| Zs.
Zs.
Kettős honfoglalás
Ha valamilyen csoda folytán egy jó tündér Gyurcsány
Ferencnek felkínálná a lehetőséget, hogy Trianon után
nyolcvan esztendővel az anyaországot egyesítse az elcsatolt
területekkel, félő, hogy miniszterelnökünk csak legyintene,
és azt mondaná: "Nem kell, túl drága!" A december
5-i népszavazás a kettős állampolgárságról évtizedek
óta a legnagyobb lehetőség arra, hogy kiderüljön: cselekvő
közösséget vállalunk-e még idegenbe szakadt véreinkkel.
Most, a kettős állampolgárságról szóló jelentőségteljes
- vagy mondjunk inkább "történelmi"-t? - döntés
előtt néhány nappal bizton állíthatjuk: nyert ügyünk
van. A népszavazási kezdeményezés ugyanis, bármi lesz
az eredménye, már eddig is sikert hozott. Az elmúlt
hetekben a nemzeti összetartozásnak, a honfiúi és honleányi
buzgalomnak annyi, s oly nemes példája tárult elibénk,
hogy annak élményét még az esetleges december 5-i kudarc
sem vehetné el. Hisz az már most bizonyos, hogy külhoni
véreink - a referendum kimenetelétől függetlenül - a
legrosszabb esetben is magyar útlevélhez juthatnak.
Mármint ha a két legnagyobb párt betartja a hosszas
nemzetpolitikai licitálás eredményeképpen tett ígéretét
- sőt, ha a Kossuth téren is úgy gondolják, a kedvezmények
köre még ennél is szélesebb lehet.
A kéménybe, korommal
Pedig nem indult szépen az ügy. Az MSZP-SZDSZ-koalíció
mindjárt a kezdet kezdetén szégyenteljes helyzetbe kormányozta
magát. A szabad demokraták elutasító szaván kevesen
lepődhettek meg.
Mi több: az lett volna a szokatlan, ha ebben, a nemzeti
mivoltunk szíve közepét érintő kérdésben liberális felebarátainknál
nem a szűkkeblűség érvényesül. Ám a szocialista "nem"
már kevésbé értetődött magától. Az MSZP háza táján még
el sem ültek Hiller István pártelnöki kortesbeszéd-ének
visszhangjai - melyben a politikus erős esküvéssel hitet
tett a nemzeti sorskérdések mellett -, amikor az extörténész
az első adandó alkalommal módot talált önnön szavainak
cáfolatára. "Az MSZP álláspontja világos; mi a
népszavazáson feltett kérdésre nemmel válaszolunk"
- koppantak szavai egy csúf novemberi napon a Népszabadságban.
Nem telt bele néhány nap, s főnöke, a miniszterelnök
hamar észbe kapott, hogy ugyan bizony ki kellene hátrálni
ebből az eleve vesztes helyzetből - ám addigra késő
volt. A kéménybe már fel volt írva korommal a jól hallhatóan
kimondott nem, s bármi lesz is december 5-én az eredmény,
Gyurcsány Ferenc immár úgy vonul be a történelemkönyvekbe,
mint az a kormányfő, akinek volt szíve nemet mondani
az összes határon túli magyar szervezet, közösség esdeklő
kérésére.
A remény-magyarok és az őket pártolók az elmúlt hetekben
számtalan útját választották a folyamodásnak, könyörgésnek,
fohászkodásnak. A határon innenieket megszégyenítő míves
szavakkal, az emberi lélek mélyéről fakadó romlatlan
nyelvezettel tárták elő szándokaikat, aminek aztán az
őket támogatók nagygyűléseken, nyílt levelekben, gyalogos
zarándoklaton és ki tudja, még hányféle módon adtak
nagyobb hangsúlyt. Bebizonyosodott: ez a kérdés már
rég nem pártok ügye. Hogyan is lehetne az, amikor abban
javarészt nem politikusok, hanem rokonok, barátok, odaáti
települések vettek részt, s amelyben például a magyar
kormány szóvivőjének, a Nagyváradról áttelepült László
Boglárnak egykori iskolatársai azt írták: "Kérjük
tőled, támogasd a népszavazáson adandó IGEN választ
és próbáld felhasználni lehetőségeidet, kapcsolataidat,
jelenlegi tisztségedet latba vetni azért, hogy ne csak
a Magyarországon lakó, de a Kárpát-medence más országaiban
élő magyaroknak is adassék meg a magyar állampolgárság
viselésének lehetősége. Sok sikert kívánva további munkádhoz,
a nagyváradi Ady Endre gimnáziumbeli osztálytársaid
és iskolatársaid."
