| Valki
László
Útlevél, állampolgárság, népszavazás
Tamás Gáspár Miklóssal ellentétben (Tartózkodunk a
szavazástól, november 13.) és Kis Jánossal egyetértve
(Miért megyek el szavazni, november 20.) magam is úgy
érzem, hogy a népszavazáson részt kell vennünk, és nemmel
kell szavaznunk. Jogászként úgy látom ugyanis, hogy
az állampolgársággal kapcsolatban rossz idopontban feltett,
rossz kérdésrol van szó.
Rossz az időpont, mert a Magyarok Világszövetsége
akkor indított kampányt a magyar állampolgárság kiterjesztése
érdekében, amikor a környező országok egy részében az
útlevéllel kapcsolatos gondok már megoldódtak, a többiben
pedig nem olyan súlyos a helyzet, mint azt sokan állítják.
Szlovákia és Szlovénia velünk együtt csatlakozott az
Európai Unióhoz. A felvidéki és a szlovéniai magyaroknak
május elseje óta ugyanolyan útlevél van a birtokukban,
mint nekünk. Felmutatásával éppúgy beléphetnek bármely
uniós országba, és ott ugyanolyan jogaik vannak, mint
a mostani magyar állampolgároknak. Az erdélyi magyarság
csak egy árnyalattal van kedvezőtlenebb helyzetben.
Jóllehet Románia csak két-három év múlva válik az unió
tagjává, a csatlakozástól kezdve azonban a szabad mozgás
joga éppúgy kiterjed majd minden román állampolgárra,
mint a mi esetünkben. Addig pedig úti okmányuk felmutatásával
éppoly szabadon léphetnek be az EU tagállamaiba, mint
mi, hiszen az unióban a román állampolgárokat már levették
a vízumkötelesek listájáról. Horvátország csatlakozása
ugyan későbbre várható, de az ottani magyarok ma vízummentesen
léphetnek be Magyarország területére. Valójában csak
a vajdasági és a kárpátaljai magyarok vannak kedvezőtlenebb
helyzetben, hiszen az ottaniak ma még vízumkötelesek
az unióban. 2007. január elseje után azonban, amikor
hazánk is részese lesz a schengeni rendszernek, annyit
kell majd csupán tenniük, hogy a magyar nagykövetségen
vagy főkonzulátuson vízumot kérnek. Annak birtokában
pedig szabadon közlekedhetnek úgyszólván az egész uniós
térségben.
A népszavazáson feltett kérdést azért tartom rossznak,
mert esetleges sikere esetén a magyar állam nemzetközi
jogilag képtelen helyzetbe kerül. A nemzetközi és az
uniós jog ugyan szó szerint nem tiltja az állampolgárság
tömeges kiterjesztését a határokon kívül élőkre, de
az állampolgárságról az Európa Tanács keretében 1997-ben
a részvételünkkel megkötött egyezmény egyik cikke korlátozó
rendelkezést alkalmaz, amelyet éppen a vitatható helyzetekre
gondolva fogalmaztak meg. A 2002. évi III. törvényben
Magyarországon kihirdetett egyezmény 3. cikke szerint
minden államnak joga van arra, hogy meghatározza, kik
az állampolgárai, ezt követően azonban megállapítja:
"a részes államok jogszabályait, más államok annyiban
kötelesek elfogadni, amennyiben az összhangban áll a
vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, a nemzetközi szokásjoggal
és az állampolgárság tekintetében elismert általános
jogelvekkel." Más szóval, dönthet úgy az Országgyűlés,
hogy legalább 800 ezer határon túli magyarnak (ennyien
kértek eddig magyarigazolványt) megadja az állampolgárságot,
de saját államuk ezt a tényt nem köteles feltétlenül
tudomásul venni. Románia vagy Szlovákia kijelentheti,
hogy a magyar állampolgárság kiterjesztését nem látja
összhangban levőnek az elismert általános jogelvekkel,
és erre aligha van jogorvoslat.
Hogy ez nem légből kapott érv, arra a státustörvény
viszontagságos története a bizonyíték. Mint emlékezetes,
a törvény előkészítésének időszakában Bukarest és Pozsony
nem hangoztatott fenntartásokat (amint egyébként most
sem). A törvény elfogadása után azonban mindkét főváros
közölte, hogy egyes rendelkezések végrehajtását nem
teszi lehetővé Romániában, illetve Szlovákiában. Az
Orbán-kormánynak nem volt más választása, mint hogy
utólag - kissé megalázó módon - kétoldalú tárgyalásokba
bocsátkozzon a román és a szlovák féllel. A létrejött
kompromisszumos megállapodásokban aztán kötelezettséget
vállalt a státustörvény módosítására, ami meg is történt.
