| Friedrich
Anna
Kimondott NEM-mel eltaszítva
Az újabb Trianon már elkezdődött
Kérjük-e, akarjuk-e ezek után? A kettős állampolgárságot,
pontosabban azt, hogy a külhoni magyarok könnyített
eljárásban megkaphassák a magyar állampolgárságot? Kérjük-e,
akarjuk-e - ha egyáltalán valaha meglesz a lehetőség
erre - amikor eleve sunyi, számító lumpenproletároknak
néznek bennünket, akik alig várják, hogy kifosszák a
magyar egészségügyet és nyugdíjkasszát, és az éhező
gyerekeiket a magyar adófizetők terhére akarják megetetni...
Hogy mi után aktuális-e kérdés? Természetesen azok
után, hogy november 2-án, kedden a magyar Országgyűlésben
az uralkodó MSZP és SZDSZ kettős nemet mondott, vagyis
a nem választ hirdette meg a december 5-ére meghirdetett
magyarországi népszavazás helyes válaszának. A kormányzó
pártok ezzel azt üzenték a magyar állampolgároknak,
hogy az ügydöntő népszavazáson nemmel szavazzanak a
külhoni magyarok kettős állampolgárságára és a kórházak
privatizációjának a leállítására. Mint Gyurcsány Ferenc
miniszterelnök fogalmazott, a határon túli magyarok
érdekében a nem választ tartja a helyesnek a kettős
állampolgárságról szóló népszavazáson, mert a rövid
távú haszonszerzésnek az árát később az egész nemzeti
közösség fogja megfizetni - állt a Népszabadság szerdai
tudósításában, csütörtökön meg már a napilapok Kasza
Józsefnek, a VMSZ elnökének Gyurcsány Ferenchez írt
nyílt levelét közölték, amelyben kifejti, hogy a kettős
állampolgárság elutasítása a határon túli magyarok körében
olyan lelki traumát fog okozni, aminek katasztrofális
következményei lesznek.
Érdekszövetségek status quója
Az azóta eltelt egy hét alatt átélt lelki traumák
alapján máris kimondhatjuk: már a magyarországi ügydöntő
népszavazás előtt érezzük a katasztrofális következményeket,
hiszen a populista anyaországi vita jócskán megingatta
külhoni önbecsülésünket.
Hogy a magyar kormányzó pártok miért mondanak nemet
a kettős állampolgárságra, azt az M2-es tévécsatornán
a Nap-keltében szereplő Lendvai Ildikó szocialista frakcióvezető
már a múlt kedden reggel „szépen” kifejtette. Merthogy
a kettős állampolgárság következménye a tömeges betelepülés
lesz, megterheljük az egészségügyet, meg a 32 ezer forint
nyugdíjjal rendelkező néninek miattunk majd csak 28-29
ezer forintja lesz, hiszen mit tehet majd a magyar állam,
ha oda megyünk és oda visszük éhező gyermekeinket? A
gyereknek adni kell, mások kárára stb. És hogy a határon
túliak áttelepülése mivel jár, személyes példával is
szolgált: Erdélyből Magyarországra érkezve az ő nagyszülei
két évig vagonban laktak...
Hát ezért kell a nem. Nehogy alulírott innen Újvidékről
átpattanjon az anyaországba, és a még meg nem született
unokái érdekében két évig vállalja a vagonlakó szerepét,
hogy unokái az Országgyűlésben képviselők lehessenek...
Sajnos, a számos inszinuáció hatására magam is populizmusba,
kisstílű érvelésbe és ironizálásba csúszok, pedig tényleg
elég lenne megállni annál a megállapításnál, hogy ha
az anyaország állampolgárai nemet mondanak a külhoni
magyarok magyar állampolgárságára, az olyan megalázás
lesz egész Európa színe előtt, ami után nehéz lesz újra
a nemzeti érzéseinkben rendet teremteni. Mert ha elutasít
a közösség, akkor idegennek, oda nem tartozónak érezzük
magunkat, hiába az azonos nyelv és kultúra, a közös
múlt, a hagyományok és gazdasági szálak összefonódása.
Az anyaországi közhangulatot elemezve tényleg jobb
lett volna ki sem írni ezt a népszavazást. Igaz, most
könnyű a felelősséget a kezdeményezőre, a Magyarok Világszövetségére
hárítani, viszont jogos a kérdés, hogy a rendszerváltás
óta hatalmat gyakorló koalíciók, akár az MSZP, akár
a Fidesz vezetésével miért nem rendezték ezt a kérdést
a Parlamentben? Mert mindig ott volt a matematika, a
számokban kifejezett érdekek és ott voltak az érdekszövetségek
tagjai, akiknek a status quo volt a legmegfelelőbb,
hiszen a határon túliak segítését szolgáló hivatalokban
és alapítványokban ülő tisztviselőknek és kurátoroknak,
és a velük együttműködő határon túliaknak olyan biztos
megélheti forrás a támogatási rendszer, amiről nehéz
lenne lemondani, ha bármi változás lenne. A magyarigazolvánnyal
tett problémaelkenési kísérlet tényleg lélekemelő volt
az adott pillanatban, és a nemzethez való tartozás hivatalos
elismerése sok embernek jelentett gyógyírt a trianoni
sebekre és táptalajt a sarjadó önbizalomhoz, de ország-világ
előtt megmutatott még valamit: a határon túli vezető
politikusok és az őket körülvevő garnitúra nem volt
ott az első igazolványok ünnepélyes átvételénél, és
később sem mutogatták azt. Ergo, nekik már van magyar
állampolgárságuk. Ha az elitnek, az ügyesebbnek lehet,
akkor miért nem lehet a többinek?