Jéghideg ész és bizony kőszív kell ahhoz, hogy valaki
ennyi esengésre továbbra is nemet tudjon mondani. Még
azon az áron is, hogy Gyurcsány Ferenc tudhatja: neki,
kormányának és pártjának jó időre törölni kell a határon
túli magyarlakta területekre szóló látogatásokat a naptárból
- miként néhány hete, az őt fogadó tüntetés hírére,
Hiller István is kénytelen volt lemondani székelyföldi
útját. Pedig éppenséggel kaptak figyelmeztető jelet.
Amikor kiderült, hogy a "nem" szavazatra buzdító
kam-pányújságjukat a szocialisták nem máshol, mint egy
székely-udvarhelyi nyomdában készíttették - nos, ez
volt az a pillanat, amikor még észbe kaphattak volna.
Ekkora mérhetetlen cinizmus napvilágra kerülése után
ugyanis minden tisztességes ember mélységesen elszégyelli
magát; Gyurcsányék azonban nem tudtak megálljt parancsolni
maguknak.
Mérhetetlen cinizmus
Ez több mint hiba: Isten és ember elleni bűn volt
- ám a hiba mértéke sem lebecsülendő. Mára ugyanis jószerivel
politológiai közhellyé vált, hogy a baloldal a maga
szempontjából jobban járt volna, ha nem mond határozott
nemet a kérdésre. Ehelyett - ha már nagyon nem akaródzott
a jobboldalhoz hasonlóan igent mondani - jobban tették
volna, ha félvállról veszik a kérdést, és például azt
mondják híveiknek: mindenkinek a lelkiismeretére bízzák
a döntést. A sors fintoraként viszont, ha már így alakultak
a dolgok, egyáltalán nem kizárt, hogy a határon túliak
- amennyiben a népszavazás eredményes lesz - a végén
még éppen Gyurcsány Ferencnek mondhatnak köszönetet.
Ha ugyanis túl nagy egyetértés mutatkozott volna a pártok
között a kérdésben, vagy a vita nem ilyen éles, sokan
talán nem éreznék ennyire fontosnak a szavazást - márpedig,
emlékezzünk, a sikerhez kétmillió igen voks kell. (Ellenpéldaként
érdemes felidézni az Európai Unióról szóló tavalyi referendumot.
Akkor a nagyfokú érdektelenségnek az volt az oka, hogy
a kérdésnek, mivel a négy parlamenti párt nagyjából
egyformán a csatlakozás mellett érvelt, nem volt igazi
tétje.)
"Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson
arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére -
magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek
valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár,
aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19.
§ szerinti "Magyar igazolvánnyal" vagy a megalkotandó
törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?” Ez az
a kérdés, amire december 5-én válaszolni kell. Persze
az urnákhoz járulók többsége nincs tisztában e nyakatekert
megfogalmazás valamennyi vonatkozásával és rejtett jelentésével.
A szavazók így nagyjából arról mondanak véleményt, hogy
vajon - a szó szoros értelmében - idegenbe szakadt honfitársaink
ugyanolyan magyarok-e, mint mi. Hogy a "magyar
szállásterületen" élőkkel szemben vannak-e tartozásaink,
kötelezettségeink. Hogy a magyarigazolvány után lehet-e
még szorosabb jogviszonyt teremteni a határon túl élő
véreink és az anyaállam között. Végső soron pedig arról,
hogy a magyarság lelki egysége nem tört-e szét végérvényesen
Trianonban. Nagy, alapvető nemzeti kérdések ezek, melyekkel
becsületes magyar ember nem viccel, s semmi esetre sem
rendel ilyen-olyan, rövidtávú pártcélok alá.
