Dr. Pohl Antal

Nyílt levél
anyaországi magyarjainkhoz, a kettős állampolgársággal kapcsolatban

Megdöbbenéssel, mély megszégyenüléssel hallgattam, néztem a televízióban, amint kormánypártjaitok vezérei, a botcsinálta miniszterelnökkel egyetértve arra buzdítottak Benneteket, hogy december 5-én szavazzatok ellenünk, a kettős állampolgárság ellen!

Igaz, nem végeztem semmilyen hatástanulmányt, még spekulatív számítgatásokat sem arra nézve, mennyibe is kerülne Nektek, anyaországi adófizetőknek ha visszaadnátok nekünk, egykori honfitársaitoknak és leszármazottaiknak a magyar állampolgárságot, amelyet annakidején nem éppen jószántunkból veszítettünk el! Így sokat megélt emberként, már hetvenötéves koromnál fogva is, "csak" érzelmileg tudok ehhez a kérdéshez hozzászólni. De azt biztosan tudom, érzem: a nekünk alanyi jogon járó magyar állampolgárság problematikáját nem lehet pénzkérdésre egyszerűsíteni, ahogyan az egyetlen és megismételhetetlen földi életünkért folytatott orvosi beavatkozásokat sem lenne szabad soha, semmilyen körülmények között pénzfüggővé tenni!

Anyaországi magyarok! A testvérei által eladott bibliai József lelki állapotához hasonló, elszomorító és reményvesztett érzést még csak egyetlen alkalommal élt át az erdélyi magyarság. Ugye kitaláltátok: akkor, amikor az ötvenhatos forradalom vérbefojtását követően, Kádár János, legújabbkori történelmünk új, magyar Káinja Bukarestbe látogatott, hogy megköszönje romániai elvbarátainak, amiért vállalkoztak Nagy Imre és mártír társai börtönőreinek dicstelen szerepére. Akkor, a baráti ölelkezések közepette lemondva rólunk, elnézte és eltűrte, hogy a nemzeti színűvé vedlő kommunista önkényuralom csírájában fojtsa el - kivégzésekkel és sokévi börtönbüntetésekkel - az erdélyi magyar egyetemisták (és nemcsak!) kezdetleges, gyermekdeden naiv, ellenállásra buzdító szándékát!

Az akkor még igen nagy számban itt élt erdélyi magyarság tragikus, meghasonlott, már-már tudathasadásos lelkiállapotát - amely nagyban elősegítette önazonosságunk feladását, beolvadásunkat, a kivándorlásokat, szülőföldünk tömeges elhagyását a ’89-es éveket követően - a következőképpen fejeztem ki 1972-ben írt "Vallomás" című versemben, (amelynek ma inkább az "Erdélyi sikoly" címet adnám):

"Vérrel írtuk e szomorú verset. / Sírni - nekünk - csak titokban lehet. / Ott könnyezünk, ahol senki sem lát. / Úgysem hallja panaszunk a világ! / Éppen ezért mosolygós az arcunk, / S ha kell, vígadozva dudorászunk! - / Egymásnak is képmutatóskodva / Nevetünk, bár szívünk inkább sírna! // Ne csodálkozzatok hát testvérek, / Ha fásultan járunk közöttetek! / Jól tudjuk, - kérgessé tettük lelkünk. / Csalóka álomban mért is éljünk?! / Bennünk munkáló hajszálgyökerek / Megtartani, meddig bírtok minket?!/ Nagy-nagy magunkrahagyottságunkban / Kitépünk bensőnkből, - szándékosan! // Mégis, mégis titkos éji órán, / Mikor a zaj is nyugalmat talál, / Vagy rózsaszín hajnalhasadáskor, / Ha szűzen ébredünk álmainkból, / Ránk tör - hirtelen - sok ősi emlék, / S az ámítás darabokra hull szét! / Újraélve hovátartozásunk / Erősítjük hitünk, - s önnönmagunk! // De mire az első napsugár már / Felissza a harmatot a rózsán, / Magunkra öltjük ismét a maszkot / S várjuk az új, lélekölő napot! / Óh, államfők, határok, Végzések! / S Te népmorzsoló, kegyetlen Végzet! / Miért hagytok beolvadni minket, - / Ezeréves kimunkált lényünket?! //"

Ezek után, anyaországi magyarok: ha a pénzféltéstől már teljesen elkérgesedett szívetek-lelketek, szavazzatok csak nyugodtan ellenünk, a kettős állampolgárság ellen! De ne feledjétek, a Történelem súlyosan megbünteti azt a nemzetet, amely ilyen csalárd módon cserben hagyja egykori honfitársait és leszármazottait.

Dr. Pohl Antal, ny. orvos

Forrás: Bányavidéki Új Szó, 2004. december 3.