| Dr.
Csiha Kálmán:
A legfájóbb ütés
A legfájóbb ütés mindég az, amit a szeretteinktől kapunk.
Rosszakaratú idegenek kárt okozhatnak az anyagiakban,
megvádolhatnak a becsületünkben, meggátolhatnak az előrehaladásunkban,
felzaklathatják a lelkünket, de a szívünk legrejtettebb,
védtelen titkai felett nincs hatalmuk. azt csak a szeretteink
tudják megtaposni, mert az oda vezető ajtóhoz csak nekik
van kulcsuk. Ezért mindég a legfájóbb a tőlük jövő ütés.
Amikor az '56-os magyar forradalommal egyidőben megindult
az erdélyi magyarok tömeges letartóztatása is, általában
nehéz börtönre ítéltek bennünket, ami többek között
azt is jelentette, hogy nem tarthattunk semmi kapcsolatot
a családunkkal. Nem volt jogunk sem látogatásra, sem
levélváltásra, sem hazai csomagra. Évekig éltünk így,
nem tudva, hogy egyáltalán élnek- e otthon a szeretteink,
vagy meghaltak már többen közülük. Mégis ők voltak az
egyetlen biztos földi pont az életünkben.
Közben az otthon maradt feleségeket kitették az állásukból,
vagy, ha eddig férjük mellett közös fizetésből éltek,
nem adtak állást nekik, csak akkor, ha hivatalosan elváltak
férjüktől. El lehet képzelni annak a férfinak a lelkiállapotát,
aki verések, éhezések, megalázások közepette azért akart
csak életben maradni, hogy egyszer még haza mehessen.
Aztán egyszer csak kiáltotta nevét az őr, és benyújtotta
a bírósági végzést, hogy írja alá, elvált tőle a felesége.
Ez volt a foglyoknak szánt utolsó lélektani ütés. Volt,
aki bele is pusztult, mert hát fogalma sem volt arról,
hogy különben talán éhen haltak volna a gyermekei. Mert
mindég ott volt a gondolat: nem is szükségből tette.
Szertefoszlott egy távoli otthon megtartó ereje, és
nem volt már érdemes élni.
1989 után azt hittük, hogy vége lesz a külső és belső
fájó ütéseknek is. Nem így történt. A legfájóbb ütések
mindég azoktól jönnek, akiket szeretünk. Mert nekünk
is van egy lelki otthonunk, amiben a kisebbségi sors,
az elnyomás és a diktatúra éveiben, amikor titkon rejtegettük
a magyar zászlókat, (mert tíz-húsz év börtön járt értük,
akár a magyar himnusz elénekléséért) mindég olyan bizalommal
gondoltunk, mint a régi foglyok a feleségükre. Tudjuk,
hogy ez a közös lelki otthon, Magyarország is sok nyomorúságon
ment keresztül, de azért mindég fájtak a tőle jövő ütések,
mint a foglyoknak a váló-levél. Mert mindég attól fáj
legjobban az ütés, akit szeretünk.
Hol is kezdődtek és hol is folytatódnak az ütések?
Sok anyaországi nem is tudja, mi az a kisebbségi sors,
amikor egy-egy Erdélyből oda költözőről, azt mondja:
az a román (vagy az az oláh), vagy egy Bácskából menekültre:
az a szerb és így tovább. Igen tudjuk mi, könnyebb így
megjelölni egy jövevényt, könnyebb így kifejezni magát,
annak a nemzedéknek, amelyet nem tanítottak meg az iskolában,
sem otthon arra, hogy Erdélyben mindenek ellenére, még
mindég több, mint másfél millióan élünk, hogy Szabadka
mellett negyvenezer magyar tömegsírja van, hogy mit
szenvedtek a kárpátaljaiak a magyarságukért, hogy mivel
küzdenek a felvidékiek. Könnyebb egyszerűen kimondani,
hogy az a tót, vagy az az oláh.
Tudják ezt az oda-költözöttek is jól, hogy sokaknak
könnyebb így kimondani, csak hát fáj.
