Fokasz Nikosz

Kettős állampolgár vagyok

1952-ben születtem Budapesten. Életem első három évtizedében hontalanként éltem Magyarországon. Első állampolgárságomra csak 1983-ban tettem szert, s az sem a magyar, hanem a görög volt. Hogy miért nem járt nekem születésem jogán a magyar állampolgárság, máig sem tudom. Hogy miért lettem görög állampolgár? Mert a magyar hatóságok 1981-ben választás elé állították az itteni görög politikai menekülteket. Döntenünk kellett, hogy a magyar vagy a görög állampolgárságot kérvényezzük-e. Megjegyzem, Magyarországon felnőve sok mindennek éreztem magam, politikai menekültnek azonban soha. 1981-ben tehát döntően a Görögországhoz fűződő érzelmi kötelékek miatt, valamint a magyar hatóságok froclizásától felpaprikázva, s mi tagadás, számba véve a görög útlevéllel akkor még kétségtelenül együtt járó gyakorlati előnyöket is, a görög állampolgárság kérvényezése mellett döntöttem.

*

A Budapesten elindult és sokszor bizony végeláthatatlanak tűnő jogi hercehurca egy idő után áttevődőt Görögországba, s végül is 1983 végére sikeresen lezárult. Egy athéni kint tartózkodás fél éve ment rá arra, hogy az eljárás legvégén végre görög személyi igazolványra és választási jogosítványra tegyek szert. Azóta vagyok teljes jogú görög állampolgár. Az eljárás végeztével azonban visszatértem Magyarországra, ahol most már görög állampolgárként állandó letelepedési engedélyt kaptam. Hétköznapjaimban ettől semmi sem változott. Hivatalos ügyeimet pedig, akárcsak korábban hontalanként továbbra is a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH) keretében intézhettem. A KEOKH irodáinak ismerős közegében az egyetlen újdonságot a nyolcvanas évek vége felé növekvő számban megjelenő határon túli magyarok jelentették. Hosszú délelőttöket várakoztam velük a hivatalban arra, hogy végre elővezethessük ügyünket valamelyik néha csakugyan segítőkész, de többnyire inkább csak lestrapált és kelletlen ügyintézőnek. Magam a kilencvenes évek elején döntöttem úgy, hogy kilépek ebből. Az 1993 legelején beadott honosítási kérelmemre 1996 őszén érkezett pozitív válasz. Hogy mi tartott három és fél évig, máig sem tudom, s már nem is érdekel. De ha a határon túli magyarok esetében a ma érvényes honosítási eljárás csak egy kicsit is hasonlít a fentiekhez, akkor bizony azon van mit könnyíteni. 1996 szeptemberétől mindenesetre kettős állampolgár vagyok.

Természetesen élek is állampolgári jogaimmal. Részt veszek az itteni választásokon, de ha a helyzet úgy hozza, s a választások idején éppen arra járok, szavazni szoktam Görögországban is. Két útlevelem van. Az idők változását jelzi, hogy a lejárt régi helyett új görög útlevelemet a budapesti görög nagykövetségen legutóbb alig két nap alatt állították ki. Ezt nagy örömmel fogadtam, mivel ragaszkodom ahhoz, hogy Görögországba görögként utazzak be és a hatóságok ott görögként kezeljenek. Ez emocionálisan akkor is fontos nekem, hogy ha tudom, tapasztalom, gyakorlati jelentősége egyre kevesebb van. Itthon viszont arra van szükségem, hogy jogi értelemben is magyar lehessek. Ha pedig az EU valamelyik tagállamába indulnék turistaútra, akkor azt valószínűleg a magyar útlevelemmel tenném. Bármilyen probléma esetén ugyanis az állandó lakóhely szerint illetékes hatóság segítségére számítanék. Új idők jeleként értékelem, hogy az idei európai parlamenti választásokon módomban állt görögként a budapesti görög nagykövetségen szavazni. Ez nyilvánvalóan az európai integráció eredménye, s jó volt tapasztalnom, hogy a bennem élő kettős identitás megélésében sem az állami bürokrácia jogi-formai szűkkeblűsége, sem a távolság nem korlátozza már döntési szabadságomat. Ezúttal úgy döntöttem, hogy nem élek a felkínált lehetőséggel, s magyarként vettem részt az EP-választásokon.

