Fehér István

Sokadszor a nemzetegyesítésről

Sokadszor futok neki, bizony, és érzésem szerint nem is utoljára a nagy kérdés eldöntésének: képes lesz-e december 5-én élni a nagy lehetőséggel, a magyar nemzet részekre szaggatott testének békés, határok módosítása nélküli újraegyesítésére a magyarság? Mert az igazi kérdés, mondjon bárki bármit is, nem más, nem a kettős állampolgárság, nem az ilyen-amolyan költségek, kiadások, terhek és nyűgök lajtsromba vétele, még véletlenül sem. Ezzel a hadovával csak az emberek, a választói joggal rendelkező magyar állampolgárok mérlegelési képességét, ösztönösen vagy tudatosan élő együvé tartozási érzetét szeretnék megbolygatni valakik. Most természetesen sorolhatnám a neveket, indulatosan és haragosan, akár jelzőkkel is fűszerezve, de erre már nem vállalkozom. Egyrészt azért, mert jólneveltségem tiltja, hogy a magyar nemzet nagyjaival, vezető személyiségeivel szemben alpári hangot üssek meg, másrészt pedig úgy érzem, hogy mindazok, akik valamilyen módon a kisebbségi sorsba kényszerített magyarság ellen ágálnak, minősítik önmagukat is, táborukat is, ideológiájukat is.

Egyébként, hogy erről se feledkezzek meg, jóleső érzéssel tölt el, micsoda zűrzavart okoztunk odaát, az anyaországban, csak azzal a szerény kérésünkkel, hogy ugyan tessék már eldönteni: a magyar magyarok akarják-e a Kárpát-medencei magyarság egészének szellemi újraegyesítését? Hát, kérem szépen, a magyar nemzet egészének dolgairól, az anyaország felelősségéről, a kisebbségi sorsba kényszerített magyarság megmaradásáról, nemzetpolitikáról és nemzetstratégiáról eleddig sohasem beszéltek annyit, mint mostanában. És ezt elsősorban az odaáti politikai elit szerepeltetését elfogadni tovább képtelen kisebbségi kezdeményezésnek, meg természetesen a magyar magyarok igen nagy csoportja helytállásának köszönhetjük. A magam részéről már ez a tény is, ez a kikényszerített vita, értékelési és mérlegelési dömping is örömmel tölt el, és csöppnyi elégedettség még abban az esetben is megmarad a lelkemben, ha netán végleg kiebrudalnának az odaáti testvérek a magyarok közös szellemi házából.

Visszafordíthatatlan és következményeiben beláthatatlan folyamatot indított el a népszavazás kiírása. Tény és való, hogy a kérdésfeltevés gyakorlatilag semmire sem ad választ, az aggodalmaskodók és a rettegők egyetlen talányára és félelmére sem kínál választ. Nem, a népszavazáson feltett kérdés csak és kizárólag annak a kérdésnek az eldöntésére hivatott, hogy a magyar magyarok többsége akarja-e a nemzet újraegyesítését? Minden másra a kormánynak és a parlamentnek, nyilván a tudósok és szakértők hadával együtt kell majd választ adniuk. Az anyaország legeminensebb vezető rétegének a feladata lesz, hogy tartalommal töltse meg az igent, hogy mindazokat a lehetőségeket és korlátokat figyelembe véve, amelyek kétségtelenül léteznek, kidolgozza és gyakorlattá tegye az egyesített magyar nemzet létezésének feltételeit.

Hogy ezt, bírálóink kedvenc kifogásával élve, a kérdésfeltevés előtt kellett volna megtenni? Akár igazuk is lehetne az aggodalmaskodóknak, akik felháborodva tiltakoznak amiatt, hogy részleteiben ismeretlen, következményeiben nehezen kiszámítható döntés meghozatalára kényszerítik őket. Ezek az aggodalmaskodók a legszívesebben leradíroznák a referendumra felszólító papírról a kissé bonyolultra sikeredett nemzetegyesítési kérdést, hogy azután és állítólag mérvadó vitába kezdhessenek, és egyszer, talán, eldönthessék, ugyan lehet-e, és ha igen, milyen formában kikérni a magyar nép véleményét. Meglehetősen átlátszó taktika ez, még akkor is, ha az akadékoskodók és aggodalmaskodók egy részét a becsületes tisztánlátási szándék vezérel, és nem valamiféle xenofóbia, a világon mindeddig ismeretlen belső, nemzeten belüli idegenfélés. A szomorú igazság ugyanis az, hogy Trianon óta egyetlenegyszer sem sikerült a mostanihoz hasonló módon témává tenni a nemzet szellemi újraegyesítésének kérdését. Véletlenül? Aligha. Volt dolgunk már árvalányhajas lobogással, szuronyrohamos revizionizmussal, de tisztességes, a magyar nemzet egészének érdekeit összegező újraegyesítési programmal sohasem.

A rendszerváltást követő időszakban is csak ersatzcselekvéssel találkozhattunk, pedig mi, kisebbségi sorsba kényszerített magyarok egyre hangosabban és értelmesebben követeltük a békés nemzetegyesítést, a leromlás hatalmas veszélyének kitett részeink megmentését és megtartását segítő anyaországi stratégia kialakítását. Sohasem került volna sor ennek a kérdésnek a megvitatására, még kevésbé eldöntésére, ha nem tudunk magunk mellé állítani annyi odaáti magyart, ahány kellett a népszavazás kikényszerítéséhez. Most már nincs visszaút. A kérdést akkor is meg kell válaszolni, ha véletlenül nem kapunk december ötödikén kétmilliónál valamennyivel több igent. Sőt. A választ akkor kell igazán gyorsan és hatékonyan megadni, ha az ellenkampány miatt esetleg az otthonmaradók és a nemmel szavazók kerülnek többségbe.

Forrás: Családi Kör, 2004. november 19.