Tagadhatatlanul fáj nekik, mert azoktól kapják az
ütést, akiket messziről is szerettek, és akikről azt
hitték, hogy otthont találhatnak náluk. Mert ott a határokon
kívül igazán nem volt érdemes magyarnak maradni. Fel
lehetett volna cserélni mással, mint a börtön életet
a fizető besúgó státuszával, de mégsem tették meg sokan,
mert nem engedte a lelkük. Éppen csak nevet kellett
volna cserélniük, meg eladni ott belül valamit, ami
drága és szent volt nekik, és szép karrierjük lett volna,
de nem tudták megtenni. Sokukat még mindég bántja a
lelkiismeret, hogy valami miatt nem bírták már tovább
a küzdelmet és repatriáltak, hogy itthon oláhok, tótok,
szerbek legyenek. - Ez volt az első ütés.
Nem régen jártam Kárpátalján. Azon a Kárpátalján, amely
a legtöbbet szenvedett magyarságáért. Nekik is megvan
a maguk harmincezres tömegsírja Szojván, és jaj még
hányan pusztultak el közülük Szibériában, amikor egy
napi élelemmel elvitték őket. Itthon a templomaik egy
részéből bútorraktárt, vagy gabonatárolót csinált a
hatalom. Elvették a parókiákat, nem volt teológiájuk
sem, ellenségnek számított, aki pap volt, de az öreg
lelkipásztorok, fiatalokat tanítottak ki új lelkipásztoroknak,
és megmaradtak. Aztán felbomlott a Szovjetunió. A kárpátaljaiak
az otthoni újságokból tudják, hogy az akkori ukrán miniszterelnök
felajánlotta Magyarországnak, hogy tárgyaljanak a határokról,
mert nem volt ukrán-magyar határszerződés, hiszen sem
Trianonban, sem a második világháború után nem volt
ukrán-magyar határ. Ott volt a pillanat, amikor egyezkedni
lehetett volna, és megpróbált magyarokat magához ölelhetett
volna az anyaország. De az új, első független akkori
magyar kormány ehelyett kijelentette, hogy nincs területi
igénye. Lehet, hogy félt? Vagy talán más magyarázat
állt a háttérben? Mert magyarázatot mindég tudnak adni
az illetékesek. Vagy Nemeskürty Istvánnak van igaza,
hogy a történelmi időkben a magyar nép mindég lebénult,
mert Mohács óta megszokta, hogy mindég mások intézzék
a sorsát? Megvettem az általam nagyon tisztelt, és abban
az időben személyesen is megismert Antall József miniszterelnök
parlamenti beszédeit. Az utolsóban éppen Kárpátaljára
céloz. Hogy meg kellett kötni a szerződést, mert Ukrajnával
ez nem volt rendezve. - Kárpátalja magyarsága ekkor
kapta a legfájóbb ütést: Nem kellett az anyaországnak.
- Mindég attól fáj legjobban az ütés, akit szeretünk.
Az Orbán kormány megalkotta a Státustörvényt. Sok vitával,
bel- és külföldi ellenállással ment végbe. De végre
éreztük, hogy szeretnek bennünket, törődnek velünk is.
És úgy éreztük: ez egy kicsi nemzet-egyesítés. És "otthon",
Magyarországon is elismernek magyarnak. - Aztán jött
az ellen-propaganda: Húsz millió román fog beözönleni
Magyarországra és elveszik a szerencsétlen magyaroktól
a kenyeret! Igaz, hogy az új alkotmányban benne van,
hogy a Magyar Köztársaság kötelességének érzi a határain
kívül élő magyarokkal törődni, de ez csak maradjon olyan
elméleti megfogalmazás. Ide a lábát be ne tegye senki
közülük, mert akkor mi tönkremegyünk! Belebukott a polgári
kormány, hogy szeretni mert bennünket. Az új kormány
újra tárgyalt, ami eddig fénylett, az megüresedett,
s talán még a koronát is le fogják venni majd a magyar
igazolványról, amely maholnap úgysem jelent semmit.
- Ez volt a harmadik ütés.