Kettős állampolgársága, és a bennem élőhöz hasonló kettős identitása nyilván másoknak is van. Az is biztos, hogy ahányan vagyunk, anynyiféleképpen élhetjük ezt meg. Számomra mindenesetre a fentiekből az következik, hogy lehetetlen nemet mondanom arra, hogy bárki, aki identitása alapján ezt szeretné, az enyémhez hasonló kettős jogi státusra tegyen szert. Ráadásul úgy látom, hogy a vitában eddig nem hangzott el egyetlen olyan ellenérv sem, amely elvi alapon kérdőjelezhetné meg, hogy igennel válaszolassak a népszavazásban felvetett kérdésre.

Pontosítva a fentieket megjegyezném, hogy bár eddig én is a magyar közbeszédben elfogadott szóhasználatot követtem, nekem igazából nem kettős állampolgárságom van, hanem kettő. A kettős állampolgárság kifejezés ugyanis számomra azt sugallja, hogy a kérdéses két állampolgárság "tud" egymásról, tekintettel van egymásra. Holott nekem két olyan állampolgárságom van, amelyek egyike sem törődik a másikkal. Én a görög hatóságok szemében görögnek, a magyar hatóságok szemében magyarnak számítok. Ez szerintem rendben is van így, és eddig egyik sem mondott ellent a másiknak. Az EU-integráció előrehaladtával pedig a különböző állampolgárságok közti jogi harmónia valószínűleg tovább erősödik. Ebből az következik, hogy adott esetben a határon túli magyarok sem kettős állampolgársággal, hanem kettővel fognak rendelkezni. Az igen esetleges többsége ezért korántsem jelenti a magyar állam joghatóságának kiterjesztését a szomszédos államokra. Az ottani magyarok továbbra is hazájuk polgárai maradnának annak minden jogával és kötelezettségével.

A népszavazási igen ellenzői többnyire az alábbi elvi és gyakorlati ellenérveket szokták felhozni a kettős állampolgárság ellen: 1) az igen révén a magyar állampolgárság etnikai alapúvá válna, ami napjainkban nem szokás; 2) a kettős állampolgárság diszkriminatív az ottani többségi etnikummal szemben; 3) huszadik századi problémát huszadik századi módon próbál megoldani a huszonegyedik században; 4) az EU-nak nem fog tetszeni; 5) választójogot adna a határon túli magyaroknak; 6) nem tudjuk pontosan, miről is szavazunk, s megbecsülhetetlen mértékben terhelheti meg Magyarország költségvetését.

Az alábbiakban ezeket fogom sorra venni. Eközben egyáltalán nem foglalkozom az olyan típusú érvekkel, amelyek szerint a határon túli magyaroknak tulajdonképpen nem is a kettős állampolgárságra van szükségük. Nem kétlem, hogy mindebben sok igazság lehet, bár az ez ügyben frissen kezdődött ötletparádét ízléstelennek tartom. Bizonyítottnak tekintem ugyanakkor, hogy a kisebbségben élő magyarok többsége, legitim szervezetei révén egyértelműen bejelentette a kettős állampolgárságra vonatkozó igényét. Az ő nevükben nekünk már nincs jogunk mást mondani.

Előrebocsátanám, hogy a fenti pontokba szedett ellenvetéseket, bár valódi problémákat vetnek fel, külön-külön és együttesen sem találtam olyan súlyúaknak, hogy eltántorítsanak az igen támogatásától. Lássuk miért.

*

1) A magyar állampolgárság nem válik etnikai alapúvá, csupán kiegészül vele. Miért ne lehetne kétféle kritériumot alkalmazni? Mit zavarhat ez meg? Tény, hogy a magyar nemzethez tartózó egyének jelentős része nem Magyarországon él. Miért ne fejezhetné ki ezt a kettősséget a magyar jog is? Megférnének egymás mellett, egyáltalán nem látom, hogy kizárnák egymást.

