Molnár Attila Károly

Szégyen és undor

Szégyen és undor: mindkét kifejezés a normális emberek bűnhöz, gonoszhoz kapcsolódó érzéseit írja le. A szégyen azonban valamilyen közösséget feltételez: mások előtt szégyellünk valamit, szégyelljük valamely tettünket. Olyan közösséget, amelyhez valami kötelék köt, ahol tiszteletet várunk. Az undor viszont eltávolodást jelent. Mások tettétől undorodunk, a magunkét szégyelljük. Az undor egyszerre morális, esztétikai és fizikai: mint a büdös.

A magyar nemzet és Magyarország határai nem esnek egybe. Amíg ez így marad, hogy magyarok élnek külföldön, és Magyarországon is élnek magukat magyaroknak nem vallók, addig valószínűleg fel fog merülni a magyar politikai közösség kérdése: hol húzódik a határa, kik tartoznak bele, és milyen ismérvek alapján, milyen jelképek fejezik ezt ki? Az e kérdésre adott válasz egyben válasz arra is, mi az a politikai közösség, amit magunk és az utódaink örömére megőrizni igyekszünk. Vagy nincs is ilyen?

A kettős állampolgárság körüli eddigi elszórt viták most kiélezték e kérdést. A népszavazás miatt minden politikai szereplőnek állást kell foglalnia. És eddig a magyarországi balliberálisok és szocialisták elutasították a határokon túl élő magyarok befogadását a magyar politikai nemzetbe, politikai közösségünkbe. Mindezt biztosan azért, mivel oly nyitottak - legalábbis a világból idemenekülő egyéb népek tagjai iránt. Mire gondoljunk?

A haladók előszeretettel hivatkoznak a szolidaritásra, ami a gyakorlatban az újraelosztó állam támogatását jelenti. Azonban miért lenne a dunántúli katolikus gazdálkodó szolidáris a józsefvárosi stricivel, drogdílerrel vagy a mátészalkai csempésszel? Ha az emberiességre hivatkoznak a haladók, akkor miért ne legyünk az egész világgal szolidárisak? De ha mégsem várják el a haladók és szavazóik a magyar államtól a világ összes szegényének támogatását, akkor magyarázatot kell adnunk arra, miért is a józsefvárosival és a mátészalkaival legyen a dunántúli gazdánk szolidáris? Mi köti össze őket?

A haladó válasz szerint a magyar állam kényszere köti össze őket: mindannyian ugyanazon törvény alá tartoznak, ugyanazon közös kasszába fizetik az adóikat és járulékaikat, közösen viselik a terheket. De a probléma pontosan az, hogy a józsefvárosi és a mátészalkai feltételezett példánk folyamatosan és életvitelszerűen nem tartja be a törvényt, nem fizet járulékokat - talán még nem is hallott felőlük. Nem él a törvény szerint, nem járul hozzá a közterhekhez, és csak a legelvetemültebb nyitott társadalomban és semleges államban hívők állítanák, hogy dunántúli gazdánk életvitele egyenértékű a másik kettőével. De hogy miért is érezne velük inkább bármiféle szolidaritást, mint a föld többi lakójával, azt a haladóknak kellene megindokolniuk.

Hiszen ha nincs valamilyen képzetünk a nemzetről, e történetileg kialakult közösségről, akkor miért lennénk szolidárisak olyan emberekkel, akik döntő részével életünkben nem találkozunk, vagy ha mégis, akkor is megbánjuk? E történeti - nem akart, nem tudni hogyan és miért kialakult - politikai közösséget a haladók civakodó érdekcsoportok halmazává bontanák szét, amelyek közt azután a jó szándékú szakértők teremtenének igazságot és rendet. A baloldal - eddig túlságosan is sikeresen - oszlatta fel a közös hagyománnyal bíró, történetileg kialakult közösséget osztályokká, amelyek tagjait csakis az egyedüli valóságnak elismert anyagi érdekek, vágyak mozgatják. (Hasonló törekvés céltáblája ma már nemcsak a nemzet, hanem a család is, amit a kor és nem alapján igyekeznek felosztani egymással szemben álló és védelmet a szociális munkásoktól és jogvédőktől remélő egyénekre.)

A gyanakvást és irigységet használták a történeti, összetartozás-tudat, -érzés ellenében az "oszd meg és uralkodj" elv szerint. Osztályokra bontanák a nemzetet, hogy újra és más módon alkothassanak belőle társadalmat. Az eredmény a kizárólag a saját anyagi érdekei elismerésére hajlandó demokrata lett. Ezért a haladóknak követőik lesznek, még akkor is, ha nem is képesek kielégíteni követőik vágyaikat, de őket igazolják, mivel minden egyéb - vallási, nemzeti - kötelékkel szemben csak az anyagi érdekeket, vágyakat ismerik el valóságosnak. De nincs igazuk. Lehetséges-e ilyen emberek közt nem a kényszeren alapuló együttműködés, hanem valamilyen szolidaritás? Lehet-e szolidaritás, ha a kortársakat, a már megholtakat és a még megszületendőket egyaránt az anyagi vágyak kielégítésének akadályozóiként veszik csak számításba?

