Ungváry Rudolf

Választanom kell

Ha határon túl élő magyar lennék, akkor a lelkem mélyén azért szeretnék magyar állampolgár lenni, mert ma ez az egyetlen állampolgárság, amely összhangban van azzal, hogy magyar vagyok. Az esetleges anyagi előnyök ennek fényében másodlagosak.

E nélkül az állampolgárság nélkül ma csak olyan szomszédállam polgára lehetek, amelyben a szavaim és vele a kultúrám kicserélése nélkül nem lehetek az államalkotó nemzet tagja. Abban az államban, amelyben jelenleg élnem kell, nekem meg kell tanulnom az államalkotó nemzet nyelvét, de fordítva ez nincs így. Abban az államban az a természetes, hogy a költségvetés pénzéből alapvetően azokat az óvodákat és iskolákat, közművelődési intézményeket támogassák, melyek az államalkotó nemzet kultúráját hivatottak fenntartani, azt a hadsereget, amely az államalkotó nemzet érdekeit hivatott védeni. Abban az államban a hivatalos történelem csak az államalkotó etnikum története. Csak az államalkotó nemzet nyelvének védelme igazán közügy. Minden hivatalos irat (a pénzektől a jegyeken át az okmányokig) csak az államalkotók nyelvén fogalmazódhat meg. Abban az államban természetes (és jóleső) dolog, hogy a magyarok részaránya folyamatosan csökken, és ez ellen a csökkenés ellen az állam segítségére a magyarok sokkal kevésbé számíthatnak, mint az államalkotó nemzet tagjai arra, ha netán valahol az ő arányuk kezdene el csökkenni. Lehet, hogy a helyzet javulni kezd, és a szomszéd államok EU-tagságával még inkább javulni fog, de akkor is csak nagyon lassan. Mire az asszimilációs nyomás végleg megszűnnék, alig lesz már kit asszimilálni.

Ha határon túl élő magyar lennék, mindezt nem bírnám ki, és áttelepülnék. Ezért elképzelhetetlen számomra, hogy másokat viszont arra biztassak, hogy tartsanak ki. Aki kibírja mégis, bizonyára erősebb nálam.

Engem a határon túli és inneni magyarokkal azon kívül, hogy én is meg ők is magyarok, semmi sem köt össze. Ember voltom ennél azért több. Attól, hogy valaki magyar, még se nem barátom, se nem politikai társam. Mégis, ennek a köteléknek van jelentősége számomra. A közös nemzethez tartozás nem egyéb, mint egyfajta közös információrendszerhez tartozás, melyben ugyanazt a képzeletbeli tárolót használjuk, amikor vágyainkat, érdekeinket és képességeinket gondolatokká, gondolatainkat pedig mondatokká formáljuk.

Érdekem fűződik hozzá, hogy ez a történelmileg kialakult, más hasonló képzeletbeli rendszerhez képest se nem jobb, se nem rosszabb információrendszer működjék. Magyarok nélkül nem működnék. Kikényszerített asszimilációjuk ezért az érdekeimet sérti - és nem kevésbé a méltányosságot: nem lehetek közömbös azzal a kulturális másodrendűséggel, s rajta keresztül lelki szenvedéssel szemben, amelyet az asszimiláció állandó fenyegetése okoz a lélekben. Az elnyomás nem csak kizsákmányolásból keletkezik, a jogokban való korlátozás nem csak a politikai és megélhetési jogokban való korlátozás. A kulturális jogegyenlőség semmivel sem kisebb jelentőségű, mint a politikai.

Nem tudom pontosan megítélni, milyen gazdasági következményekkel jár, ha a határon túli magyarok megkapják az állampolgárságot. Nem hitelesek se a kormánypárti, se az ellenzéki érvek, mert mindkét fél saját politikai érdekeinek szolgálatába állítja a tényeket. De akármekkorák lesznek is a terhek, nem valószerű, hogy önmagában jelentősen veszélyeztetnék a magyarországi gazdaságot. A tehertételnek a rám eső részét pedig annak fényében, hogy ez az állampolgárság mit is jelent, vállalom.

Azt azonban jobban meg tudom ítélni, hogy politikailag mivel jár ez az állampolgárság: a magyarországi belpolitikai erőviszonyok átrendeződésével. Ennek előzményei vannak.