2) A diszkriminatív jelleg miatti aggodalmat sem tudom komolyabban venni. A magyar állampolgárság lakóhelyükön nem biztosít előnyöket a határon túli magyaroknak. Ezt jórészt Magyarországon teszi, ami az ország belügye. Persze a magyar útlevél birtoklása a kisebbség egy része számára az EU keretein belül is előnnyel járhat. A határon túli magyarok többsége azonban nagyon gyorsan jelenlegi hazájuk állampolgáraként is ugyanakkora jogokkal fog rendelkezni, mint Magyarország polgáraiként. A pozitív diszkrimináció tartósan csak a vajdasági és kárpátaljai magyarokra vonatkozik. Nem akkora tömeg ez, hogy az ő érdekükben ne lehetne lobbizni vagy valamilyen kompromisszumra jutni.

3) Már azt is kétkedéssel fogadom, ha bárki magabiztosan arról nyilatkozik, hogy mi az, ami "huszadik századi" és mi nem az. Az alighogy elkezdődött huszonegyedik századra való hivatkozást pedig egyszerű nagyotmondásnak vélem. A kettős állampolgárság szerintem éppen a huszadik században számított volna botránykőnek. Gondoljuk csak meg, milyen sikere lett volna ennek az elképzelésnek a két világháború közötti időszakban, vagy a szovjet típusú szocializmus idején! Régiónk minden egyes országa kétségbeesett igyekezettel próbálta karámba zárni és minden tekintetben uralni polgárait. Nem a huszadik század volt az a korszak, amelyben vízválasztónak lehetett tekinteni, hogy ki melyik nemzet fociválogatottjának szurkol?

4) Ezzel szemben éppen az európai integráció remélhetően tovább haladó kiteljesedése teszi lehetővé, hogy megszűnjenek a kizárólagosságra törekvő identitások. Folyamatosan nő azoknak az európai lakosoknak a száma, akiknek többes identitása megfér egymás mellett, és ez jogi kifejeződést is nyerhet. Liberálisok szoktak előszeretettel hivatkozni arra, hogy a határok eltűnése feleslegessé teszi az egész kezdeményezést. Elismerem, valamilyen gyakorlati szempontból igazuk van. Az én két útlevelem közti gyakorlati különbség is eltűnőben. De ez az ellenvetésnek szánt érv az igen melletti érvvé is átfordítható. Az országhatárok virtuálissá válása arra is lehetőséget adhat, hogy egyszerre több országhoz is tartozhassunk. Amilyen mértékben szűnnek meg az egyes államok jogi erődítmények lenni, olyan mértékben enyhül az egyének szintjén is a vagylagosság kényszere.

5.) Bauer Tamás fogalmazta meg szinte definíciós szigorral (ÉS, 2004/47.), hogy a "magyarországi lakosság mint gazdasági és szociális közösség sorsáról a közösség tagjainak kell dönteniük". A magyarországi lakosság egy része azonban nyilván nem magyar állampolgár, ők tehát nem tagjai a kérdéses közösségnek. Másfelől a magyar állampolgárok egy része tanulás vagy munkavállalás céljából nyilvánvalóan hosszabb-rövidebb időre külföldre távozik, ott esetleg le is telepszik, erre az időszakra tehát nem feltétlenül része a fent jelzett gazdasági és szociális közösségnek. Mégsem gondolnám úgy, hogy meg kellene fosztani őket választói joguktól. Marad tehát a tautológia, hogy a közösség sorsáról a közösség tagjainak kellene dönteniük. Úgy látom, hogy éppen e közösség mibenlétének tisztázatlansága jelenti a jelenlegi vita egyik legneuralgikusabb pontját. A magam részéről hosszabb időt adnék magunknak, s végül is a parlamentre bíznám e választási joggal rendelkező közösség pontos definiálását. Adott esetben a leendő új honosítási törvény megalkotása lehetne ez a folyamat.