Magyarország belépett az EU-ba. Természetesen szigorítani
kell a határokat. Megszülettek az ígéretek is, hogy
valahogyan segítenek a külföldi magyarok beutazásán.
Segítettek is: Aki Romániából Magyarországra utazik,
annak 500,- EUR készpénzt kell felmutatnia, személyenként.
Ha férj, feleség megy, netán még egy gyermek is útra
kel, az 1.500,- EUR. Nálunk, Erdélyben az körülbelül
nyolc hónapi fizetés. És még útiköltség is kell és lehet,
közben szállás és étel is valahol. Ki tud már könnyen
rokonlátogatóba menni? - Szerbia-Montenegróból vízumot
kell váltsanak a magyarok, hogy meglátogathassanak valakit
odaát. (Kárpátalján is.) Olcsón, vagy ingyen kapják?
- De ki kell váltani. Oda kell utazni, sorba kell állni,
vissza kell menni, ha nem sikerül rögtön. Esetleg több
utat tesz meg Szerbiában, mint amit Magyarországon fog
majd megtenni. És persze ma már meg is verhetik érte.
Nem nagyon könnyítették meg nekünk a hazautazást. Fáj
ez az ütés is! Ez volt a negyedik.
De lenne mindenre megoldás. A kettős állampolgárság.
Szerbia már félhivatalosan felajánlotta Magyarországnak.
Meg lehetett volna ragadni az alkalmat. Nem kellett.
E helyett okfejtéseket hallottunk a jogi nehézségekről.
Hogy fájhatott ez a délvidéki testvéreinknek! Jobban,
mint az, hogy elvakult szerbek megvertek sokakat. Mert
az ütés mindég attól fáj legjobban, akit szeretünk.
Ki lehetne egyezni már valahogyan ez ügyben Romániával
és Ukrajnával is. Hiszen mindegyik gyakorolja a maga
módján. A Magyarok Világszövetsége népszavazási kérést
indított el ezért Magyarországon. Az aláírások száma
jóval túlhaladta az aláírási küszöböt. Ha nem jelennek
meg elegen a szavazáson, vagy ha nem szavaznak a kérdésre
akkor azt tovább már a parlamentben sem lehet felvetni.
Akkor Magyarország véglegesen kitagadott bennünket.
És ez lesz az utolsó, legfájóbb, halálos ütés.
Nekünk nem azért kell a kettős állampolgárság, hogy
kiköltözzünk Magyarországra. Aki el akar menni, anélkül
is elmegy. És Románia három év múlva EU-tag lesz. Akkor
meg éppen oda mehet mindenki, ahova akar. De ott van
még Kárpátalja és Szerbia, és a többi testvéreink. És
ott van mindnyájunknak a lelke, amely magyar akar maradni
még így is, akkor is, amikor nem érdemes. Amikor még
hazulról is a legfájóbb ütéseket kapjuk. Amikor sokszor
keserűen elmondjuk Reményikkel: "Szomorú szívvel
mondom nektek, mai magyarok / Magyarország szíve a határokon
kívül dobog."
És tudjuk, hogy mégis vannak testvéreink. Igazlelkű
és áldozatos testvéreink, akikkel egy a lelkünk, tesznek
is értünk, akik aláírták az íveket, akik bejárják Erdélyt,
és gyűjtenek a gyermekeinknek, hogy tanulhassanak, akik
nem reszketnek azért, hogy megszegényednek, hogy kevesebb
lesz a kenyerük vagy a kényelmük, mert szeretnek bennünket.
Jó dolog tudni, hogy Magyarországon vannak még magyarok.
Ez az írás nem csak a fájdalomról, hanem az örömről
is szól, hogy velük találkozhattunk. Hogy bennük Istentől
küldött társakat találhattunk. Talán sikerül nekik lefogni
az utolsó ütést mérő kezeket.
Hej... te kettős állampolgárság!
