Andor László

Clemenceau álma: a gigakárpótlás

A "kettős állampolgárság" tetszetős, és általában erkölcsi kötelességnek beállított programja azonban nemcsak a környező országokban vezethet el a magyarság politikai képviseletének gyengüléséhez, hanem a Magyar Köztársaságon belül is deformálhatja a politikai rendszert. Semmi rosszhiszeműség nincs abban, ha azt mondjuk: amivel vissza lehet élni, azzal vissza is élnek. Mint ahogyan a kedvezménytörvény megnyitotta az utat az etnobiznisz előtt, az állampolgárság liberalizációja megnyitja az utat az etnopolitikai biznisz előtt. A Fidesz most kétségtelenül előnyös helyzetből startol a határon túli szavazatok megszerzéséért, de ne legyenek kétségeink: a szocialisták is felzárkózhatnak néhány év leforgása alatt. Az MSZP társadalompolitikai tagozata könnyedén átalakulhat nemzetpolitikai tagozattá, és megkezdheti szavazatgyűjtő tevékenységét az elcsatolt területeken. A magyar parlamentben megjelenhetnek, és meg is jelennek majd a határon túli magyarság szószólói, akik újabb és újabb kötelezettségvállalásokba terelik a versengő politikai pártokat.

Vegyük észre: a politikai pártok a normál pluralizmus körülményei között is szavazatvásárlással foglalatoskodnak választások idején. Autópálya az egyik vagy másik város felé, támogatási program a vállalkozók valamely körének vagy egyes térségeknek, szociális juttatások ilyen-olyan csoportoknak, és legfőképpen a jövedelmek közvetlen alakítása - mindez annak a virtuális szerződésnek a része, amelyet a politikai erők szavazóikkal újra meg újra megkötnek az úgynevezett képviseleti demokrácia viszonyai között. Ha vasárnap sokan és egyúttal elegen szavaznak igennel, úgy a jövőben a magyar politikai osztálynak ugyanabból a tortából (a magyarországi nemzeti jövedelemből, illetve annak a magyar költségvetésbe befizetett hányadából) már nem nyolc-, hanem tíz vagy esetleg tizenkétmillió potenciális szavazó kegyeiért kell majd versenyeznie különféle juttatásokkal, jogosultságokkal, kedvezményekkel, támogatásokkal és projektekkel. Mivel pedig a két oldal rivalizálása rendkívül kiélezett és egyúttal kiegyensúlyozott is Magyarországon (a hullámzásoktól eltekintve persze), könnyen előfordulhat, hogy éppen a határon túli magyar szavazat, az ottani választói csoportok megnyerése válik majd a választási küzdelem döntő tényezőjévé; az lesz a mérleg nyelve.

Tartalmát tekintve a kedvezményes honosítás tömegessé tétele a kilencvenes évek elején kivitelezett kárpótláshoz hasonlít, csak sokkal több embert érint, ennek következtében sokkal többe kerülhet, és jóval több és tartósabb belpolitikai és nemzetközi feszültséget gerjeszt. Ugyanúgy most sem lehet pontosan tudni előre, hogy pontosan hány emberből áll a kedvezményezettek köre, és azt sem, hogy a kedvezményezettek közül hozzávetőleg hányan fognak élni majd újonnan megszerzett jogaikkal. Az Antall-féle kárpótlás módozatain lehetne sokat vitatkozni, azon azonban nem, hogy a kárpótlásban részesülők sérelmére valóban a kárpótlásra kötelezett (a magyar állam) követte el a magántulajdon megsértését negyven évvel korábban. Ezúttal azonban - ha a kedvezményes honosítás egyfajta kárpótlásként értelmezhető - hasonló viszonyról nem beszélhetünk, hiszen az elcsatolt országrészek magyarjainak magyar állampolgárságát nem a magyar állam vette el. A helyzet azonban ennél is bonyolultabb.

A magyar állampolgárság ma nem ugyanaz, mint volt negyven vagy nyolcvan évvel ezelőtt. Ezt talán szemléltethetjük a rendszerváltozásnak egy hozzánk igen közel álló példáján. Egyetemünk a kilencvenes években elvesztette egyik oktatási épületét, mert azt a negyvenes évek elején az egyik egyház építtette. Mivel azonban a telken a sötét pártállami időkben korszerű tornaterem és könyvtár is épült, az oktatási épülettel együtt gazdát váltottak az újonnan hozzáépített szárnyak is. A romániai, szerbiai stb. magyarok hasonló okoknál fogva nem tudják visszakapni ugyanazt a magyar állampolgárságot, amelyet apáik, nagyapáik, valamint anyáik és nagyanyáik elvesztettek. Ma ugyanis már egy másfajta, sokkal bővebb magyar állampolgárság létezik. Természetesen elégedetlenek vagyunk ezzel is, de el kell ismerni, hogy ez már igen gazdag anyagi tartalommal bír. Részben ez adja vonzerejét is.

A népszavaztatás útján kezdeményezett liberalizáció ellenzőit gyakran revolverezik azzal, hogy "lám, a kisebbségi szervezetek vezetői is ezt igénylik". Ezt az igénybejelentést azonban hitelteleníti, hogy őnekik ez csak mostanában jutott eszükbe. Amikor a kedvezménytörvényről folyt a vita, nem utasították azt el azzal, hogy nekik igenis az állampolgárság kell. Ennek mintha éppen az ellenkezőjét mondták volna. Most viszont, hogy a vele összefüggő belpolitikai spekulációk folytán az állampolgárság is elérhető közelségbe került, életbe lépett a "ha adnak, fogadd el" jól bevált reflexe.