Tőlünk félnek
A többi pedig mi, Szerbia és Montenegró-i állampolgárként
jegyzett vajdasági magyarok vagyunk, a kárpátaljai,
ukrán állampolgár sorstársainkkal együtt. Mi vagyunk
ugyanis, akiknek a betelepülésétől igazán félhet az
anyaország. Az Európai Unióba bekerült Szlovákia, Ausztria,
Szlovénia esetében az uniós szabályok érvényesek, Horvátország
és Románia pedig minden jel szerint 2007-ben az unió
tagja lesz, és ha akkor nem lépnek életbe a szabad mozgást
és munkaerő-vándorlást korlátozó valamilyen intézkedések,
akkor három év múlva (elméletben) áttelepülhet Magyarországra
nemcsak Erdély, hanem egész Románia, a román útlevéllel
rendelkező moldávokkal és románokkal együtt. Olyan rövid
időszak ez, hogy mire a magyar ügydöntő népszavazás
esetleges igen válasza után elkészülnek a konkrét jogszabályok
a kettős állampolgárságról, addigra az erdélyi magyar
már uniós útlevelet lebegtethet.
Kárpátalját kivéve ezért szűkül a kérdés ránk, a Szerbia
háborús politikája miatt évtizedek óta nemzetközi megvetést
tapasztaló Szerbia és Montenegró-i állampolgárokra.
Mádl Ferenc magyar köztársasági elnök egy évvel ezelőtt,
2003 decemberében nyilatkozott úgy, hogy a szerbiai
és a horvátországi magyaroknak adandó magyar állampolgárság
megszerzésének egyszerűsítése „nem ütközik kényszerítő
jogi akadályba sem a magyar alkotmány, sem a nemzetközi
és az európai jog alapján” (Magyar Szó, 2003. december
2.) - és akkor ez nagyon biztatóan hangzott. Most viszont
a magyar közvéleményt olyan számításokkal riogatják,
hogy a közvélemény-kutatások szerint a határon túli
magyarok (korosztálytól függően) 10-25 százaléka kivándorolna,
elsősorban Magyarországra, és ha félmillióan érkeznének,
akkor annak költsége 245 milliárd forint lenne. Az állampolgárság
megadását ellenző másik érv, hogy pozitív döntés esetén
a határon túli magyarok otthagynák a szülőföldjüket
és kiürítenék a magyar történelmi területeket. Ezért,
mondják, állampolgárság helyett inkább abban segítenek,
hogy szülőföldön maradjunk és uniós tagok legyünk. Az
uniós tagságra Szerbia esetében - ha kiadják a hágai
vádlottakat - egyes számítás szerint 2012-ig kell várni.
De várjunk 2020-ig az unióra és az uniós útlevélre!
Ha a történelmi területek kiürítése a reális veszély,
akkor történelmi távlatokban mit számít 10-15 év? Reális
érvelés ez a nemre?
De nézzük, valójában hányan veszélyeztetjük Magyarországot:
A legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint Vajdaságban
290 207 magyar élt (él), ami a lakosság 14,3 százaléka
(ennyien védjük itt a történelmi magyar területeket).
Tizenegy évvel korábban, az 1991-es népszámlálási adatok
szerint 339 491-en voltunk, és akkor az összalkosságban
16,9, vagyis majdnem 17 százalékot képeztünk. 1921-ben
a mai Vajdaság területén 371 008 magyar élt, ők az összlakosság
24,2 százalékát alkották. A Kocsis Károly-Sasa Kicosev
szerzőpár által közzétett etnikai térkép szerint ezen
a területen jelentős számú magyar volt 1910-ben, amikor
a lakosság 28,1 százalékát képezték, a számuk pedig
425 952 volt. Sokan voltunk továbbá 1941-ben, amikor
473 241 magyart jegyeztek (28,5 százalék). Újabb kori
történelmünk békeidejében 1961-ben voltunk a legtöbben,
442 561-en, ekkor viszont az arányunk a 23,9 százalékot
érte el. Utána jött a szabad munkvállalás a nyugati
országokban, az asszimiláció és egyéb kórság.
Ha most tényként kezelnénk a Határon Túli Magyarok
Hivatalának szeptemberi felmérését, és a legnagyobb,
25 százalékos kivándorlási kedvvel számolunk, akkor
Kárpátalját beleértve (és a már magyar állampolgársággal
rendelkező elitet nem számolva) legfeljebb 95 000-en
veszélyeztetnénk bevándorlással a 10 millió lakossal
számoló anyaországi gazdaságot. Mi itt a 2 milliónyi
Vajdaságban a 250-300 ezernyi horvátországi és boszniai
szerb menekülttel és a Kosovóból széttelepültekkel megéltünk
már sokkal cifrább helyzetet, és az 1999-es bombázáskor
sem hagytuk itt tömegével termőföldjeinket, házainkat,
anyagi és szellemi tőkénket. Azóta már vízum kell az
átutazáshoz - és ebbe is belenyugodtunk.
A lélektan megfogalmazott egy érdekes jelenséget az
ember cselekvőképességéről: a merész lépések legnagyobb
akadálya a kellemetlenség biztonsága és a változás kellemetlensége.
Ez most a nemre buzdító anyaországi nemzettársakra értendő.
Forrás: Családi Kör, 2004. november
11.
|