Ami kérdés tehát kezdetben állampolgárságról, majd
útlevélről szólt, így lett egyre inkább erkölcs és hazafiság
dolga. Beláthatta ezt a Romániai Demokrata Szövetség
vezetője, Markó Béla is, aki ugyan sohasem vonakodott
egy tálból cseresznyézni a magyarországi szocialistákkal,
most mégis a népszavazás mellett szólalt fel. Sőt, a
Magyar Állandó Értekezlet november közepi ülésén a tizenhat
részt-vevő, határon inneni és túli szervezet közül tizennégy
aláírta az „igen”-re buzdító zárónyilatkozatot, melyről
csupán két jelenlévő: Hiller István és Kuncze Gábor
SZDSZ-elnök keze írása hiányzott. Sokan azóta is áldják
a népszavazás - egyébként vitatott múltú - kezdeményezője,
Patrubány Miklós előrelátását, hogy pont mostanra időzítette
a referendumot. Ha ugyanis - lapzártánk után - november
végén Romániában nem tartottak volna országgyűlési választásokat,
s az RMDSZ-nek nem kellett volna minden ottani magyar
szavazata ahhoz, hogy továbbra is parlamenti párt maradjon,
Markó Béla talán másként nyilatkozik. (Többen egyébként
felvetik: a korábban minden számítás szerint kudarcosnak
ígérkező népszavazás mögött valójában nem is a Magyarok
Világszövetsége, hanem - a magyarokat így lejáratni
szándékozó - román titkosszolgálat áll. Magától értetődik,
hogy az Utolsó Figyelmeztetés ettől a légből kapott,
teljességgel elképzelhetetlen feltételezéstől ünnepélyesen
elhatárolódik.)
Nyugdíjasinvázió?
De lássuk csak, a kormány miért is ellenzi a kettős
állampolgárságot. Gyurcsányék szándékainak megismeréséhez
kiváló útmutató az a fizetett hirdetés, melyet a kabinet
- természetesen közpénzből - hetekig megjelentetett
a napilapokban. (Figyelmen kívül hagyva azt az érvet,
hogy a kezdeményezés pártolóinak kampányát ugyanennyi
állami forintból kellene támogatni.) Ebből az összeállításból
megtudjuk, hogy mi történne, ha hirtelen több százezer
határon túli magyar szedné a sátorfáját, és áttelepülne
Magyarországra. A lepedőnyi hirdetés közzétevői csak
úgy dobálóznak a százmilliárdos kiadásokkal - melyek
valóságalapját középiskolai érettségi, némi józan ész
és csipetnyi közéleti érdeklődés birtokában kapásból
cáfolni lehet.
Vegyünk csak két példát. Ezen álobjektív számítgatás
szerint 11 és 88 milliárd forint közé rúgna az az összeg,
amelyet a magyar államnak több százezer időskorú áttelepülése
esetén nyugdíjra ki kellene fizetnie. Egy pillanatra
se veszítsük el a fejünket, hanem gondolkozzunk csak
nyugodtan. Vajon azok az élemedett korú külhoni magyarok,
aki több évtized után azért hagyják oda szülőföldjüket,
hogy nyugdíjuk ideát valamicskével nagyobb legyen -
nos, ezek az emberek, a jóval magasabb magyarországi
árak mellett miből vásárolnak tömegesen lakást, házat?
Vagy nézzük a fiatalokat. A szocialisták szűkkeblű
kalkulusa szerint 6 és 48 milliárd forint között lenne
az az összeg, melyet az ő lakástámogatásukra ki kellene
fizetni. Nos, kérdezem én: az áttelepülő fiatalok képzeletbeli
seregeinek miből telne arra a sokmillió forintra, amit
manapság - a legkecsegtetőbb hitelkonstrukció vagy szocpol
mellett is - a lakásszerzéshez beugróként fizetni kell?
Ezek után bagatell részletkérdés, hogy a hirdetés megfogalmazóinak
volt merszük kiszámolni: minden magyar adófizetőnek
évente pontosan 157 ezer forintot kellene befizetni
a közös kasszába. Tették ezt úgy, hogy az előző mondatban
még nagyon is mozgó összegről: 32 és 502 milliárd forint
közötti többletadó-bevétel igényéről szóltak. Mi több,
figyelmen kívül hagyták a tényt, hogyha több százezer
áttelepülővel kellene számolni, onnantól fogva javarészt
ők is az adófizetők sorát gyarapítanák. Az elemzések
szerint ugyanis ha áttelepülés várható, akkor is főként
a munkaképes korúak érkeznének - akik kevésbé vennék
igénybe a szociális ellátórendszert, viszont adók- és
járulékok formájában nem kis összeget fizetnének az
államkasszába.
Egyébként meg micsoda kalkulus az, amelybe nem számolják
bele az ő képzésükre fordított összegeket - melyeket
a magyar állam értelemszerűen megspórolt -, és azt a
pénzt, amely minden kettős állampolgárság után a magyar
államkasszában maradna (a státustörvény kedvezményeit
ők nem vehetnék igénybe)? Ennyi számolgatás után már
csak egyetlen kérdés marad: ha a magyar államnak minden
egyes polgár csak újabb anyagi teher, akkor vajon miért
igyekszik bárki is serkenteni a hazai népszaporulatot?
Nem az a jobb, ha minél kevesebben vagyunk?
Forrás: UFI, 2004. december
|