A baloldal és a liberálisok a nemzeti elnyomás kérdésében kezdettől fogva átengedték a kezdeményezést a jobboldalnak. Konrád György ugyan már a kilencvenes évek elején javasolta a kettős állampolgárságot, de nem ismerték fel e javaslatban a politikai lehetőséget. Nem azért - amivel számos jobboldali rágalmazza őket -, mert nem igazi magyarok és közönyösek a határon túli magyar sors iránt. Felfogásuk szerint a politikai jogok nem függhetnek se a származástól, se a kulturális hovatartozástól. Az első igaz, a második nem. E tévedésük miatt ma sincsenek innovatív erényeik a nemzeti kérdés kezelésében. A kulturális különbözőséggel az európai politikai közösségnek a jövőben tőlünk nyugatra is egyre súlyosbodó problémája lesz. A magyar és a román kulturális viselkedési minták (amihez a nyelv is tartozik) például európai nézőpontból egyenrangúak: ezért gyalázat, hogy a valóságban nem azok. A női jogegyenlőség sárba tiprását képviselő csador és burka viselésének "kulturális joga" azonban nem tartozik a demokratikus jogok közé, és ez csak a jéghegy csúcsa.

Mivel a határon túli magyarság sorsának a kérdését közvetlenül a felszabadulásunktól, 1989-től kezdve csak a jobboldalon vetették fel kellő hangerővel, később, 1995-től kezdve az autonómia követelését ugyancsak, ezért a határon túli magyarok többsége halmozottan hátrányos helyzetében hajlik arra a véleményre, hogy az anyaországban érdekeik képviseletét inkább a jobboldalon találják meg. A baloldal és a liberálisok az események után futottak, amivel csak veszíteni lehet.

Az állampolgárság birtokában talán felgyorsul az áttelepedés, vele a határon túl az asszimiláció. De szavazati jogot szerezni még tényleges áttelepedés nélkül is egyszerű lesz: elég hozzá a magyarországi bejelentkezés. A baloldal és a liberálisok, illetve a jobboldal közötti politikai harcban eddig hajszálon múlottak az eredmények, s ez legalább a politikai váltógazdaság reményével tölthette el azokat, akik a mai magyar politikai kultúra színvonala miatt nem sok jót várnak attól, ha valamelyik politikai erő túl nagy játéktérhez juthatna.

Ha a kettős állampolgárság megvalósul, a határon túli magyarok szavazatával biztos többsége lesz a magyar jobboldalnak, és legalább két választási fordulóra bebetonozza magát a hatalomba. A kormánypártok ma kimondatlanul ezért ellenzik a kettős állampolgárságot, a jobboldal pedig ki nem mondva ezért támogatja. Helyette mindkét fél mellébeszél: az egyik a terheket meg az elvándorlást emlegeti, amivel a kettős állampolgárság jár, a másik a szabad költözködés jogáról meg az érzelmekről papol. Közben pedig a kettős állampolgárság megvalósulásával egy olyan jobboldal évtizedes egyeduralma valósul meg, melynek jelentős része semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy én hazátlan vagyok (hiszen ők, a "haza", nem lehetnek ellenzékben), hogy a nemzeti érdeket csak a jobboldalon képviselik. Ugyanennek a "nemzetit" kisajátító szellemi beállítottságnak a "román", "szlovák" stb. változata miatt nem azonosulhat maradéktalanul a határon túli magyar azzal az állammal, amelyben él.

Orbán, a vezére azoknak, akik a nemzeti kirekesztés a magyar változatával egyetértenek, ma is azt állítja, hogy "a becsületes emberek" az állampolgárság mellett szavaznak, holott ez az állítás maga a gyalázkodás. Aki ilyet állít, abban a retrográd meggyőződésben él, hogy a "jó" kizárólag csak az ő oldalán állhat. Az a politikai erő, melynek bázisát ilyen mentalitású emberek alkotják, a demokrácia számára életveszélyes, és ez még akkor is így van, ha nem alakul ki olyan történelmi helyzet - mint a második világháború előtt a jobboldal egy része számára, és utána a baloldal egy része számára -, hogy ennek a gondolkodásnak a végső konzekvenciáit át is ültethessék a gyakorlatba. Mert ha a "jó" csak az egyik oldalon állhat, akkor legitim lesz a másik oldalt megsemmisíteni - hiszen a "rossz" hogyan is lehetne egyenrangú a jóval?

Ha a határon túl élő magyarok magyar állampolgárrá is válhatnak, olyan uralom valósul meg évtizedekig, amelyben politikailag páriának fogok számítani: hazátlannak, idegenszerűnek és becstelennek. A Trianonért való bűnbakképzés folytatódik - más eszközökkel. Pedig egyetértek a kettős állampolgársággal.

Ha a határon túl élő magyarok állampolgársága ellen szavazok, akkor a lelkiismeretem ellen szavazok, ha mellette, akkor is: a mai magyar jobboldal vezető pártját, a Fideszt támogatom abban, hogy legalább két választási fordulóra bebetonozza a maga kirekesztő hatalmát Magyarországon.

Választanom kell. Kinek nehezebb?

Forrás: Élet és Irodalom, 2004. november 26.