Ferencz L. Imre

Megalázott magyarok

Lehet, kissé túlzó megállapítás, de le merem írni: megalázónak tartom a határon kívülre rekedt magyarokra nézve mindazt, ami a kettős állampolgárság kapcsán az anyaországban történik, elhangzik. A pró és kontra érveket, vitákat hallgatva sokszor úgy érzem: Budapest is - akárcsak Bukarest, Pozsony vagy Belgrád - nélkülünk döntene mirólunk, sorsunkról. Persze, nem ennyire leegyszerűsített a kettős állampolgárság ügyében kialakult helyzet, ám legalábbis Erdélyben sokan újabb megalázásként éljük át a december 5-i népszavazást megelőző napokat. Miközben mi, erdélyi-romániai magyarok már vasárnap bizonyítottunk. Bár még nincs hivatalos végeredmény a tegnapelőtti voksolásról, bízunk benne: erős képviseletünk lesz a bukaresti törvényhozásban, hisz november 28-án mi a kettős állampolgárságra is szavaztunk.

Közben az anyaországi politika annyira megosztott s annyira megosztotta a magyar népet is, hogy még a kettős állampolgárság történelmi esélyt jelentő kérdésében sem tud, ha nem is egységes, vagy legalábbis konszenzusos álláspontot kialakítani. Néhai Antall József óta nem volt s nincs olyan magyar kormányfő, aki a 15 milliós magyarság miniszterelnökének tartsa magát s akként is cselekedjék. Ami pedig a kettős állampolgárságról is döntő december 5-i népszavazás körül kialakult (kialakított) hisztériát illeti, az a balkáni politikai manipuláción is túltesz. Pártérdekké lett a nemzeti érdek!

1989 előtt is „románok" voltunk az anyaországiak jelentős hányadának szemében, most is annak tartanak nagyon sokan, akik nemcsak magyarságunkat vonják kétségbe, de viszonylagos jólétüket is féltik tőlünk. Akinek módjában állt s felkereste mostanság az anyaországot, tapasztalhatta, hogy bizony ott sincs immár kolbászból a kerítés. Egyre drágább az élet, a lakosság zöme elégedetlen. Ilyen körülmények között nem nehéz a határon kívüliek ellen fordítani a közhangulatot. Hiába hangoztatják jeles személyiségeink, hogy számunkra nem az áttelepedés a cél. Magyarországon pedig sokan feledik, vagy nem is tudják, hogy nagyapáink ott harcoltak Isonzónál, észak-erdélyi apáink a Don- kanyarban ontották vérüket elsősorban nem Horthyért. (A Dél-Erdélybe szakadtak kényszermunkára ítéltettek.) Erdélyi magyarságunk ezer esztendeje naponta tesz tanúságot arról, hogy legalább annyira magyar, mint az anyaországiak, legalább annyira szolgálta s járult hozzá anyagi és szellemi gyarapodásához, mint az a nemzettársunk, akit a történelem nem sodort a határokon kívülre.

Mondhatnánk: "ősi jussunk", nem könyöradományi koncként odavetett, hanem természetszerűleg kijáró jogunk a magyar állampolgárság. Annak ellenzői vajon tudják-e, hogy hány erdélyi magyar nem engedheti meg magának, hogy életében legalább egyszer felkeresse az anyaországot? Mert nem tudja felmutatni a határon az 500 eurót. S ami az egész ügyben a legfurcsább: a szomszédos országok zöme különösebb csinnadratta nélkül megoldotta a kettős állampolgárság kérdését. (Erdélyi városainkban nő a Pruton túli értelmiségiek száma.) Magyarország még nemzetpolitikájában sem képes olyan álláspontot kialakítani, hogy az ne mélyítse az ellentéteket az amúgyis megosztott, szinte töredező országban. Ilyen előzmények után - még ha megadnák is - sokan nem fogadnánk kitörő lelkesedéssel a kettős állampolgárságot.

Forrás: Romániai Magyar Szó, 2004. november 30.