Buják Attila

Az ellopott zászló

Megjöttek Brianék, a "britek" - anyámék szőlőszomszédai - a nyirkos hideg Angliából a nyirkos hideg Magyarországra, hogy kitűzzék a lobogót a garázsra.

Így vannak otthon nálunk. Ráadásul nem is a piros keresztes, királyi dizájnt választják, hanem az "union jack"-et az andráskeresztes kék skóttal kombinált nagybirodalmi vásznat. Új szokás ez a hegyen, a nemzeti identitás és a szigorú telekkönyviség látványos kifejeződése.

Másik oldalt a másik birtokszomszéd - erdélyi bevándorolt - szintén kitűzi a darálóra a magyar trikolórt, ha kapál. Őt külön is megértem - szempontjai speciálisak. Romániában egyszer még a cserepes muskátlit is kidobatta vele az ablakból a rendőr, mert zavarta a "nacionalista" színkombináció. Az ő virágját, a saját ablakából. Akkor eldöntötte: ha egyszer hazája lesz, és abban háza is, ő kitűzi rá a magyar zászlót. Ki bizony. Így is lett. Most ott lobog. "Csak bot és vászon - írja a költő -, de nem bot és nem vászon, / hanem zászló. / Mindig beszél, / Mindig lobog / Mindig lázas." Ettől a ház még nem lett magyarabb, ahogy a sonka se lesz sonkább a rákötözött pántlikától. De megértem és elfogadom. Anyámékat sem tartják hontagadónak, mert nem tűznek ki semmit. A hegyen nincs politika. Ez ízlés, szokás, vérmérséklet dolga. Magánügy. Szerencsés helyzet.

Nem árt ezt megjegyezni most, amikor felvonulunk a "törvénykezés hegyére", hogy méltósággal mondjunk véleményt olyan kérdésekről, amelyek - így vagy úgy - (határon túl és innen) valamennyiünket mélyen érintenek. Nem árt előre megjegyezni most, amikor sokan "zászlót bontanak" majd, s elkezdődik a kifinomult hazaárulózás, a kalmárszellemmel, "megrokkant magyarságtudattal" való vádaskodás, de elhangzanak durvább szavak is. Nem mondom én, hogy fegyvernyugvás legyen igen és nem között. Nem mondom, hogy szeressük is egymást. Végtére: ez érdekharc, küzdelem, mérlegelés és számítás, kalkuláció, politikai reklámhadjárat. Pénzbe kerül. Csatatér. Azzá tettük. Hiába próbálják egyesek - éppolyan farizeus módon, ahogy a dologba belevittek minket - "becsületbeli, magyar üggyé" avatni. ("Becsületes magyar ember erre a kérdésre csak egyféleképpen válaszolhat" - Orbán Viktor.)

Csakhogy ez nem csupán becsületbeli ügy. És nem is csak magyar ügy. Történelmi gubanc, a kelet-európai nemzetfejlődés egyensúlytévesztése, iszonyú tömegháborúkat lezáró torz békekötések következményeképp létrejött irracionális kuszaság. Történelmi vita. A kisállami nacionalizmusok által ütött sebek mérges fekélye. Gyógyítása nem buta és zűrös népszavazásokat kívánna (az sajnos nem old meg semmit), hanem bölcsességet, önzetlenséget, minden részről megnyilvánuló önkorlátozást, nagyvonalúságot, fegyelmet, érzelmi egyensúlyt, belátást. Láthatjuk: szinte mindent, ami a mai, posztszocialista Kelet-Európából riasztóan hiányzik.

A mai magyarok is két táborra oszlanak a hegyen. Az egyikre, amely állandóan "kitűzi", napirenden tartja, lobogtatja, és a másikra, amely nem tűzi, nem kiabálja ki. Mert más is van a napirendjén. Vagy csak szemérmesebb. Az egyikre, amely lázas önkívülettel palástolja görcsös egyensúlyzavarát, és a másikra, amely nem tobzódik a szimbólumokban. Csekély vigasz, hogy a szomszéd kisnemzetek közvéleménye éppilyen zavaros. Nem vigasz, hogy mindenütt van a helyi politikában "nemzeti oldal" és egy másik, amely... ezek szerint mi is? Most ismét fölbuknak majd az árból az egyenlőknél egyenlőbbek, a magyarnál magyarabbak. És ahol ők megjelennek, lesznek honárulók is. Ezen a tájon létszükséglet a hazaáruló.

Sikerült olyan helyzetet kreálni, amelyben megint létezik "magyar" és "nem magyar" álláspont. Hazafiatlan szavazat. "Trianonita szűkkeblűség" és etnikai alapon meghatározott, "testvéri befogadó szellem". (Miközben kevés ország van, ahol nagyobb a bevándorlóellenesség, a "jöttmentektől" való félelem.) Sikerült olyan helyzetet kreálni, amely egyszerre kavarta fel a trianoni vonalakon kívül rekedt magyarság zavart, fájdalmas érzéseit, a honi képmutatók agresszív frusztráltságát és a rettegő kisember irracionális félelemérzését. Amelyben lesben állnak a kicsinyes kenyérféltés, a képmutató nacionalizmus és a cinikus politikai számítás pártpolitikai vámszedői.

Nem biztos, hogy ezt a vámot muszáj megfizetni. Nem biztos, hogy az a magyarabb, aki mindig kitűzi. Akinél mindig kéznél van. Aki zászlóba öltözve lobog. Nem bizonyos, hogy magyarabb, aki szégyell nemet mondani, de féli az igent is.

Nem biztos, hogy a zászló az övék.

Megjöttek Brianék, kitűzték a lobogót, nézzük a téli napban. A mi zászlónkat ellopták. Miért hagytuk?

Forrás: 168 Óra, 2004. november 2.