A probléma nyilván attól olyan súlyos, hogy a szomszéd országokban élő magyarok túlnyomó többsége várhatóan a jobboldalra szavazna. Ha csak töredékük szerezne szavazati jogot, az is elég lenne ahhoz, hogy a Fideszt több ciklusra is kormányon tartsák. Személy szerint tragikusnak tartanám, ha ez bekövetkezne. A jelenlegi koalícióra haragszom azonban amiatt, hogy erre minden esély megvan. A nem melletti kiállásukkal ugyanis, nehezen orvosolható módon, tartósan magukra haragították a kisebbségben élő magyarokat. Nem támogatták a könnyített honosítást, mivel féltek szavazataiktól, ezzel a döntésükkel pedig el is veszítették őket. Valódi 22-es csapdája. Maguknak köszönhetik, de az egész ország megissza a levét. A Fidesz, úgy tűnik, távolabbra s a határon túli magyarokra mint potenciális választókra tekintett. A kisebbségi magyarok növekvő számú, esetleg tömeges részvétele a magyarországi választásokon karnyújtásnyira lévő lehetőség, s úgy tűnik, ma már nincs mód arra, hogy ez ne így legyen. A politikai osztálynak a rendszerváltás pillanatához hasonló érettséget kellene tanúsítania ahhoz, hogy itt valódi és kielégítő konszenzusra lehessen jutni. Nincsenek illúzióim.

6) A fentiek közvetlenül átvezetnek bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy tudjuk-e egyáltalán, hogy miről is döntünk? A népszavazás kiírását követően már nem érdemes arról keseregni, hogy a kérdés rossz vagy hogy a lakosság mennyire tájékozatlan. A helyzet kétségtelen abszurditásáért a politikai osztály egésze egyformán felelős. Megérdemelték, hogy a Magyarok Világszövetsége csapdába ejtse őket. Háromszázezer aláírás, az Alkotmánybíróság állásfoglalása és a népszavazás kiírása azonban olyan tény, amelyet nem lehet meg nem történtté tenni. Ekkor már csak az igen lehetett volna a politikailag helyes és célszerű választás. Annál is inkább, mivel a törvény pontos megformálásában a mai kormánykoalíciónak is kezdeményező és befolyásoló szerepe lehetett volna. Az igennek ugyanis lehetne baloldali és liberális értelmezést is adni. Szomorúan tapasztalom, hogy a koalíció ezt az értelmezést teljességgel átengedte a jobboldalnak, sőt a szélsőjobbnak.

Ehhez képest pótcselekvés arra hivatkozni, hogy nem tudjuk pontosan, mire is vonatkozik a népszavazás. A parlamenti választásokon nem pontosan ez történik? A pártok akkor is támogatásunkat kérik. A választási programok azonban semmivel sem konkrétabbak, mint az előttünk levő népszavazási kérdés. A koalíciónak igent kellett volna javasolni, és utána beszélni arról, hogy mibe kerül ez Magyarországnak. Így kényszeredett kicsinyesség, úgy felelős kalkuláció lett volna. Mert a magyar nemzet természetesen korántsem egységes. A különböző nemzetrészek hosszú évtizedek óta különböző körülmények között élnek, s érdekeik sem feltétlenül esnek egybe. A népszavazási igen úgy szolgálná a nemzet egészét, hogy egy részének a határon túli magyarságnak tenne bizony pénzbe is kerülő gesztusokat. Ez nem történhet más nemzetrészek túlzott áldozatvállalásával. Ebben a helyzetben teljesen legitim a nemzet legnagyobb részének, az anyaországi magyarság érdekének képviselete és védelme. Ha a koalíció az igen mellett tette volna le a voksát, ezt pozitívan érvényesíthette volna abban a törvényhozó munkában, amelynek során a magyar parlament meghatározza majd, hogy mit is jelenthet a kedvezményes honosítás fogalma. A nem támogatásával azonban a kormánypártok nem egy igen jelentős nemzetrész támogatóiként, hanem ennél jóval szűkebb pártérdekek foglyaként tűnnek fel.

A nem esetleges többsége a kormánykoalíció számára is pirruszi győzelem lenne. Az állampolgárság ügye továbbra is napirenden maradna, s könnyen előfordulhat, hogy a következő választási kampány a "ki az igaz magyar" elborzasztó kérdéséről fog szólni. Az igen győzelme pedig - ahogy ezt az állampolgárság ügy napirendre kerülése máris megtette - megtörné az új vezető garnitúrával átmenetileg erőre kapott MSZP lendületét. Készülhetünk Orbán Viktor második s korántsem utolsó országlására. Az SZDSZ számára pedig elszállna minden remény a parlamentbe való bekerülésre. Kérdés, hogy maradt e még bárki, aki ezt igazán bánja.

Forrás: Élet és Irodalom, 2004. november 26.