Mivel most az állampolgárság kiterjesztése jóval nagyobb
mértékben érintené a két szomszédos állam vélt vagy
valós érdekeit, mint a státustörvény, ezek az események
könnyen megismétlődhetnének. A magyar kormány hiába
hivatkozna a népszavazás eredményére, ez a körülmény
Bukarest vagy Pozsony számára tökéletesen közömbös lenne.
Gond lenne az Európai Unióval kapcsolatban is. Az
Európai Bizottság illetékes tagjának szóvivője ugyan
kijelentette, hogy az unióban mindig el fogják ismerni
a magyar útlevelek érvényességét. Egy frissen kinevezett
biztos azonban ma még aligha nyilatkozhat az unió nevében.
Ha tagságunk első évében törvényt próbálnánk alkotni
az állampolgárság tömeges kiterjesztéséről, Brüsszel
minden bizonnyal megkérdezné tőlünk: miben is állapodtunk
meg a csatlakozáskor? Nos, abban, hogy a magyar állam
a csatlakozás időpontjában hatályos normarendszer birtokában
válik az unió tagjává, kereken tízmilliós lakossal,
s végrehajtja a schengeni előírásokat. A megállapodás
egyetlen szót sem szól arról, hogy egyoldalúan módosíthatnánk
állampolgársági törvényünk egyik legfontosabb szabályát,
és ezzel saját elhatározásunkból tömegesen is megadhatnánk
a magyar állampolgárságot (meg útlevelünket) más államok
lakosainak. A schengeni követelmények nagyon szigorúak,
ezeket egyetlen tagállam sem hagyhatja figyelmen kívül.
Egy sikeres népszavazás pedig csak az Országgyűlést
kötné, a magyar állam uniós kötelezettségein azonban
mit sem változtatna. Tudomásom szerint a Brüsszel és
Bukarest között folyó csatlakozási tárgyalásokon máris
felvetődött a Moldáviában élő románoknak korábban megadott
állampolgárság és "európai útlevél" kérdése.
Megtörténhet, hogy Bukarest kénytelen lesz korlátozni
az általa kiadott útlevél érvényességét, netán meg is
kell azt szüntetnie.
Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy az európai
államok vidáman együtt élnek a - lakóhelyhez nem kötött
- többes állampolgársággal. Románia gondjaira az előbb
utaltam. Ami Ukrajnát illeti, az ottani alkotmány értelmében
minden olyan ukrán állampolgárnak, aki megszerzi egy
másik ország állampolgárságát, le kell mondania az ukránról.
Ez esetben a kárpátaljai magyarok kénytelenek lennének
idegen állampolgárként élni Ukrajnában vagy áttelepülni
Magyarországra. Európában azonban máshol is vannak hasonló
szabályok. Ha például Belgiumban valaki megszerzi egy
másik ország állampolgárságát, automatikusan megszűnik
belga állampolgársága. Az ebben az összefüggésben liberálisként
emlegetett belgrádi kormány a föderáció felbomlása után
sem a Boszniai Szerb Köztársaság, sem más egykori tagköztársaságok
területén élő szerbeknek nem adott állampolgárságot.
Szlovákiában és Csehországban az állampolgárság megszerzésének
előfeltétele a bevándorlás, illetve a letelepedés. Pozsony
és Prága egyáltalán nem osztogatja egymás lakosainak
a második állampolgárságot. Nagy-Britannia ugyan többféle
útlevelet adott ki, teljes körű jogokkal azonban csak
az "igazi" brit állampolgárok élhetnek. Ami
Németországot illeti, egy új keletű törvény erejénél
fogva azok, akik az 1938-as államhatárokon belül éltek,
bárhol is éljenek, megkapták az állampolgárságot. A
törvény azonban a leszármazókra már nem terjesztette
ki ezt a jogosultságot. A Spanyolországba beutazni kívánó
latin-amerikai országok polgárai a schengeni helyett
kedvezményes nemzeti vízumot kaphatnak, de a nem ott
élők állampolgárságra csak akkor tehetnek szert, ha
apjuk vagy anyjuk spanyol állampolgár volt. Európában
voltaképpen csak Horvátország adja meg az állampolgárságot
azoknak, akik nem élnek ugyan az országban, de magukat
horvátnak vallják, függetlenül felmenőik állampolgárságától.
Mindezekre tekintettel úgy vélem, hogy a népszavazáson
szereplő kérdés félrevezető, sérti a magyar állam érdekeit,
a határon túl élőket pedig súlyosan megtéveszti.
Valki László
A szerző nemzetközi jogász
Forrás: Népszabadság, 2004.
november 30.
|