Előttem az újság, a Bányavidéki Új Szó november 26-i
száma. Az olvasásban a "Színe és fonákja"
sorozat cikkéig jutok el, de ennél megakadok. Nehezen
értem, sőt nem is értem mondanivalóját, pedig többször
is átolvasom. Leginkább talán a szakmám, a vízműépítészet
körüli elfoglaltságom tartott távol attól, hogy jól
kiismerjem magam társadalmi és politikai kérdésekben.
A kettős állampolgárság ügye azonban, amely a média
dömpingáruja lett, bennem is kialakított egy véleményt,
állásfoglalást. És ez nem illeszkedik a "Virtuális
állampolgárság" című írás hangvételéhez.
Mint sok más romániai magyar sorstársam, őszintén bevallom:
szeretném, ha a kettős állampolgárságot megkapnám, még
ha az olyan lenne is, mint amilyennek egyesek megjósolták.
Ők már csak tudják. És nem tartanám magam "nemzeti
díszpéldánynak" - a cikkben használt kifejezés
szerint. Hirtelen nem is tudom megindokolni: miért?
Talán a nyelvi, kulturális, történelmi kapcsolatot igénylem,
mindamellett, hogy itt, szülőföldemen, jó román állampolgár
voltam és maradok. Román barátaim, munkatársaim tisztelnek.
De magyar mivoltomhoz erőst ragaszkodom, s vágyakozom,
sőt sóvárgom, hogy ugyanakkor magyar állampolgár is
lehessek. Mert őseim vére, verejtéke, adója is építette
az akkori Magyarországot, mert többen erősebbek lennénk,
mert tudás-, tehetség- és számbeli növekedésünk erőforrásá
válik, nem teherré, s ez a megerősödésünk mindnyájunk
gazdasági felemelkedését is jelenti.
Mások is sokan így gondolják. Tudom. Magyarságtudatunk,
ennek ápolása, védekezésünk az egyre erősödő aszszimiláció
ellen régóta meghatározza viselkedésünket, a romániai
magyarság "hogyan továbbja" ügyében.
Azt én is szégyenletesnek és megalázónak tartom, hogy
pártpolitikai kérdéssé vált kettős állampolgárságunk
ügye, valamint azt, ahogyan ehhez a kormányzó pártok
viszonyulnak. De ha már így lett, ám legyen. Nem a mi
szégyenünk.
Párviadal zajlik az "Igen" és "Nem"
szavazatokért. Nézem, hallgatom, és nem hiszek a szememnek,
fülemnek. Lehetséges volna még mindig azzal riogatni
a szavazókat, hogy a külhoniak beözönlenek majd és munkavállalásuknak
köszönhetően kiszorulnak a helybéliek? Hihetetlen! Ma,
a szintén EU tagállam Szlovákiából, Felvidékről személyazonoságival
lehet átmenni a magyar határon, és mégsem került sor
tömeges bevándorlásra. Másrészt ha valakinek uniós állampolgársága
van és keresett szakmája, bizony nem áll meg a határon,
hanem tovább utazik nyugat felé, ahol jobbak a kereseti
lehetőségek. Soroljam tovább? Számtalan érvelés hangzott
el pro és kontra, de azt ajánlom, álljunk meg itt.
Azt azért még szóvá tenném, hogy felesleges, sőt felelőtlenség
ilyen vagy olyan jóslatokba bocsátkozni esetleges állampolgárságunk
milyenségét illetően. Ezt a magyar igazolvány esete
is bizonyítja. Ez utóbbi előnyt és segítséget jelent
számunkra. Hogy mást ne mondjak, gyakorlatilag ingyen
utazhatunk a MÁV-on, villamoson, autobuszon, metrón,
akácsak a magyar nyugdíjasok. Egyesek más előnyökben
részesülnek.
Magyarországon 2004. december 5-én történelmet írnak.
Hogy milyet, az rövidesen elválik. Én már nagyon várom.
Hadd próbáljak én is jósolni: én azt gondolom, hogy
a szavazás kiegyenlített lesz. De abban is reménykedem,
hogy a javunkra válhat.
Így vélekedem én,
Romok József és még sokan mások
Forrás: Bányavidéki Új Szó,
2004. december 3.
|