Amennyiben az esetleges (elég valószínű) népszavazási igen és a nyomában következő liberalizáció nyomán valóban tömeges lesz az állampolgárság felvétele, úgy egy-két éves távlatban (vélhetően persze csak a 2006-os választások után) számolni kell azzal, hogy bármilyen kormánya is legyen az országnak, az állampolgári jogon járó juttatásoknak nem egyszerűen a reálérték-vesztésére, hanem a megvonására, átalakítására sor kerül. Ez persze jelentheti azt is, hogy ugyanazt az állami juttatást majdnem ugyanannyian veszik majd igénybe továbbra is, csak éppen ehhez egy körülményes és bürokratikus eljárás vezet majd annak érdekében, hogy kiszűrhetők legyenek azok, akik úgymond érdemtelenül jutnának hozzá. Ezek a procedúrák nem fognak jót tenni a testvériség és a szolidaritás érzetének.

Ha én lettem volna Georges Clemenceau, akkor vénemberként a Versailles-i kastélyparkban csoszogva azon morfondíroztam volna 1919-20 táján, hogy hogyan tehetném még tökéletesebbé a művemet. Tulajdonképpen elhittem volna a brit kormánydelegáció pénzügyi szakértőjének, John Maynard Keynes-nek az indulatos kritikáját, miszerint a legyőzött nemzetekre borzalmas idők jönnek, és titkon tartottam volna attól a Kasszandra-jóslattól is, hogy mindez újra lángba boríthatja egész Európát. Ennek elkerülése érdekében például arra kellett volna valamiféle megoldást találnom, hogy ha a legyőzött nemzetek egyik csoportja elégedetlen a sorsával, akkor azért saját nemzetének másik csoportját hibáztassa, azon próbáljon elégtételt venni, attól követeljen kárpótlást. Ez a manőverem részben sikerült is volna, mégpedig az antiszemitizmus felszításával. Egy másik lehetőségként vettem volna számba például azt, hogy a más államok polgáraivá vált magyarok ne tőlünk, az igazságtalan békeszerződés értelmi szerzőitől és kivitelezőitől kérjenek kárpótlást, hanem a saját anyaországaikban élő nemzettársaiktól - függetlenül attól, hogy hányadik generációnak jut eszébe saját nehéz sorsa, évtizedek vagy évszázadok múltán is velem asszociálva azt.

"Baljóslatú, bús nép a magyar…" Az ország megcsonkítása, amelyet az első világháború után az úgynevezett trianoni szerződés írt elő, még nyolc évtized után is áthatja politikai gondolkodásunkat. A kisebbségben élő magyarok iránti szolidaritás nemzettudatunk fontos részévé vált. Mivel pedig az ő kisebbségbe kerülésük oka Trianon, e problémakör mögött kialakult az a hamis feltételezés, mely szerint az első világháborút lezáró békeszerződések aránytalanul jobban sújtották a csonka ország határain kívül rekedteket, mint a magyarországi magyarokat. Ez azonban valóban hamis feltételezés. A környező országokban a magyar kisebbségek nem egyformán éltek jól vagy rosszul, egészen különböző jellegű és mértékű volt az elnyomás az egyes országokban és az egyes korszakokban. Amint arra Aczél Endre a Népszabadság szombati számában rámutatott: a vajdasági magyarok például az elmúlt nyolcvan év nagyobbik részében talán még jobban is éltek, mint az anyaországi nemzettestvérek, azaz mi magunk.

Versailles a németországi németekre, Trianon pedig a magyarországi magyarokra nézve járt rettenetes következményekkel. E két vesztes ország gazdasága megszenvedte a kereskedelmi, pénzügyi, vállalati és közlekedési kapcsolatok megszakadását az elcsatolt területekkel (Magyarország még inkább, mint Németország). Mindkettőt kizsigerelte ugyanakkor az irtózatos mértékű jóvátételi kötelezettség, amelynek értelmében a nemzeti jövedelem négy-öt százalékát kellett évente átadni a győztes hatalmaknak. Ilyen körülmények között a stabilizáció a lehetetlennel határos, önerőből végrehajthatatlan feladat volt, és szörnyű szociális és politikai következményekkel járt. Az adósságkönnyítés mindig késve és mindig a szükségesnél kisebb mértékben került napirendre, mígnem a társadalom frusztrált tömegeiben felgyülemlő indulatok - amelyeket a harmincas évek gazdasági válsága csak tetézett - el nem söpörték a társadalmi élet és a nemzetközi érintkezés civilizált normáit és intézményeit.

A történelem nem ismétli önmagát - sem a rossz, sem a jó fejezetei nem térnek vissza ugyanolyan formában. Tanulni azonban érdemes a múltból. Ehhez racionális gondolkodásra van szükség, az pedig szükségképpen magában foglalja a gazdasági előzmények és következmények mérlegelését. Nemcsak amiatt, mert a politikai vagy jogi változások költségesek lehetnek, hanem azért is, mert a súlyos vagy elmérgesedő pénzügyi problémák megint csak politikai természetű feszültségekbe torkollhatnak. Mindezt érdemes átgondolni azoknak is, akik a magyar állampolgárság liberalizációját elsősorban érzelmi kérdésnek tekintik, és akik ezen is túlmenve erkölcsi zsarolás tárgyává tették.

Mindezt érdemes átgondolni azoknak is, akik a magyar állampolgárság liberalizációját elsősorban érzelmi kérdésnek tekintik, és akik ezen is túlmenve erkölcsi zsarolás tárgyává tették.

Forrás: Népszava, 2004. december 2.