény, s a lehetőséggel bármikor élhetnek.

A Magyar Szó múlt heti internetes kérdésének eredményét előre tudni lehetett. Az lett volna a meglepetés, ha olvasóink nem így szavaztak volna, s ha az elköltözni szándékozók aránya meghaladta volna a tíz százalékot. Ha számuk nem is független a kettős állampolgárságtól, az elvándorlást döntően mégsem ez határozza meg. Aki menni akar, az mindenképpen megy. Egy ilyen sorsfordító elhatározást nem kötnek egy távolabbi jövőben bekövetkezendő eseményhez, hogy csakis akkor hagyják el szülőföldjüket, ha majd magyar állapolgárságuk is lesz.

Ám ennek a fordítottja már inkább igaz: azért hagyom el szülőföldemet, mégpedig most, hogy magyar állampolgárságot szerezzek. Vagy ausztrált. Vagy kanadait. Ám a hidakat nem égetem fel magam mögött.

Mindezekre a körkérdés nem adhat választ. Mert akkor úgy kellett volna feltenni a kérdést, hogy: "Elköltözik-e Magyarországra (vagy bárhová, a tengerentúlra teszem azt), ha nem lesz sohasem kettős állampolgársága? Vagy: Kivándorol-e, ha Szerbia nem iparkodik az EU-ba és egy kiközösített, világtól elzárt országban kell leélni az életét? Nincs kizárva, hogy az ilyen kérdésekre nemcsak 8 százalék válaszolna igenlően.

Minél előbb jutnak hozzá a vajdasági magyar emberek a kettős állampolgársághoz, illetve könnyített elnyerésének lehetőségéhez, annál kevesebben mennek el. Ha ezt néhány évvel hamarabb adja meg Budapest - nem kellett volna hozzá népszavazás -, vagy ha nem értéktelenítik el a magyarigazolványt, most több magyar lenne Vajdaságban. Hiszen sokan, akik annak idején csak a behívó elől futottak el, s csak arra az időre, amíg elül a vihar, azért maradtak, hogy meglegyen az egy év magyarországi tartózkodás az állampolgársági kérelem átadásához. Aztán még maradtak, hogy kivárják azt a két évet, amíg döntés születik ügyükben. Három-négy év után azonban a visszatérés már alig lehetséges. A gyerek iskolába indult, a szülők megállapodtak munkahelyükön, jól indult karrierjük... Ingatlanba fektettek...

Ez a folyamat ma is tart. Igaz, a kettős állampolgárság reménye kissé lefékezte, de a népszavazás elutasító eredménye ismét felerősítheti.

Sokan állítják, okkal, hogy stratégiai fontosságú nemzetpolitikai kérdést nem kell referendumra vinni. Mert akkor az lesz belőle, ami lett is. Méltatlan belpolitikai harc, pártcsatározás, ami pedig közben elhangzott, olyasmiket hozott felszínre, ami megrettentette, kiábrándította, elkeserítette a határon kívülieket, akik az egész nemzetet hitték maguk mögött, s ebből az egybetartozásból is merítettek erőt megmaradásukhoz.

Nehogy azt higgyük, hogy mindezért azok tehetők felelőssé, aki a kockázatos népszavazást kierőszakolták. Semmiképpen. Hanem azok, akiknek referendum nélkül is megoldást kellett volna találniuk a már jó előre jelzett, meghatározott és több szempontból is kielemzett, a politika számára figyelmeztető problémára, amelynek megoldását kínálja a kettős állampolgárság intézménye. Ha nincs az MVSZ-es kezdeményezés, a kettős állampolgárság kérdése nem kerül a politikai élet figyelmének középpontjába. De most már olyan súllyal van jelen, hogy megoldása elkerülhetetlen. Bármi is lesz a népszavazás eredménye. Akkor is rendezni kell, ha a referendumon a magyar polgárok világ szégyenére eltaszítják a határon kívül maradt magyarokat, ami viszont egy másik, lélektani problémát is nyit, aminek kezelése hosszadalmasabb, fájdalmasabb és menthetetlenül érzékeny veszteségekkel jár.

De mi nem ilyen eredményt jósolunk. Az "igen" fog győzni. (Még ha nem is lesz meg a szükséges kétmillió.) Ezzel a legnagyobb baj elhárul. Ami minket illet. Az egész nemzetet.

Hogy az anyaországban ki lesz egy másik, belpolitikai harc győztese, az jórészt attól függ, ki tudja jobban "lekommunikálni" a népszavazás eredményét. De ennek már más a tétje, és nemcsak a nemzet összetartozásáról szól.

Forrás: Magyar Szó, 2004. november 23.