Aczél Endre

A Fidesz Erdélyben

Minden izgalmas ötletnél van egy még izgalmasabb. A "magyarigazolványnál" például az autonómia, az autonómiánál a kettős állampolgárság. Mindhárom mögött a Fidesz fedezhető fel, éspedig azzal a sajátos és látványos képességével, hogy ha a pillanatnyi politikai érdeke úgy kívánja, nyomban túllép korábbi ötletein, és e szerint változtatja "magyarságmércéjét".

Ma mindent elsöprő lendülettel kampányol a kettős állampolgárság mellett, tegnap még autonómiát követelt a határon túli, kisebb részt tömbben, nagyobb részt szórványban élő magyarságnak. Kíváncsi volnék rá, mennyire foglalkoztatta ezenközben az a gondolat, hogy valószínűleg nincs olyan többségi társadalom a határokon túl, amelyik egyszerre tűrné el egy kisebbség kettős állampolgárságát és autonómiáját, főként, ha az területi akarna lenni? (Játszom a gondolattal: ha már a kettős állampolgársággal szemben olyan erős a román ellenérzés, mint amennyire azt Nastase friss nyilatkozata sugallja, akkor inkább a székely megyék autonómiája, de legalábbis "eurorégiós besorolása" lehetne tárgyalási alap?)

Azoknak, akik készpénznek vették, hogy a Fidesz "meghódította Erdélyt", nem mindennapos kérdéseket tesz fel a vasárnap megejtett romániai parlamenti választás eredménye. Ott ugyanis az a párt, amely Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke által alkalmazott tapintatos megfogalmazás szerint "hatékony média- és magyarországi politikai támogatást" élvezett, megbukott. Ez annyit jelent, hogy a Magyar Polgári Szövetség, amely az RMDSZ belső ellenzékeként a Fidesz valamint a Fidesz-barát sajtó erőteljes támogatását élvezte, e választáson kimúlt. Az RMDSZ pedig, amelyet ugyanez a szövetség székelyföldi otthonából nem győzött a román érdekek kiszolgálójának nevezni (amiképpen azt idehaza a Fidesz-barát sajtó tette), önnön borújához képest jelentős választási sikert ért el.

A dolog azért is érdekes, mert a Fidesztől megszokott erőteljes fellépés (kiegészülve a magyar média egy részének "egyensúly-politikájával") sokakban azt az érzületet keltette, hogy az erdélyi magyarság csaknem egyenlő arányban oszlik meg az RMDSZ és annak ellenzéke (részben a Szász Jenő, részben a Tőkés László vezérelte csoportok) között; hogy az MPSZ által követelt "radikális politizálásnak" Székelyföldtől a Királyhágó mellékéig igen jelentős tömegek szegődtek hívéül. Ezt a tételt a sugalmazók ezerféle módon illusztrálták: megmozdulásokkal, jelszavakkal, interjúkkal. Ehhez képest az a román párt, melynek színeiben az MPSZ jelöltei elindultak, s amely elég ravaszdi módon a nevében - AP - hordozta (a minden román párt által ellenzett) magyar autonómiaprogramot, föliratkozott a "félszázalékos", voltaképp szégyenletes választási eredményt produkálók közé. Igen kicsi magyar kisebbség szavazott le az AP-re, hogy százalékosan mennyi, az meg nem mondható, de hogy töredéke annak, mint amit az MPSZ önismereti rátája (20-25 százalék) sugallt, az biztos. Az MPSZ-nek ilyenformán nem sikerült az RMDSZ-t kiakolbólítania a román parlamentből, elbukott a "ha már engem elgáncsoltak, vesszen a gáncsoló is" (erdélyi Krónika) taktikája. (Ami úgy értendő, hogy az MPSZ az RMDSZ számlájára írja önálló pártként való indulásának ellehetetlenítését.) De bukott Tőkés bojkottfelhívása is, mint a román pártszínekben való indulás alternatívája, amihez csak annyi kívánkozik, hogy a püspök azért látta jobbnak a bojkottot, mert részben elvi, részben személyi-rivalizálási okok miatt az egész Szász Jenő-féle AP-vakvágányt ellenezte.

A romániai magyarság az RMDSZ képében nemcsak parlamenti képviseletet, hanem kormányzati szerepet is nyert, amihez már csak az kell, hogy a legerősebb pártszövetséggel (az elnökvárományos Nastase pártjával) értelmes és elfogadható kompromisszumra jusson.

Forrás: Népszabadság, 2004. december 2.