A szomszéd népekkel kapcsolatban azt hangsúlyozták, hogy ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt minket. Ettől remélték balgán a lehetséges konfliktusok megszűntét, a gyakorlatban azonban ez a saját - a szomszédokétól eltérő, magyar - álláspont feladását, a behódolást jelentette. Most a szomszéd országokban élő magyarok esetében azzal érvelnek, ne azt nézzük, ami összeköt minket velük, hanem azt, ami szétválaszt - az eltérő anyagi érdekeink. A kérdés csak az, hogy ezekkel a haladókkal összeköt-e minket bármi is?

De a haladókkal kapcsolatos előítéleteink sokadik igazolódása önmagában nem érdemel túl sok szót. Ami ebben az állampolgárság körüli vitában érdekes: sokszor és nagy nyilvánosság előtt elmondták és valószínűleg még sokszor el is mondják a közeljövőben, hogy az állampolgárság elsősorban anyagi kérdés. Mert anyagi előnyök, segélyek, egészségügyi ellátás és hasonlóak járnak. Márpedig - így a haladó érvelés - a határokon túl élők nem fizetnek Magyarországon adót, sem járulékokat, tehát ők csak kivennének a közös kasszából, terhet jelentenének. Bár az állampolgárság nem jár feltétlenül szavazati joggal is, de gyakorta elhangzik, hogy csak az szóljon bele Magyarország politikai döntéseibe, aki részt vállal a közterhekből is. (Az komolytalan érvelés lenne, miszerint azok szóljanak bele egy döntés meghozatalába, akiket a döntés érint, hiszen akkor az amerikai elnökválasztásra elektorokat kellene küldenie a föld minden országának.)

Ez nagyon jó érv, mivel az SI (sárga irigység) faktorra játszik, és ez talán a demokráciában a legmagasabb. Azonban ennek az érvnek a népszerűsítésével a szocialista és balliberális politika legfontosabb előfeltevését ássa alá. Ezzel a rövid távú érdeket szolgáló érveléssel az egyik, talán legerősebb dogmájukat gyengítik, mely szerint mindenki egyenlő.

Ha az anyagi tehervállalás (hiszen a katonait most számolták fel) az állampolgárság feltétele, akkor ezzel azt mondják a haladók, nem az a fontos a demokráciában, hogy hányan, hanem hogy kik szavaznak. Ebben egyetértünk: valóban az a fontos, hogy kik döntenek, és nem az, hogy hányan vannak. De ezzel az aktuális érdekeiket szolgáló érveléssel átjöttek a haladók a konzervatív térfélre: azt állítják, hogy az állampolgárság (esetleg a választójog) feltétele a politikai közösség fenntartásában való részvétel, a hozzájárulás valamekkora mértéke.

Ha az anyagi hozzájárulás az állampolgársággal járó jogok élvezetének feltétele, akkor a józsefvárosi strici és díler vagy a mátészalkai csempész miért érdemli meg jobban az állampolgárságot, mint egy csíki gazda? És ha a politikai közösség fenntartásához történő hozzájárulás az állampolgársági jogok élvezetének feltétele, akkor a haladó érvelés alapján nem kellene-e korlátozni az állampolgárságot és szavazati jogot Magyarországon belül is? Ha a hozzájárulás a politikai közösség tagságából fakadó előnyök feltétele, akkor a haladók feladták világképük alapelemét, az egyenlőség fikcióját. Akkor kezdődhet a különböző jogok (ingyenes egészségügyi ellátás, szavazati jog stb.) felülvizsgálata és érdemekhez, a politikai közösség fennmaradásáért tett teljesítményekhez kötése?

A haladók az egyenlőség balhitét már a pozitív diszkrimináció és esélyegyenlőség melletti érveléssel feladták, de most a hozzájárulás alapján történő megkülönböztetés mellett érvelnek, az állampolgárság határokon túli magyarokra történő kiterjesztése ellen. Ezt az érvet a konzervatívok örömmel elfogadják, hozzátéve, hogy az egyenlőség más szempontok szerint sem létezik: valóban vannak vallási, műveltségi, egészségügyi és egyéb különbségeink. És vannak nemzeti különbségeink, ezt pedig az állampolgárság esetén a legfontosabbnak tartjuk, mert a nemzet történetileg kialakult közösségének tagjai vagyunk. Akármi is lesz az állampolgársággal kapcsolatos döntés, jegyezzük meg: a haladók azt állítják, hogy az állampolgárság, a politikai közösségbeli tagság és a vele járó előnyök feltétele a politikai közösség fennmaradásához történő hozzájárulás. Legyen úgy!

Forrás: HETI VÁLASZ, 2004. november 18.